Mesék Providence-ből

Nem csupán a magyar néplélek pillanatnyi idegállapotáról szolgáltat látleletet az a háztáji szóbeszéd, amely szerint a két H. P. Lovecraft-válogatáskötet a Helikon kiadó impozáns dizájnnal megjelenő zsebkönyvsorozatának legsikeresebb darabjai közé tartozik, hiszen hasonló tendenciák globálisan is kitapinthatóak – a szerző öröksége, ha mással nem, a nagysikerű (bár nem kevés kívánnivalót maga után hagyó) Lovecraft Countryval, akárcsak a Vermont hegyeiből alácsorduló, gyanús külsejű humanoid holttestek, maga is beúszott a mainstreambe. Lovecrafttal ugyanakkor ma már a kultúra legkülönbözőbb szegleteiben is találkozhatunk: filozófiai értelmezéseinek – az ökoetikai megközelítésektől a feminista (!) olvasatokig bezáróan – se szeri, se száma, és bár az eredeti művek direkt adaptációiként felfogható mozgóképes alkotások ritkák (említést érdemel a Dan Gildark-féle 2007-es Cthulhu, amely egy nagyszerű ötlettel a homoszexualitás jelenségén keresztül közelít halemberek szociálpszichológiájához), cserébe viszont az életmű számos meglepő műfajban folytatja tündöklő Nachlebenjét – többek közt társasjátékokban (Arkham Horror, Death May Die, Mansions of Madness stb.), a BBC által gyártott hiperszenzuális rádiójátékokban (Shadow over Innsmouth, Mountains of Madness), vagy éppen a Lovecraft Society által patronált musical-paródiában (Shoggoth a háztetőn). Már egy röpke pillantással felmérhető, hogy a szerző recepciója, illetve utóélete igazi médiatörténeti csemegét kínál az erre fogékonyaknak – ahogyan az is, hogy természetesen mindeközben az eredeti művek is soha nem látott konjunktúrájukat élik.

De vajon minek köszönhető a hallatlan népszerűség, ami Lovecrafton kívül a többi „weird” harcostársának nem jutott osztályrészül? Érdemes kitérni rá, hogy Lovecraft egyrészt olyan intellektuális klímában dolgozott, ahol a ma már unalomig ismerős zsánerkategóriáink még korántsem jegecesedtek ki. Az életmű számos alkotása mai szemmel scifiként olvastatja magát, elvégre mégis az űrön átutazó idegen fajokról, vagy azok egy-egy túltenyésztett követéről van szó bennük – rögtön hozzá kell tenni azonban, hogy ez a scifi majdnem tökéletesen közömbös a technológiával szemben, minthogy az emberi civilizáció által létrehozott tudás/tudománytermelés irányában is abszolút szkepszissel viseltetik: a Cthulhu hívása sokat emlegetett nyitánya – „A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk, a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen.” (5.; Kiemelés tőlem – B. I.) – harmonikusan rímel a kanti vallomásra: „Korlátoznom kellett a tudást…” – a mondat második felét (egyelőre) szándékosan nem idézem. További műveket azonban, elsősorban néhány korai „mesét” és az Álomföldek-ciklust ma inkább a fantasy kategóriájába sorolnánk, így aztán az életmű ilyetén besorolása meglehetősen problematikus marad – amit a kanonikus pozíció szempontjából egyébként szerencsének is tekinthetünk, hiszen a műfajelméleti gettósítás helyett így inkább lehetőségünk nyílik az eszmetörténeti előzmények (romantika, gótika, látomásos eretnekmozgalmak stb.) alaposabb számbavételére.

A másik jellegzetesség, hogy Lovecraft munkássága alig elválasztható az említett harcostársakétól. A hatások és visszahatások szövevényes rengetegéről hosszan lehetne elmélkedni, itt csupán arra szeretnék utalni, hogy érzésem szerint ez az irodalmi program hangsúlyosan – noha nem deklaráltan – mozgalmi jelleggel bír. Erre azért szerettem volna kitérni, mert rövid recenziómban elsősorban nem is a kötet három szövegének – Cthulhu hívása, Árnyék Innsmouth fölött és A dolog a küszöbön; ezek közül az első kettő az alapművek közé tartozik, a harmadik pedig afféle szokatlan ízvilágú desszertként fogyasztható – beható vizsgálatára tennék kísérletet, hanem, részben a szerző meghökkentő Zeitgeist-kompatibilitása kapcsán, inkább az életmű politikájára igyekszem rákérdezni, pontosabban arra, hogy jelen van-e egyáltalán (a) politika/politikum ebben a világban, és ha igen, miként.

