Az elfogadás művészete

A testi, szellemi fogyatékosság mozgóképes megjelenítése a filmművészet kezdetéhez nyúlik vissza, amikor a némafilmekben a valamilyen testi/szellemi hibával rendelkező személy általában a kiszolgáltatott áldozat vagy a gonosz figura szerepében tűnt fel. Ez a karakterizálás különösen a műfajfilmekre (pl. horror) volt jellemző, és főleg a mellékszereplők körében fordult elő, vagyis csak nagyon kevés filmben találkoztunk hallás- vagy látássérült, mozgáskorlátozott, esetleg autista főszereplővel. Ez a tendencia az elmúlt évtizedekben pozitív irányban változik, elég csak olyan alkotásokra gondolni, mint A víz érintése, a Wonderstruck, a Hang nélkül stb. Ezek a filmek eltérő perspektívákat adnak arról, hogy milyen lehet siketnek vagy siketnémának születni és különbözni az átlagtól. A hallássérültséget bemutató filmek legújabb darabja, az elsőfilmes Darius Marder rendezése, a Sound of Metal, mely azt a folyamatot mutatja be, amikor a protagonista elveszíti a hallását, és ezzel az élete gyökeresen átalakul.

A Sound of Metal (A metál csendje) főhőse a metal dobos Ruben, aki a barátnőjével, Lou-val alapított zenekarban játszik, és éppen amerikai turnéjukon szerepel. A film első képkockái rögtön berántják a nézőt Ruben hangos és zajos világába: a férfi a dobot püföli, a lány gitáron játszik és hörög, a közönség tapsol, majd egy élesvágás, és a pár a koncertet követő napon ébred a lakókocsijukban. Idilli pillanatok, ahogy Ruben kávét főz, reggelit készít, edz, felrak egy bakelitlemezt és lágy dallamokkal ébreszti kedvesét. Ebből a kiegyensúlyozott és harmonikus létállapotból szakad ki Ruben, amikor egyik napról a másikra a hallása rohamosan romlani kezd; azok a jellegzetes reggeli atmoszférahangok eltűnnek, és nem marad más, csak a csend. Ruben eleinte nem szól Lou-nak, viszont megkeres egy orvost, aki szembesíti állapota súlyosságával, azaz a dobos teljesen el fogja veszíteni a hallását, a folyamat visszafordíthatatlan, és bár létezik az úgynevezett cochleáris (fül) implantáció, az roppant drága, és az egészségbiztosítás nem fedezi. Miután Ruben a barátnőjének is elmondja a fejleményeket, a lány kétségbe esik, majd úgy dönt, hogy lefújja a turnét és segítséget kér.

Ruben egykori drogosként egy olyan intézetben találja magát, ahol a lakók hallássérült függők, a hely vezetője a volt alkoholista, vietnámi veterán Joe, aki rögtön felismeri azokat a démonokat, amikkel Ruben küzd: a szerhasználat iránt érzett vágy, a menekülés és düh, a nyugtalanság és tehetetlenség. A hallása nélkül Ruben frusztrált, mérges és instabil lesz, a leszokóban lévő függőkre emlékeztet, akiktől megvonják a következő adagot (legyen az drog vagy alkohol), és elvonási tüneteket produkálnak. Ruben természetéből adódóan képtelen megbirkózni azzal, hogy ami egészen idáig az egzisztenciáját jelentette, vagyis zenész mivolta és a Lou-val felépített karrier és kapcsolat veszélybe kerül, ráadásul az intézetben egyedül, a világtól elzárva (nincs mobil, lakókocsi) kell megtanulnia a siketséget. A film Ruben és Lou kapcsolatán keresztül azt is kiemeli, hogy a két fiatal a korábbi függőségükkel, családi problémáikkal együtt, egymást segítve tudott megbirkózni, és az őket összetartó kapocs – a szerelmen túl – a közös zenélés volt, a bandában teljesedtek ki igazán; a lakókocsijuk nyújtotta otthont és kettejük mikrovilágát rombolja szét a férfi siketsége és az azzal járó harc.

