2020, Points-of-no-return

A híreink, az ígéreteink?
Az elején az fájt külön,
hogy kicsit talán jobb lett,
és nem látod, és kimaradsz belőle,
bár a 18-as újévi fényképeken
ez sugárzik rólad: „hát lehet?”
mint amikor egy fal leomlik.
Nem szívesen mondom el,
hogy aki az utolsó 13 éved
meggyötörte, nem tűrhette
a derűt. És hogy mondjam el,
mi lett, amikor egy éve
folyton a közepén vagyunk.

Mert amúgy vigyáztunk,
igyekeztünk, és úrrá lettünk
az ismerős és ismeretlen
helyzeteken, néha ordítoztunk,
gyermekeid, aztán a „hülyék
vagyunk még?” segített.

Bizonytalanságok közt
egyensúlyozunk: idén,
ezt sem tudhatod, kitört
egy világméretű járvány,
rengetegen haltak meg
Olaszországban (A. is),
aztán más kedvelt helyeken,
mire maszkba öltözve jól
eltávolodtunk mindenkitől.

A gyerekeket nem láttuk
három hónapig. Az apjuk sem,
a kicsit öt hónapig.
A járvány joghézagán
besüvített a téboly. Ezt a részét
nem tudom elmondani,
neked is fájna, és mi sem
tudtunk többet tenni,
mint te, jelen nemlétedben.
Később épp ennyit: jelen
lenni, hátországnak. És néha
ez is hübrisz. Tényleg
nem tudom elmondani.

J. jól van, „amúgy”. A bajokat
tudod. A lényeget leszámítva
nem sok változott az életében.
Sztoikus humor, makacs
öntörvény, szellemi munka.
Romlott persze, lett egy új ágya,
az is emelhető. Kezdettől vannak
segítőink. A pénz ne bántson,
erre tettétek félre. Mi
az időnket adjuk, tartunk
a járványtól, szorongunk
a gyerekek miatt.

Nem hagyjuk kiütni
az összes bábunkat,
L. és V. konstruktív
terveket próbál, de
semmit nem tudunk
lezárni. Ha élnél, megint
nem egymásra figyelnénk,
csak a kármentésre.
De legalább élnél.