A kérdésfelvetés elsőre meglepőnek tűnhet, hiszen New England hírneves szülötte olyan elbeszélésekkel örvendeztette meg az emberiséget, amelynek egyik fő jellegzetessége éppen az, hogy a modern kor evidens tényezői nincsenek benne: elegendő talán a pénzre és a nő(k)re utalni. Pénzről persze olykor – buszjegyek vásárlása, postaköltségek stb. – esik szó, és alkalomadtán női szereplők is felbukkannak, utóbbiak azonban jellemzően boszorkányok. Lovecraftot láthatóan egyáltalán nem érdekli, hogy a civilizáció éppen milyen fejlődési stádiumában tart, ami nem meglepő, hiszen vízióiban az emberi nem, mint azt szokás megjegyezni, nem hogy kitüntetett, de egyáltalán semmiféle jelentőséggel nem bír: legfeljebb afféle szerencsétlen tanúja a számára felfoghatatlan, a létezés sötétjében ősidők óta zajló kataklizmáknak. (Megmosolyogtató, ahogyan az Árnyék az időn túlról című műben az elbeszélő szédületes időutazásai során miféle szerzetekkel találkozik, amelyek mind az ismert történelem jelentéktelenségét hivatottak hangsúlyozni: „[…] öten az emberiség után következő vitéz bogárfélékkel” – külön főhajtással adózom a tavaly elhunyt Bihari György ihletett fordítása előtt.)

Ahogyan a fáma szól: a Nagy Vének vagy észre sem vesznek, vagy könyörtelenül eltaposnak bennünket, úgyhogy miután megismertük a világszellemet (Hegel), rögtön vissza is kell húzódnunk a vállalt ignoranciába (Kant). A legtöbb, amit tehetünk, hogy meghúzzuk magunkat a förtelmes sárbolygó valamelyik kevéssé feltűnő odújában, remélve, hogy a múlt, a bolygó tudattalanja, a földtörténeti elfojtott – az óceán mélyén szunnyadó, „több mérföld magas” Cthulhu, az őrület hegyein túl rejtőző város (illetve az azon is túl rejtőző másik város), vagy éppen az ausztrál sivatagok eltemetett vermei, ahol „rettenetes dolgok történtek” –, hogy mindez szunnyad tovább. Az üdvtörténeti reziduum nem több, mint annak reménye, hogy nekünk nem kell attól a látványtól meghalnunk, amit – ez Lovecraft baljós ikonológiája dióhéjban – senki sem viselhet el.

De álljunk csak meg egy pillanatra – valóban ennyiről lenne szó? Olvassuk el, mit mond az öreg Castro: „Ez a kultusz meg fog maradni mindaddig, amíg a csillagok állása ismét kedvezőre fordul, és a titkos papok előszólítják sírjából a Nagy Cthulhut, hogy új életre hívja alattvalóit, s ismét uralkodjék a világ felett. Az időpontot nem lehet eltéveszteni, mert az ember akkor hasonlatossá válik majd a Nagy Öregekhez, szabad lesz, fölülemelkedik jón és gonoszon; minden törvény és erkölcs érvényét veszti, mindenki kedvére bömbölhet, gyilkolhat és kéjeleghet.” Nocsak! Ez talán mégsem A gyakorlati ész kritikájának erkölcsfilozófiája. Nem csupán a furfangos kígyó intelme – „olyanok lesztek, mint az Isten” – találja meg itt méltó parafrázisát, de ezen kívül még a nietzschei formula is valósággal kiüvölt a szövegből – túl jón és rosszon/gonoszon, az eredetiben „beyond good and evil” (a mű 1906-ban már megjelent ezen a címen angolul); mellesleg az innsmouthiak „Iä! Iä!”-kántálása az Így szólott Zarathustra „semmit sem igenlő” szamárbégetésével, a „Ia” / „Ja”-val is rokonítható –, hogy mindez aztán egy Kropotkint idéző anarchista szabadságeszményben kulmináljon. Ráadásul amiről itt szó van, az még csak a kezdet, hiszen „[a]ztán a Nagy Öregek megmutatják neki [az embernek], hogyan kell más, új módokon bömbölni, gyilkolni, kéjelegni és élvezkedni, s a föld emésztő lángra lobban a pusztító szabadság eksztázisában.” (31.)

Akinek ettől sem dobban meg a szíve, az jó eséllyel már semmit sem vár az élettől. Szabadság, szerelem! És mindez egy par excellence szocialista programba ágyazva.

Hogyan lehetséges mégis, hogy az elvi egalitarizmus mellett – hiszen az idők végén ránk köszöntő derűs halálkáoszban értelemszerűen egyenlők vagyunk – Lovecraft hírhedten rasszista volt? Ezt a kérdést itt aligha tudjuk mélyebben felfejteni, és meg kell elégednünk annyival, hogy a probléma valós, ugyanakkor talán nem annyira egydimenziós, ahogy sokan hajlamosak látni, az mindenesetre tény, hogy a tudás elátkozása és nevetségessé tétele mellett a művek mégis azt sugallják, hogy létezik egy másik, titkos tudás, amely azonban csak a beavatottak számára hozzáférhető. Lovecraft ebben (is?) a gnózis örököse. A gnózis, melynek gyökerei a platóni demiurgosz, vagyis a teremtő isten teorémájára nyúlnak vissza, végső soron a teodiceára ad választ: a világ gonoszságának magyarázata, hogy történetesen a teremtője is gonosz, csakhogy az igazi isten nem a teremtő, hanem valaki más.