A hallássérülteknek létrehozott rehabilitációs intézetben a bentlakóknak együtt kell élni a siketséggel, miközben a különféle tudatmódosítószerektől is távol tartják magukat. A játékidő jelentős részét az itt töltött hónapok bemutatása teszi ki. Ruben eleinte szkeptikus, nem akarja elfogadni az állapotát, és csak ideiglenes megoldásként tekint az otthonra. A beilleszkedés lassú, Ruben elzárkózik a többi lakó és a mentora egyedi módszere (pl. naplóírás) elől, ám idővel egyre jobban megszokja a közösséget, elsajátítja az amerikai jelbeszédet (ASL), és a helyi iskola siket gyerekeivel köt barátságot, még dobolni is megtanítja őket. Az apró sikerélmények ellenére a műtét lehetőségéről nem tesz le, pedig Joe többször kiemeli, hogy az intézetben a hallássérültség nem handicap, nem egy olyan dolog, amit meg kell javítani; amikor Ruben az óvás ellenére az operációt választja, Joe elküldi őt. Ruben ekkor egy drogfüggő attribútumait hordozza: mindenét eladja, hogy fedezni tudja a műtét költségeit, és ezek után még Joe-hoz fordul pénzért. Ruben az implantációtól várja a megváltást, minden problémájára a gyógyírt. Az utolsó felvonás a kálvária végső fázisa, az elfogadás és a belső béke (feltételezett) megtalálása. A történet nyitva marad, Rubentől úgy válunk el, hogy nem tudjuk, mi lesz vele, de már aggódni sem kell érte, elérkezett belső útja nyugvópontjához.

A rendező Darius Marder a forgatókönyvet testvérével, Abraham Marderrel és a szintén író-rendező Derek Cainfrance-szel írta. Az alkotótrió több mint tíz éven át fejlesztette a sztorit, a belefektetett idő és munka egy olyan forgatókönyvben teljesedett ki, mely érzékenyen és sallangmentesen ábrázolja a siketek közösségét, miközben a zajt használja a függőség metaforájának. Az angol színész, Riz Ahmed brillírozok Ruben bőrében, egyszerre tud agresszív és esendő lenni, bátran felvállalja az érzéseit, a mimikájával és a gesztusaival közvetíti azokat (Ahmed a szerep kedvéért megtanulta a jelnyelvet és a dobolást). Joe megformálójaként Paul Raci saját tapasztalataiból merítve – siket szülők gyereke, szolgált a vietnámi háborúban, és egy metal zenekar tagja volt – hasonlóan autentikus alakítást nyújt. Mindkét színész Oscar-jelölése abszolút megérdemelt. Olivia Cooke Lou-ként egy mentálisan instabil karaktert hív életre, aki őszintén szereti Rubent, és hűségesen kitart mellette, de egy ponton túl tehetetlen. A hivatásos színészeken kívül a szereplők többsége amatőr és hallássérült, ezáltal Marder kísérletet tesz arra, hogy hiteles portrét fessen a siket közösségről.

A rendezés legkifejezőbb formanyelvi eszköze a filmhang és az azzal összekötött perspektívaváltás az éles vágásokkal és a (jelnyelv) feliratozás mellőzésével. Darius Marder és hangmérnök csapata úgy váltogatja Ruben csendes szubjektívét a film elején megalapozott beállítással, hogy a néző is átéli a főhős és a siketek hangok nélküli dimenzióját. A különféle atmoszférahangok kiemelt szerepet kapnak, legyen az a padlódeszka nyikorgása, a madarak csiripelése, a szél fuvallata, vagy csupán a ruhák susogása, illetve a fémcsúszda rezgése (a cím részben erre is utal, Ruben egy fémcsúszdára hajtja a fejét és érzi/hallja az anyag rezgéseit). Egy-egy jeleneten belül megkapjuk azt, hogy milyen zajok, zörejek hallhatóak a „normális világban”, illetve hogy ebből Ruben mit érzékel, hogyan dekódolja a látottakat. Ez a kettősség a zárlatban éri el a legdrámaibb hatást, az utolsó képkocka egyben reflektál is a nyitójelenetre (metal koncert), és keretbe foglalja Ruben személyi fejlődését, a benne végbemenő változásokat.

Úgy tűnik, hogy a kortárs filmalkotók egyre inkább a belső és a külső világ közötti kontrasztot emelik ki, a társadalmi normák által szabályozott világ és az egyén saját céljai, vágyai közt feszülő ellentéteket. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a 2021-es Oscar-díj jelöltjei (Sound of Metal, A nomádok földje, Minari, Soul), melyek szintén ebből a premisszából indulnak ki.

A Sound of Metal zsigeri és maradandó élményt nyújt, azon túl, hogy kerüli a korábban bevált sztereotipizálást a fogyatékkal élőkkel szemben, azt a kérdéskört is belengeti, hogy az általunk választott foglalkozás, vagy a bennünket hajtó motiváló erő milyen mértékben határozza meg az identitásunkat, és hogyan definiáljuk újra az én-t, ha az a valami már nincs többé. Ahogy a világjárvány közepette sokaknak egyik napról a másikra vált bizonytalanná a megélhetés, és alkalmazkodniuk kellett az új helyzethez, úgy élte át Ruben is a veszteséget, az azt követő dühöt és tagadást, a régi életbe való görcsös kapaszkodást, míg végül megtanulta elfogadnia a sorsát és értékelni a csendet.

A film adatlapja.