„Mondottam, ember: küzdj és…”

Már jó ideje gyanítom, hogy a kortárs művészetek nem változnak, nem fejlődnek, hanem a világ, amiben élünk, az fordul hol erre, hol amarra. Ilyenkor vagy kiszalad a trendi művészetek mögül (tehát: a világ), vagy éppen ellenkezőleg, referenciális valóságot teremtve számukra, alájuk, föléjük vagy mögéjük rendeződik – hogy hova (értsd: hol van ma a művészetek aktuális helye a társadalomban), mindenki kiválaszthatja ízlése, felfogása, meggyőződése szerint.

Feltevésemnek logikája is van. Ha a kortárs művészetnek a legfőbb szabálya az, hogy nincsenek benne szabályok, és mindeközben az eszköztechnika olyan szédületesen fejlődik, hogy az ember sem aggyal-lélekkel, sem testtel nem követheti már, nos, akkor már tényleg nincsen hova tovább. Egyébként egy alkotóművészi életmű nem is kezdődhet – újabb újdonságok után loholva – kétévente mindig újra, muszáj tehát őrizgetni, csiszolgatni a megszerzett tudást, a művészi látásmódot, az egyéni stílust, a sajátos motívumkészletet. És közben csak drukkolni lehet, hogy az élet folyása, a nagy közösségek nagy sorsfordulói vajon adnak-e újabb értelmet egy-egy, tartalmában és formájában is már régóta ismert fogalmazásmódnak (értsd: divatos lesz-e újra egy adott tartalmi és formai irány). Úgy tetszhet, fanyalgok, és azt gondolom, hogy a kortárs művészetek elklisésednek. Nem fanyalgok, hanem drukkolok, de elklisésednek… Napjainkban mintha a művészetek is ráálltak volna a vezető nélküli autó felé vezető útra, amelynek eszményített végcéljában nem az ember, hanem az út fogja vezetni az autót (értsd: a szédületes technika teljesen beszünteti az ember szabad döntésen alapuló cselekvési lehetőségét). Annyi lesz a szerepünk, hogy drukkolhatunk: szép idő legyen útközben, hogy maradéktalanul élvezhessük a (kinek jól ismert, kinek újszerű) út menti látnivalókat.

Ha nem lenne otromba, morbid és kegyeletsértő, azt mondhatnám: Duda Évának jól jött a Covid-19. Persze senki nem állítja-gondolja, hogy a koreográfus örömmel veszi és használja ki a pandémia okozta helyzetet, de az tény, hogy a Prizma című koreográfiája a mában egészen más jelentéssel bír, mint bírhatott volna csak jó egy évvel korábban. Lehet azt mondani, hogy a Prizmát már a járványhelyzet ihlette (bizonyos mértékig nyilván így is van), de az is biztos, hogy aki az elmúlt 25-30 évben igyekezett figyelemmel követni a kortárs táncot, nem tucatjával, hanem százával, ha nem ezrével láthatott hasonló alapkoncepciójú koreográfiát. Sietek hangsúlyozni: ez nem von le semennyit sem a Prizma értékéből. Hanem inkább egyik fentebbi állításom ékes bizonyítékaként azt prezentálja, hogy az évtizedek alatt megszerzett tudás, a kiérlelt művészi látásmód korunkban bármikor aktuálissá válhat, sőt, ha az alkotó jól mozgósítja az eszköztárát, a klisévé vált, tetszhalottként szendergő elemek sokasága éledhet fel – tartalmilag és formailag is új hitelt, értelmet nyerve.

A Prizma ugyanis minden részében nagyon jól sikerült alkotás. Hat táncos dísztelen, üres színpadi térben monoton ritmusú elektronikus hangzásra elkülönülten, fokozatosan oldódó remegésből indulva, fokozódó intenzitással mozogni-táncolni kezd. A mozdulatok közé gyakrabban a street dance különböző elemei ékelődnek, ritkábban egy-egy erőteljesen hangsúlyozott, torz balettpóz képe villan fel. Kitűnők a jelmezek (Mosolygó Anna jegyzi). A kéz- és lábfejek, valamint a fejtető kivételével az egész testet (az arcot is) kátrányosan fényes, pikkelyes hatású fekete anyagból készült laza, „fejes” kezeslábas fedi. A fejeken pedig különböző, de egységesen ragyogó színű kötött sísapkák tündökölnek. A váltakozó bevilágítás más-más jelleget ad a látványnak, sokszor a fejek és a testek színe is mintha változna. A kezeslábasok anyagesése igen jól kiemeli a végtagok ívét, a jelmez együtt mozog a táncossal, viselkedése, látványa felerősíti, még szebbé teszi a mozgást.

