dunszt.sk

kultmag

Van-e politikai alternatíva a történelem végén?

Bár Mark Fisher első könyve Capitalist Realism: Is There No Alternative? címmel2008-ban jelent meg először angol nyelven, nem véletlen, hogy a Napvilág Kiadó érdemesnek találta arra, hogy 2020-ban magyar fordításban közölje, hiszen mondanivalója még mindig releváns. A frankfurti iskola hagyományából kiindulva arra vállalkozik, hogy értelmezze napjaink domináns szocio-politikai eszmerendszerét, és a történelem végen egy új politikai alternatívát vázoljon fel.

A kapitalizmus racionalitása, amely láthatatlanul írja körbe napjainkat és strukturálja tudatunk horizontjait, Fisher könyvében egy olyan erőként jelenik meg, amely kizárólagos lehetőségként tünteti fel magát, s ezáltal ellehetetleníti más politikai berendezkedések eszmeiségének valóságba való átültetését. Napjainkban a hatalomnak már nem kell kierőltetnie akaratát. Azontúl, hogy mechanizmusai életünk szerves részeivé váltak, mi magunk internalizáljuk őket, így mi válunk önmagunk felügyelőivé. A modernizmusra jellemző centrális kontrolláló hatalom átalakult. Egy olyan valóságban élünk, ahol nincs többé egy fix középpont. A jelenkori kapitalizmus realizmusában egy központi autoritás helyett a személytelen tőke akarata rendezi életünket. Ennélfogva már nincs szükség egy külső autoritásra, amely láncba verne minket, önként vetjük alá magunkat sorsunknak. Fisher találóan mutat rá, hogy míg a modernista, fegyelmező társadalmak „tipikus figurája a munkás-rab volt, […] az ellenőrző társadalomé az adós-függő” (48). Vágyainkon keresztül a rendszer rabjaivá váltunk, hiszen meggyőződésünké vált, hogy legfőbb érdekünk a vágyaink által ébresztett hiány kielégítése. Így az új autó, a nagyobb ház, a külföldi nyaralás víziója, esetleg ezeknek a törlesztése irányítja életünket.

Fisher konstruktívan nyúl Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című könyvében kifejtett hipotézishez. A kommunizmus teljes bukása után a neoliberalista kapitalizmus már nem a lehető legjobb opcióként kínálja magát, hanem mint az egyetlen lehetséges gazdasági-politikai struktúra. Napjainkban – a történelem végén – elértük a politikai fejlődés csúcsát, és a jövő semmi újat nem kínál. Legalábbis hajlamosak vagyunk ezt gondolni. Ennek okán nemcsak képtelennek hat más lehetőségek keresése, de egyfajta állandó jelenbe kényszerültünk. A jövő tulajdonképpen nem más, mint a jelen állapot felfokozása. Fukuyama tézise a kapitalista realizmus legfőbb ideológiai diktumaként jelenik meg Fisher könyvében.

A jelen mélyebb megértése érdekében Fisher Jean-François Lyotard posztmodernizmus fogalmát is továbbgondolja. Lyotard értelmezése szerint a posztmodernizmus racionalitását az átfogó metanarratívákkal való radikális szakítás jellemzi. A valóság totális megértését kínáló történetek istenről, nemzetről, esetleg a tudományos haladásról már nem emészthetőek a posztmodern ember számára. Fisher azonban rámutat, hogy ez alól egyetlen kivétel akad – a kapitalizmus metanarratívája, amely körbeírja a számunkra természetesnek ható rend horizontjait, és mivel pszichénket is ez az ideológia strukturálja, sosem vonjuk kétségbe azt. Ennek következtében bármely eszme, amely megkérdőjelezi a fennálló rendszer legitimitását, észszerűtlennek hat.

A fentebb írottakból következik, hogy az osztályharc a publikus térből áttolódik a személyesbe. Az antagonizmus többé már nem az osztályok közötti érdekekben, „hanem belül, a dolgozó pszichéjében zajlik, akit munkásénje a hagyományos osztályharchoz húzna, de közben már a nyugdíjpénztári befektetéseinek hozamai iránt sem lehet közömbös” (61). Fisher meglátása húsbavágó, hiszen még e sorok írója is húszpercenként rápillant befektetési portfóliójára. „A jól beazonosítható külső ellenfél láthatatlanná vált.” A tőke logikája becsempészi a bizonytalanságot életünkbe, és ez Fisher szerint idegrendszerünk teljes újrastrukturálásához vezet. „Az új rendszerben folyamatosan alkalmazkodnunk kell a nem várt helyzetekhez, a rövid távú, alkalmi munkák és a munkanélküliség körforgásához, azaz a totális instabilitáshoz” (61). Napjaink „állandó jelennel” való megszállottságához kapcsolódik, hogy „[a] figyelemhiányos hiperaktivitás […] a kései kapitalizmusban nem deviancia, hanem maga a norma” (48–49).Fisher párhuzamot von a rendszerbe kódolt instabilitás és a napjainkban elharapódzó mentális betegségek között. A szerző logikája szerint a teljesítmény értékelésének új mintázatai a mentális zavarok elharapózásához vezettek. Ennélfogva a kapitalizmust kiváltó hiteles politikai alternatívának „a mentális zavarok repolitázálása lenne az egyik elsődleges feladata” (65).

