dunszt.sk

kultmag

„Átadtam az életem fölött az irányítást azoknak, akik állítólag jobban tudják, mint én” – a párkapcsolati erőszak testképre gyakorolt hatásáról

Legtöbben ismerünk olyan nőket, akik életük során bántalmazás áldozatai, és olyan embereket is, akik elkövetői voltak ezeknek. Azonban az elkövetők felelősségre vonása, az áldozatok hatékony, rendszerszintű megsegítése és az elnyomásra épülő kapcsolatok csökkentésére irányuló prevenció sem működik hatékony rendszerként Magyarországon. A 2017–2018 között végzett kutatásomban azt vizsgáltam, hogy a párkapcsolaton belüli érzelmi bántalmazás hogyan hatott az áldozatok testképére.

Az elmúlt években egyre fontosabb témává válik a társadalomban megjelenő bántalmazás, erőszak, így egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a párkapcsolatban megjelenő formái is. Mi segíthet abban, hogy könnyebben felismerjük környezetünkben a bántalmazás, erőszak jelenségét? Nagyon fontos a felismeréshez az, hogy tisztában legyünk a bántalmazás – a kutatásom témájához ragaszkodva pedig – a párkapcsolati erőszak fogalmával, fajtáival. Az ENSZ által 1993-ban kiadott deklaráció, mely a nők elleni erőszak megszüntetését célozza meg, az alábbi definíciót használja: „A nők elleni erőszak bármely olyan, a nőket nemük miatt érő erőszakos tett, mely testi, szexuális vagy lelki sérülést okoz vagy okozhat nőknek, beleértve az effajta tettekkel való fenyegetést, valamint a kényszerítést és a szabadságtól való önkényes megfosztást, történjen az közösségben vagy a magánszférában”.

Az ENSZ definíciója jól mutatja, hogy a bántalmazás nem mindig, és nem kizárólag fizikai formában jelenik meg, az érzelmi bántalmazás/lelki erőszak a leggyakoribb típusa és általában a „felvezető” szakasza a párkapcsolatban előforduló fizikai vagy szexuális bántalmazásnak. Az érzelmi bántalmazás, a fizikai erőszak és a szexuális erőszak mellett fontos még megemlíteni a gazdasági erőszakot is, amely szintén megjelenhet a párkapcsolatokon belül, és amely a bántalmazás többi megjelenési formájához hasonlóan hatalmi elnyomásra épül.

Kutatásomhoz a narratív interjú technikáját választottam, mely megítélésem szerint segít elkerülni az interjúalanyok, jelen esetben a bántalmazó kapcsolatok áldozatainak újratraumatizálását. A narratív interjúban ugyanis a lehető legkevesebb megszakítással, az irányított kérdések megfogalmazásának elkerülésével az interjúalany szabad történetmeséléssel maga vezeti az interjú menetét. Öt nővel beszélgettem, akik különböző életkorú, társadalmi helyzetű emberek, a közös vonás a múltbeli, már lezárult, elsősorban érzelmi bántalmazó kapcsolat volt.

Fontos tisztázni, hogy nem csak nők lehetnek az erőszak elszenvedői, illetve nem csak férfiak lehetnek elkövetők, ám a statisztikák egyértelműen megmutatják, hogy a férfiak által a nők ellen elkövetett erőszak messze a legmagasabb a párkapcsolati erőszak jelenségén belül (a NANE Egyesület 2015-ben kiadott Miért marad? kézikönyvéből idézve: „az 1991 és 2014 közötti időszakból a párkapcsolati testi erőszakról rendelkezésre álló hiteles kutatások és felmérések azt mutatják, hogy annak áldozatai 85-96%-ban nők, elkövetői pedig 90-99%-ban férfiak”). Munkám során nőket ért, férfiak által elkövetett bántalmazást és erőszakot vizsgáltam.