Lovecraftnál persze a csápos és gennyedző panteonon túl semmiféle másról nem beszélhetünk – derengenek talán még a megismerteknél is borzalmasabb szörnyszülöttek valahol az űrben (Cthulhu például sokadrangú figura az „agyatlan nukleáris káoszként” aposztrofált Azathothoz képest) –, ezzel együtt az emancipációs potenciál itt is adott: a művek világellenessége, a fentebb jelzett, a modern civilizáció elemi tényeit – nem utolsósorban magát az individualitást, illetve annak kiemelt jelentőségét – tagadó jellege valójában egy olyan eszmetörténeti hagyományba illeszkedik, amelyről a mai napig nem tudjuk eldönteni (ld. Karl Löwith, Hans Jonas és Hans Blumenberg vonatkozó vitáit), hogy búvópatakként ott csörgedezik a történelem trágyája alatt, vagy meghaladottá vált, netán mindig is puszta fikció volt: nem tudjuk, hogy az újkor fogalma legitim-e, hogy meghaladtuk-e a monoteista-eszkatologikus gondolkodási mintákat, így aztán az is fogós kérdés, hogy Lovecraft eszmetörténeti szempontból „reakciósnak” vagy éppen „progresszívnek” tekintendő-e.

Talán ezt – az alapszövegek eszmetörténeti felülvizsgálatát –, vagy legalábbis ezt is jelentheti a popkultúra-kutatás. És ha már leírtam ezt a gyanúsan rózsásan csengő szót, rögtön sietek leszögezni, hogy Cthulhu eretnek esztéta-papjai a popkultúra jezsuitái: meglehet, rossz a hírük, de aki alaposabban megismerkedik a nézeteikkel, óhatatlanul megértéssel lesz az irányukban. (Ezen a ponton érdemes megjegyezni azt is, hogy a Magyar Lovecraft Társaság lassan az egyetlen olyan hivatalos szerv marad Magyarországon, amelynek működése és létezése még legitimnek tekinthető; Tomasics József a két – Kornya Zsolt és mások örökérvényű fordításában, illetve Turi Márton gondoskodó válogatásában és alapos szerkesztésében megjelenő – kötet kiadásában is közreműködött.)

Még egy szó a politikumról: az életmű központi témája a változás. Nem becsülném le a lovecrafti bestiárium leírásainak morfológiai mesterfogásait, de ha mégiscsak az emberi tényező felől közelítünk, azt látjuk, hogy a négy főmű – Árnyék Innsmouth fölött; Suttogás a sötétben; Árnyék az időn túlról; Az őrület hegyei – közül az első három meghatározó narratív mozzanata a főszereplő átalakulása-lényegülése, amelynek megítélése szükségképpen ambivalens, hiszen az emberi perspektívából tekintve az eredmény legalábbis rémálomszerű, „onnan túlról” viszont éppenséggel nagyon is biztató és üdvös lehet. (A felsorolásból némileg önkényesen kihagytam a Charles Dexter Ward című művet.) Az Innsmouth elbeszélője egy nem várt eredményekkel járó családfakutatás (pszichoanalízis-paródia?) során döbben rá, hogy maga is azonos azokkal a förtelmesen totyogó halemberekkel, akik előzőleg megkergették a posvány düledező városában; a Suttogás Akeley-je kezdeti vonakodása ellenére végül önként (?) veti alá magát a „yuggothi gombák” („Mi-gók”) exkluzív ajánlatának, és utaztatja át az agyát a Plútóra; az Árnyék főszereplője pedig saját identitásától megfosztva kénytelen barangolni az emberi léptékkel nem felfogható történelem útvesztőjében. De bárhogyan is ítéljük meg az egyes történeteket, a sugalmazás félreérthetetlen: az ember nem lényegiség, hanem lényegiségek helyszíne, a „lápi papok” által emlegetett „szabadság” színpada. A világ, ehhez szemernyi kétség sem férhet, irtózatos és elviselhetetlen, ám az, hogy miként viszonyulunk hozzá, még mindig nyitott kérdés. Az, ami és ami lehet az ember, még nincs tisztázva, és nem mondták ki róla a végső szót – ha létezik egyáltalán a végső szó.

És habár a szerző sírfelirata nyilvánvalóan szülővárosára vonatkozik – figyelemreméltó „helytörténeti” aspektust kölcsönözve a reflexszerűen „kozmikus” jelzővel illetett életműnek –, talán megengedhető, ha buzgó diakónusként és a szándékos félreolvasásokban érdekelt sötét hermeneutika elkötelezettjeként egy ennél fajsúlyosabb jelentést is tulajdonítunk a szavainak: „I Am Providence”, vagyis: „Én vagyok a Gondviselés.”

H. P. Lovecraft: Árnyék Innsmouth fölött. Fordította: Kornya Zsolt. Helikon Zsebkönyvek, Budapest, 2020