Fisher szerint az hozhat felszabadulást a kapitalizmus béklyóiból, hogy megszabadítjuk magunk a fogyasztói társadalom racionalitásától. „A kései kapitalizmus a vágy és az érdek azonosságát hirdeti, azaz pontosan azt, aminek tagadására a hagyományos nevelés épült” (108). A szabadság csak azon keresztül vezethet, ha felismerjük, vágyaink nem azonosak érdekeinkkel. Ezzel összefüggésben Fisher megalkotja a marxista Szuperdada metaforáját. A metafora alapjául egy népszerű brit televíziós show, a Szuperdada (Supernanny) szolgál, amelyben a főhősnő meglátogat olyan családokat, akik nem tudnak mit kezdeni a neveletlen gyermekeikkel, és segít nekik kezelni az inadekvát szocializációból fakadó viselkedési problémákat.

„Azonban a problémák, amelyekkel Szuperdada szembesül, nem a gyermekek jelleméből vagy tetteiből fakadnak – akiket hígagyú hedonistáknak tételez –, hanem a szüleikéből, akik szintén a legkisebb ellenállás irányát és az örömelv mézesmadzagját követik” (107).

Így szinte mindig az a probléma, hogy a gyerekek egy stabil struktúra utasításai nélkül nőttek fel, és képtelenek autoritás nélkül felismerni érdekeiket és kontrollálni vágyaikat. A marxista Szuperdada a gondoskodó autoritás metaforájaként jelenik meg, amelynek segítségével képesek lehetünk felismerni valós érdekeinket. S bár Fisher nem dolgozza ki teljesen a marxista Szuperdada fogalmát, talán nincs is szükség erre. Fisher azt sugallja, hogy annak mintájára, ahogyan a kapitalista realizmus hatására a külső felügyeletet felváltotta a belsővé tett önkontroll, elérkezett az idő, hogy felülírjuk ez utóbbi diktumát, és önmagunk szuperdadáivá váljunk a szabadságunk érdekében.

Fisher nagyon találóan írja le a modern kapitalizmus hatását pszichénkre, gondolatmenete azonban nélkülözi az alternatív politikai rendszer felvázolását. Kritikus a baloldali politikai képviselettel szemben, amely már egy jó ideje nem képes ütőképes politikai alternatívát felkínálni. S bár Fisher a 2000-es évek első évtizedének brit munkáspártjáról ír, kritikája relevánsnak érződik a Közép- és Kelet-Európai régióban is. Tájainkon a baloldal már egy ideje képtelen labdába rúgni az egyre hangosabb nemzeti populista narratívák mellett. Ezekben a gyakran autoriter jellegű rendszerekben a nép úgy válik a kapitalizmus prédájává, hogy közben meggyőződése, hogy a nevében megszólaló elit a közakaratot szolgálja, miközben csak a vágyaikat és félelmeiket igyekszik megcélozni. Fisher meglátása szerint az egyetlen megoldás, hogy újragondoljuk a közakarat fogalmát, s az állam feletti hatalmat neki rendeljük alá (115). Azt viszont, hogy ezt pontosan hogyan is lehetne véghezvinni, a szerző sajnos nem fejti ki.

Összegzésül elmondható, Fisher könyve találó pontossággal jellemzi jelenkorunk társadalmának gyakran nyomasztó feltételeit, azonban az általa kritizált baloldalhoz hasonlóan kevésbe effektív egy politikai alternatíva felvázolásában. Kétségtelen, hogy a pandémia által újból felszínre került társadalmi problémák fényében nagy szükségünk lenne választási lehetőségekre, s bár Fisher könyve nem kínál kész megoldást, abban biztosak lehetünk, hogy utat mutat, merre is kellene keresgélnünk.

Mark Fisher: Kapitalista realizmus. Nincs alternatíva? Fordította: Tillmann Ármin és Zemlényi-Kovács Barnabás. Napvilág Kiadó, Budapest, 2020

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket