Menekülés a Pokolba

A 2010-es éveket meghatározó folyamat volt az „új népvándorlás”, amelynek eredménye lett az Európát és Észak-Amerikát is érintő „menekültválság”. Ezt a globális méretű krízist a közel-keleti és afrikai háborúk, elnyomó rezsimek, a klímaváltozás és az éhínség együtt indukálták: embertömegek vágtak neki a több ezer kilométeres, veszélyekkel teli utazásnak. Persze nemcsak a természet erői vagy bűnözők (embercsempészek) veszélyeztették a menekülők életét, hanem az utazás állomásain a különböző országok embertelen falai, kerítései vagy tranzitzónái állták útjukat, és a politikai retorikák is az „idegenek” ellen hangolták a társadalmakat. Természetesen a helyzet nem kizárólag ebből a szempontból nem volt, illetve továbbra sem egyszerű, hiszen a menekülthullámokat a demagóg média által a „migránsokhoz” kötött erőszakos bűncselekmények és terrormerényletek követték, ami csak rontotta a bevándorlók beilleszkedési esélyeit.

Számos film feldolgozta az érzékeny témakört, legyen szó a menekülés folyamatát és dilemmáit bemutató alkotásokról (Tűz a tengeren, Aleppo a végsőkig, Jupiter holdja), vagy az „őslakosokkal” való együttélés nehézségeire fókuszáló történetekről (Dheepan, Az állampolgár, A remény másik oldala, Könnyű leckék). Ezek az általában rengeteg empátiával készült alkotások hajlamosak a hősök polarizálására, az áldozat-menekültek és befogadóik (vagyis inkább be nem fogadóik) egyoldalú ábrázolására. Az afgán származású német rendező, Burhan Qurbani (Shahada, Ifjak és erősek) Alfred Döblin regényklasszikusát, az 1929-ben megjelent Berlin, Alexanderplatzot használta fel arra azonos című filmjében, hogy újszerű módon beszéljen a menekültlétről, és minden korábbinál összetettebb bevándorló-karaktert teremtsen meg.

Qurbani nagyon hasonlóan járt el Döblin regényével, mint Christian Petzold Anna Seghers 1944-es Tranzitjával: az alaptörténetet és a főhősöket tartotta meg, azonban a közeget megváltoztatta, azaz a könyvet aktualizálta. A Berlin, Alexanderplatz eredetije az 1920-as évek weimari Berlinjében, a címszereplő közlekedési csomópont munkások lakta kapcsolódó területein játszódik, hőse pedig egy Franz Biberkopf nevű férfi, akit élettársa meggyilkolása miatt zártak börtönbe, ahonnan négy év után szabadul. Biberkopf megfogadja, hogy jó útra tér, de a nácizmusnak is „kiváló” táptalajul szolgáló általános nyomor, kiábrándultság és munkanélküliség visszahúzzák a gödörbe. A történetet rögtön a regény publikálása után feldolgozták filmformában, ám az 1931-es adaptáció felejthetőre sikerült annak ellenére, hogy maga Alfred Döblin is aktívan részt vett az elkészítésében. Klasszikussá Rainer Werner Fassbinder 1980-ban sorozatformában is bemutatott monumentális, tizenöt és fél órás Berlin, Alexanderplatza vált, amelyet érdekes módon Burhan Qurbani, az állítása szerint, különösebben nem kedvel.

Qurbani nem is nagyon törődött a korábbi adaptációkkal, mert egy saját történetet szeretett volna készíteni, amelyben valamennyire ott van az ő személyes élettörténete is (a rendező afgán szülők gyermeke, a család még a Szovjetunió afganisztáni inváziója idején disszidált az NSZK-ba). Főhőse Francis, a Bissau-Guineából menekült férfi, aki társát kénytelen otthagyni a Földközi-tenger háborgó hullámai között, ha túl akarja élni a vihart, ami felborította csónakjukat. Ezt követően fogadja meg, hogy az új világban új életet kezd, és jobb emberré válik, ám ez az első látásra egy rakás szerencsétlenségnek tűnő, ám nagyon is ravasz és ördögi bűnöző, Reinhold hathatós közbenjárására nem fog neki sikerülni. Avagy Reinhold nem pusztán jószívűségből emeli ki Francist a megalázó munkahelyéről és a munkásszállók embertelen világából, busásan megkéri segítségének az árát.