A bántalmazás bizonyos formáit igen nehéz felismerni, hiszen nem feltétlenül járnak együtt testi tünetekkel, illetve az áldozatok számára sok esetben nagyon nagy kockázattal jár felfedni helyzetüket, így inkább próbálják elrejteni a jeleket, ritkán tudnak nyíltan segítségért fordulni másokhoz. Az érzelmi bántalmazást nem csak az elkövető és az áldozat környezetében élő emberek ismerik fel nehezen, de maga az elszenvedő sem biztos, hogy azonnal realizálja a vele szembeni elnyomó viselkedést. Az érzelmi bántalmazás megjelenési formái változatosak: kényszerítő kontroll alá vetés, ellenőrzés alatt tartás, az önbecsülés módszeres lerombolása, manipuláció, az áldozat önálló döntéseinek rendszeres megkérdőjelezése, az áldozat érzéseinek folyamatos kétségbe vonása, stb.

Fontos azt is megjegyezni, hogy a párkapcsolati bántalmazás különböző formái ritkán különíthetőek el élesen egymástól, és szinte sosem csak egy típusa jelenik meg az elkövető részéről. Gyakran a lelki erőszak/érzelmi bántalmazás az első szakasz, melynek során az elkövető az áldozat magabiztosságát, önképét kezdi lerombolni, akár azzal, hogy őt magát, akár azzal, hogy a számára fontos dolgokat becsmérli, semmisíti meg. Az érzelmi bántalmazás során az elkövető arra törekszik, hogy az áldozat elveszítse önállóságát, elhiggye, hogy önmagában értéktelen és képtelen a független életre, miközben a számára fontos, támogató emberektől is egyre inkább elszeparálódik, így a végén egyetlen domináns vélemény, szemszög marad az életében: a bántalmazóé.

Amikor a párkapcsolat dinamikáját fokozatosan egyre inkább az elkövető határozza meg, az áldozat elkezdi megkérdőjelezni vagy figyelmen kívül hagyni saját érzéseit, megéléseit, egyre kevésbé hallgat ezekre.

A bántalmazás ciklikusságában a váltakozó fázisok is sokkal gyorsabban kezdik követni egymást, és a „mézeshetek” szakasz (mikor az elkövető a tettlegességet, agressziót követően kiengesztelő viselkedésre vált át) is lerövidül. Rendkívül nagy jelentősége van annak, hogy a bántalmazó elkezdi szisztematikusan leépíteni az áldozat önképét. A kutatásom az áldozatok testképére irányult, amely az önkép része, és amely önmagában is egy komplex jelenségként, én-tapasztalásként értelmezendő. Tehát mikor az önkép megrendítése, az áldozat értéktelenség-érzete, az önmegkérdőjelezése folyamatossá válik, az kihat arra is, hogy a testét, illetve a bántalmazás során a testét ért erőszakot (legyen ez szóbeli, fizikai vagy szexuális erőszak) hogyan éli meg, érzékeli.

Thomas Cash Body Image (Testkép) című könyvében a testképet mint többdimenziós konstruktumot határozza meg. Ez azt jelenti, hogy az egyén testképe különböző folyamatok következtében konstruálódik meg, azonban ezek során nem csak az alakul ki, hogy az egyén hogyan tekint a testére, hanem az is, hogy hogyan viszonyul hozzá, hogyan bánik vele, tehát önképében milyen jelentőséggel bír. A testkép így több tényező komplex összessége: például, hogy az adott társadalomban, kultúrában milyen az aktuális testideál, vagy hogy az egyén közvetlen környezetében milyen elvárások, elképzelések érik a testet, illetve az is, hogy az egyénnek milyen a viszonya a saját testével, önképével. Ezen folyamatok és tényezők határozzák meg azt is, hogy az egyén „testkép értékelése” (a megjelenésével kapcsolatos pozitív vagy negatív vélekedése), illetve a „testkép befektetése” (az önértékelésében a testkép milyen jelentőséggel bír) hogyan alakul.

A megkérdezettek történetében közös pont volt, hogy fontos számukra a szakmai előremenetel, illetve abban is egyeztek a történetek, hogy a bántalmazók a kapcsolat bevezető, gondtalannak tűnő szakasza után erőteljesen elkezdték leépíteni az áldozatok szakmai önképét, önbizalmát. Így hallottam olyan történetet, ahol a tanulmányok befejezése is akadozva ment az egyénnek, annak ellenére, hogy előtte motivált volt, és jó képességei miatt jól is teljesített. Egy másik nő arról számolt be, hogy a szakmai önértékelés leépítését követően a bántalmazó olyan szakmába kényszerítette bele, ahol a testét eszközként kellett használnia ahhoz, hogy pénzt keressen. Itt már egészen egyértelműen látszik, hogyan hat a bántalmazó kapcsolat az áldozat testképére, hiszen elveszti a kontrollt maga felett, tárgyiasulni kényszerül, nem ő dönt a testéről, hanem azt egy külső személy, a bántalmazó kontrollálja.

