Keretezett hallgatózás

Így vagy úgy, de mindannyiunkat magányossá tett a járványhelyzet. És talán eddig senki és semmi nem tette ezt a tényt annyira nyilvánvalóvá, mint a TÁP Színház Alatta-felette című sorozatának virtuális térbe költözött része. A sorozat lényege, hogy a színészek egy témakörben saját történetüket osztják meg a nézőkkel, három etapban. Egyszer mondják csak el, ott és nekünk, kíméletlenül őszintén. Úgy, hogy nemcsak a saját, hanem mintha a mi vesénkbe is belelátnának.

Az úgynevezett „normális” esetben az alkotók és a nézők is egy körben foglalnak helyet a Trafó termében, és így mesélnek, a ping-pong játékot idéző módon. Meghatározott sorrendben passzolgatják egymásnak az elbeszélés, a megszólalás jogát a Ping! szócskával. Ahogyan amúgy is zajlanak a beszélgetések, csak a kommunikáció esetén nem a Ping! szócska, hanem a testbeszéd és az arcjáték van segítségünkre. Az alkotók igazat és az ő történetüket beszélik el most is – már ha elhisszük, hogy tényleg ők élték meg azokat a sztorikat, és nem a másét halljuk az egyik szájából. Mert bár a színészek a mostani, Zoom verzióban is bemutatkoznak a történetük kezdetén, az előadás egyszeri és akkori jellegéből kiindulva nem tudhatjuk biztosan, hogy a színészek tényleg önmagukat képviselik a (virtuális) színpadon.

A B@szatlanul… avagy Hiányaink, Most és Örökkön – magány: szex, munka, internet című epizódban az alkotók azonban nem egy kiragadt színházi térben, a közönség alkotta közösség gyűrűjében mesélnek kapcsolódási nehézségekről, szexuális gondokról vagy kielégületlenségről, út- és párkeresésről, határfeszegetésről és a koronavírus okozta karanténban történő önismereti tréningekről, illetve gondolatokról. Nem, most az online tér adta lehetőségeket kihasználva a színészek, zenészek, humoristák stb. – pontosabban csak az arcuk – egyszer csak beköltöznek a nappalinkba, és különböző hosszúságban öntik ránk életük egy-egy, a témának megfelelő szeletét. Ettől az elképesztő intimitástól és személyességtől automatikusan elhisszük, hogy biztosan mindenki a maga történetét vállalja, és biztos, hogy őszinték velünk, hiszen „csak” nekünk mondják el mindezt.

Olyan jó érzés ez a bizalom, az izgalom, amivel megtisztelik a számukra láthatatlan nézőt a szereplők. Az, hogy Láng Annamária engedi, hogy belelássunk döntési dilemmáiba, miközben éppen száll fel a repülőgépre. Vagy meghallgathatjuk Fekete Ádám és Janklovics Péter csajozásos sztorijait, illetve fültanúi lehetünk Göndör László álláskeresési mizériáinak, és az ebből fakadó lelki terheinek. Mindenki elbeszélése és kifejezésmódja bensőséges, amennyire az online tér engedi. Bodor Ágnes egy idő után csellóján fejezi ki érzelmeit, Jónás Vera gitárral kíséri önmagáról is szóló énekét, Znajkay Zsófia pedig külön videóban beszél nekünk szexuális élményeiről. És ezekre az érzelmi húrokra még inkább ráerősít az online tér okozta egyszemélyes figyelem.

Ám a streamelés műfajából következtetve az alkotók egymást láthatják a Zoomon keresztül, ám a közönség figyelmét nem. Mi látjuk őket, ők meg csak bíznak abban, hogy nézzük őket. Emiatt ez a virtuális színházi forma egyszerre nyújt biztonságot és okoz frusztrációt is. A jóleső bizalom mellett megjelenik a zavar, a kényelmetlenség érzése is. Mintha a néző voltaképpen betolakodott volna a szereplők személyes online beszélgetésébe. Hiába reagálna, hiába szólna közbe, nem látják, nem hallják őt. Előfordulnak olyan történetek, amelyekben magára ismerhet az ember, vagy olyan, amit nem akar hallani, és itt és most meg is van a lehetősége, hogy minden gond nélkül, kényelmesen kilépjen ebből a performanszból azzal, hogy kikapcsolja a gépet. Ellentétben a színházi térrel, ahol a néző szintén megteheti, csak nehezebben, és kevésbé észrevétlenül. Mégis, bennünk van az a perverz kíváncsiság, ami majdnem két órán keresztül ott tart minket (a gép előtt). Vagy legalábbis engem. Ezt az ambivalens érzést az online tér markánsabbá teszi.

Mivel ez az első rész, amelyet e sorok írója a sorozatból látott, így nem tudja, hogy a három különálló részt az alkotók milyen módon választották el személyesen. Itt élnek a virtualitás adta lehetőségekkel: impulzív és szuggesztív zenei aláfestéssel kevert digitális grafikákat bámulunk az „átállás” idején. Heppes Ádám alkotásai még jobban behúznak az online térbe. Ezeken kívül a történetek közti, erotikus töltetű, zöldséggel és gyümölccsel történő „bábjátékok”, valamint kézjátékok is feldobják és kedélyesebbé teszik a magányosságot és bizonytalanságot körbejáró elbeszeléséket.

Azon tábor erősítője vagyok, amely azt vallja, hogy a streamelés nem helyettesíti a valódi színházat. Mégis, a TÁP Színház előadásában felmerülő technikai malőrök – Janklovics Péter első megszólalásának hangnélkülisége; nehéz érthetőség, akadozás stb. – épphogy a dokumentumszínház-szerű előadás megismételhetetlenségét és egyszeriségét hangsúlyozza. Túl a pillanatnyi bosszúságon, éppen ezek a „bakik” teszik nagyon is aktuálissá, ott és akkor megtörténő eseménnyé az Alatta-felette sorozat epizódját. S bár a technika ördöge olyan aktív azon az estén (is), hogy a darab végét is lecsippenti – Fekete Ádám szinte a mondat közepén hagyja abba történtének utolsó etapját –, az előadás jellegébe teljesen belefért volna ez a befejezés. Kedves Néző, ha eddig hallgattad a kitárulkozásunkat, akkor most már találd ki te magad, mi lett a szereplő sorsa!

Azonban egy napra rá kapok egy emailt a Trafótól, amelyben elnézést kérnek a technikai problémáért, és ezúton küldik Youtube-link formájában az utolsó részt. Az őszinte vallomások utolsó etapja így már bármikor elérhető a néző számára. Ennek a végét már biztosan tudni fogjuk mindig. Ellentétben a járványhelyzettel – és amúgy az élet eseményeivel.

TÁP Színház: ALATTA-FELETTE: B@szatlanul… avagy Hiányaink, Most és Örökkön – magány: szex, munka, internet

Előadók: Bodor Ágnes, Fekete Ádám, Göndör Laci, Hajmási Péter, Janklovics Péter, Jónás Vera, Láng Annamari, Molnár G. Nóra, Tasnádi Bence, Tózsa Mikolt, Vajdai Vilmos, Vetlényi Lili, Vranik Krisztián, Zilahy Anna, Znajkay Zsófia
Animáció: Heppes Ádám
Technika: Bredán Máté