Akár a regényt olvastuk, akár a Fassbinder-klasszikust láttuk, nem fogunk ráismerni a Berlin, Alexanderplatz-történetre, Burhan Qurbani olyan újszerű módon nyúlt az alapanyaghoz. Újszerű eleve a formai megvalósítás. Fassbinder sorozata a rendező stílusából és a televíziós formátumból következően teátrálisabb annak ellenére, hogy nem pusztán díszletek között, hanem eredeti helyszíneken is forgatták, hiszen alapvetően dialógusalapú, statikus beállítások uralják a képi világát, a német újfilm kiemelkedő szerzője szokásához híven a képkompozíciókkal és a térmélység felhasználásával tette vizuális értelemben is emlékezetessé a Berlin, Alexanderplatzot. Qurbani műve filmszerűbb abban az értelemben, hogy dinamikusabb kameramunkával, a montázs intenzív használatával és expresszív fény-árnyék hatásokkal adaptálta nagyvászonra az egyébként is filmszerűen megírt regényt. Az új Berlin, Alexanderplatzban dominánsak az éjszakai, neonfényes jelenetek. A vörös szín kiváltképp markáns: vörösben izzik a szimbolikus halált és újjászületést bemutató nyitójelenet, és a vörös szinte átitatja a lassított beállítást, amelyben Francis balesetet szenved az első betörést követően, amelybe Reinhold belekeverte. Burhan Qurbani következetesen álomszerűre, már-már szürreálisra komponálta a szintén expresszionista stílusú visszatekintéseket a főhős Bissau-Guinea-i múltjába, így olyan érzésünk lehet, mintha Francis egész élete egy lidércnyomás, sőt maga a földi pokol lenne, amelyben nincsenek higgadt, nyugodt, természetes pillanatok, csak extrém helyzetek és extrém fényviszonyok. Ez a „neonstílus” persze nem újdonság, főleg korunkban nem, Nicolas Winding Refn Drive-ja óta szinte trendinek számít a fősodorban, mégis nagyon passzol a Berlin, Alexanderplatz lázálomszerű világához.

A férfi németországi élete sem szól másról, mint a folyamatos küzdelemről, és ebben a küzdelemben is csak a cikázó-vibráló diszkólámpák által fénynyalábokra szabdalt, hangos szórakozóhelyeken, az alkohol- és drogmámoros éjszakákban „pihenhet meg”. Francisnek pedig nemcsak az élete van folyamatos mozgásban, hanem az identitása is. Az utazás, illetve a menekülés, az otthon kényszerű elhagyása potenciálisan önazonosság-válságot eredményez, hiszen hontalanként, majd bevándorlóként egy „már nem, még nem”-állapotba kerül az ember. Burhan Qurbani viszont nem hagyományos módon ábrázolta a migráns helyzetét, nem arra koncentrált, hogy idegenként alacsonyabb rendű lénynek számít bizonyos őslakosok szemében, és rasszista támadásoknak van kitéve. Sőt, az Alexanderplatz, illetve az annak közelében található Hasenheide park (az egyik fő helyszín) 2021-ben már bőven multikulturális csomópont, ahol német szót alig hallani, és ahol jól megfér egymás mellett a német és a fekete, a cisznemű és a transznemű is.

Qurbani szándéka szerint ez a film a „Berlinben elveszve” problémáját járja körbe, és nála az „őslakosok”, Reinhold és főnöke, a maffiózó Pums nem megvetik a bevándorlókat, hanem kihasználják elveszettségüket, hontalanságukat, illetve azt, hogy mind a „német álom” bűvöletében élnek. A rendező a vele készült interjúkban gyakran emlegette A keresztapa-filmeket és az 1983-as A sebhelyesarcút nemcsak azért, mert ezeken nőtt fel, hanem mert ezek olyan gengszterfilmek, amelyekben az antihősök menekültek, akik az amerikai álomtól megrészegülve törnek a csúcsra. A Berlin, Alexnaderplatz is bizonyos értelemben (szerzői) gengszterfilm, hiszen Francis ha nagy megpróbáltatásokon keresztül is, de senkiből valakivé válik a bűn útján haladva. Ezt szimbolizálja a Reinhold által kikényszerített névváltása is, azaz a cselekmény közepén megkapja társától és felkarolójától a Franz nevet. Ám ahogy az említett filmklasszikusok hősei, Tony Montana vagy Michael Corleone, úgy Francis is szükségszerűen a sikermítosz csapdájába esik, ami elindítja bukása felé.