Ahogy a fény is fokozatosan feljebb dereng, az izoláció is szűnik: az egyedek közelítenek egymáshoz, megpróbálnak kommunikálni. Az óvatos és tipikus, járványhelyzetben kialakult ököl-, könyök- és lábfejérintések láttán jut eszembe először a pandémia, akkor jövök rá arra is, hogy a kortárstánc-színpadon eddig sem ritka teljes arceltakarás a koronavírus idején új, konkrét jelentést nyer. A testbeszéddel zajló kommunikációs kísérletek koreográfiai ábrázolása igen látványos, jelentéses és könnyen értelmezhető, hisz az érintésmódok alapmotívumként kezelve, táncban szellemesen variálhatók, kifejthetők. Erre kevésbé alkalmas a verbális szöveg. Igen sok aktuális online-színházi bemutató témája is mostanság az élet a járvány idején, ám nem könnyű erről figyelemre érdemes darabot vagy jelenetet írni-rendezni, mert a kimondott, majd visszatérően ismételgetett szavak egy idő után elkerülhetetlenül banálissá, unalmassá válnak. Vele szemben a konkrét gesztusból kiinduló, majd elvont, artisztikus mozdulatnyelvben kiteljesedő koreográfia sokkalta jobban elemében jöhet. Duda Éva él is a lehetőséggel.

Koreográfiában érzékenyen elbeszélhető, hogy oldódik a félelem: egy nő kilép a dermedt bezártságból, értsd: egy kis szólót lejt. Majd egy emberpár „valódi” öleléskísérletekbe kezd, amely egymást kereső tánckettőssé válik (a többiek először lefagyva, távolságot tartva figyelik őket). Aztán párok alakulnak ki. Az emberek a megváltozott körülmények között is megpróbálnak egymásra találni, ezzel párhuzamban a szaggatott, monoton elektronikus ritmusba lágyabb, harmonikus zongoraakkordok vegyülnek. A folyamat odáig fejlődik, hogy a koreográfia vége felé egy csendes, lírai zongoratételre mind a hatan lassan, kifejezetten puha mozdulatokkal összefonódnak, és egy darabig lüktetve-pulzálva, harmóniában együtt maradnak.

Ha a látottakat az ember a saját helyzetére vonatkoztatja, sokkal erősebb a hatás, mélyebbnek tetszik az üzenet, a mondanivaló. Hiába láttam már kb. kismillió „közösség versus egyén plusz vergődő párkapcsolatok” témájú elvont kortárs koreográfiát, a Prizmában megteremtődik az aktuális „itt és most” ereje, amely rá tud döbbenteni: a poszt-covid világ már sohasem lesz ugyanolyan, mint a pre-covid volt, arról nem is beszélve, hogy lesz-e egyáltalán…

A harmonikus kortársbalett csoportkép az előadás emblematikus jelenete. A mozgó testalakzat működése itt emlékeztet a (bonyolult, a fényt többszörösen megtörő) prizmáéra. A színes fejek arra utalhatnak, hogy a színtelen fényt a prizma színekre bontja. Ez akár egy bizakodó állásfoglalás is lehetne. Ám a csoport felbomlik, a kép elszürkül, az egyének szétválnak, izolálódnak, majd újra elkülönülten kilátástalan ritmikus rángatózásba kezdenek. Mégis pesszimista, disztopikus a befejezés? Reménykedjünk, hogy csak egy újabb hullám érkezett, aztán vége lesz. Addig is a streamelt színházi előadások élvezete mellett idézzünk fel biztató Örkény-egyperceseket (lásd: Nézzünk bizakodva a jövőbe!), és aktualizáljuk bátran Madáchot: Mondottam, ember, küzd, és oltakozzál!

Duda Éva Társulat: PRIZMA                

Táncosok és alkotók: Bacsó Gabriella, Dudás Gergely, Füzesi Csongor, Gaál Júlia, Ivanov Gábor, Szilvási Anna.

Zene: montázs. Jelmez: Mosolygó Anna. Produkciós asszisztens: Csák Beatrix, Vitárius Orsolya. Videó: Szabó János. Fotó: Dömölky Dániel. Produkciós vezető: Huszár Ágnes. Fénytervezés, koncepció, rendezés: Duda Éva.

Stream stáb. Hangtechnikus: Vámos Alexandra. Fénytechnikus: Szabó Martin. Vágó: Magács Vince. Operatőr: Meister Natália Nóra.

TRIP Hajó, online premier: 2021. február 25-én 

Fotók: Dusa Gábor