A Berlin, Alexanderplatzot az különbözteti meg a hagyományos gengszterfilmektől, hogy az őslakos–bevándorló viszonyát teremtő és teremtmény kapcsolataként mutatja be. Reinhold az alapműben és Fassbindernél is egyfajta mentorfigura, illetve Mephisto-figura, aki bűnre csábítja a hőst, így meghiúsítva annak törekvését, hogy jobb emberré váljon. Burhan Qurbani művében azonban Francis sokkal mélyebbről indul, mint Franz Biberkopf. A Fassbinder-sorozat első részében Biberkopf szabályosan pánikrohamot kap, amikor kiengedik a börtönből, és a zárt közeg kiszámítható szabályrendszere után újra rászakad az élet és a szabadság káosza, már-már ismeretlen számára Berlin, ahol a gyilkosság előtt is élt. Ám ennek a Franznak vannak ismerősei, akiket felkereshet, miután összeszedte magát, és bár munkanélküliként folyamatos küzdelem számára a lét, szabad, cselekvőképes ember, még ha nem is tud mit kezdeni ezzel, és ami a legfontosabb: ismerőseivel folytatott interakciói során mintegy visszanyeri identitását.

Ellenben Francis a cselekmény elején gyakorlatilag senki, a németek szemében csak egy idegen, a hozzá hasonlóak perspektívájából egy menekült, aki egy építkezésen robotol sok más fekete társával együtt, mintha modern rabszolgák lennének. Élettere igen szűk, gyakorlatilag egy ágyra redukálódik, és kizárólag Reinholdnak köszönheti, hogy kitörhet ebből a közegből, hogy valakivé válhat, hogy Franzként nevet szerezhet magának. Reinhold ruházza fel hatalommal, szinte futószalagon szállítja neki a nőket, majd útlevelet is ő szerez Francisnek, ami nemcsak identitást, hanem (mozgás)szabadságot is biztosít az egyszerre hontalan és éppen emiatt röghöz kötött bevándorló számára. Persze kapcsolatuknak – akár Fassbindernél – vannak homoszexuális felhangjai, ám az arrogáns Pums, akitől még Reinhold is fél, mintegy találóan utóbbi „gorillájának” nevezi Francist. Amellett, hogy ez egy végtelenül rasszista jelző egy fekete férfira, arra is utal, hogy Reinhold „teremtette újjá”, azaz segített neki felépíteni egy új identitást és egzisztenciát. „Teremtőjeként” pedig őrülettel és féltékenységgel vegyes csodálattal tekint rá, ami megpecsételi Francis sorsát.

Burhan Qurbani műve tehát rétegzett, ha nem is legeredetibb módon, de kétségtelenül erős képi világgal megvalósított alkotás, nem mellesleg remekül eljátszott felemelkedés- és bukástörténet. A főhőst alakító Welket Bungué nagyon sokat hozzátett a karakteréhez, bizonyos értelemben saját sorsát játszotta el, hiszen maga is Bissau-Guineából származik, igaz, családja már a színész hároméves korában elhagyta hazáját. Ám akármilyen izgalmas figura Francis, a Reinholdot megformáló Albrecht Schuch még Bunguénál is nagyobbat játszik. Schuch-nak zseniális a testjátéka, már-már kígyószerűvé formálja a német bűnözőt, aki Francis számára nemcsak társ és teremtő, hanem a bibliai kígyó is, aki bűnbe csábítja a (földi) paradicsomról álmodozó embert (igaz, az itteni „Évák”, Annabelle Mandeng klubot üzemeltető karizmatikus Evája és barátja, Francis szerelme, Mieze éppen a megváltás lehetőségét szimbolizálják, még ha utóbbinak ellentmondásos kapcsolata is van a kígyó Reinholddal). Kár, hogy a cselekmény meseszerű lezárása ront az összképen, ez az erőltetett happy ending abszolút nem illett a keserű, fatalista történethez. Ennek ellenére Burhan Qurbani háromórás filmeposzát a jövőben Rainer Werner Fassbinder sorozata mellett a legjobb Alfred Döblin-adaptációként fogjuk számontartani.

A film adatlapja.