A test tárgyiasulása több interjúban megjelent, a már említett interjúalanyon kívül volt, aki a párkapcsolaton belül elszenvedett szexuális erőszakról, más pedig fizikai erőszakról számolt be. A fizikai és szexuális erőszak egyértelmű hatással van az áldozat testképére. Azonban közös vonás volt az interjúkban, hogy már a tettlegesség fázisa előtt is megjelentek a testet becsmérlő megjegyzések, a bántalmazók elkezdték az áldozatok értékességét ahhoz kapcsolni – először a megjegyzések, majd a cselekvések szintjén is –, hogy a megjelenésük, a testük milyen volt. Ennek úgymond csúcspontjaként jelentek meg a kényszerítő és erőszakos cselekedetek, illetve az elmondottakból kiderült, hogy általános volt az is, hogy a párkapcsolatok vége felé, illetve a kapcsolat megszakítását követően a nők testét érő becsmérlő megjegyzések, üzenetek újból megjelentek.

Az áldozatok teste tárgyiasulásának, eszközzé válásának általános következménye a testi disszociáció. Maurizio Stupiggia A bántalmazott test című könyvében így ír erről:

„A trauma egyik – ­klinikusok által jól ismert – hatása a testi disszociáció jelensége. Sokan elmondják, hogy magukat a testükön kívül levőnek érzik, hogy kívül rekedtek azon, és bizonyos idő múltán olyan benyomásaik támadhatnak, mintha külső pozícióból szemlélnék önmagukat, mindössze megfigyelőként lennének jelen. Ennek a rémületet és tehetetlenséget elkerülő védekező stratégiának a lényege, hogy a személy Énjét leválasztva »elhagyja« a testét. Ez természetesen nem szándékos magatartás. Tudatosodhat, de irányíthatóvá sosem válik.”

Elmondható, hogy az összes interjúalany, a megélt erőszak formájától függetlenül, beszámolt erről a testet elhagyni kényszerülő állapotról. Az önkontroll és a saját testérzet lecsökkenése, megszűnése egy rendkívül veszélyes állapot. Következményeként az áldozat kiszolgáltatott lesz, a kontrolláló pozíciót az elkövető tölti be. Azzal, hogy az egyén testérzete radikálisan csökken, illetve hogy az áldozat testképéhez egyre negatívabb, elidegenültebb érzések kapcsolódnak, fokozatosan nő annak a kockázata is, hogy az egyén nem érzékeli a testi tüneteit, étkezési zavarok léphetnek fel, és akár a fizikai érzetek (pl. fájdalom) sem lesznek érzékelhetőek számára.

Ez az elidegenedés, a testen kívüli állapot sok egészségügyi problémához vezethet, illetve az áldozat mentális egészségére is nagy hatással van, hiszen szétesik az önképe, egyre kevésbé érzi és éli meg azt, hogy ő irányítja az életét. Az interjúkban különbözőképpen jelent meg a testi disszociáció jelensége, volt, aki egyre többször és hosszabb ideig volt beteg (sokszor teljesen megmagyarázhatatlan módon), volt, aki a fizikai bántalmazás mértékét volt képtelen felmérni, míg mások arról számoltak be, hogy az étkezéseiket kezdték egyre mániákusabban kontrollálni, vagy a nem kívánt szexuális együttlét (szexuális erőszak) során nem voltak képesek nemet mondani.

A kutatás eredményeit összegezve igazolást nyert a kiinduló hipotézis, miszerint az érzelmi bántalmazó kapcsolat is hatással van az áldozat testképére. Azonban, mivel az erőszak formái a legtöbb esetben nem különülnek el élesen, hanem egymást erősítve jelennek meg, kutatási eredményeimet nem csak az érzelmi bántalmazás jelenségére tudom értelmezni. Az érzelmi bántalmazás során az áldozat verbális és lelki erőszakot szenved el. Testének folyamatos leminősítése annak az önképromboló folyamatnak az első fázisa, melynek eredménye, hogy testét végül egyre kevésbé tapasztalja meg sajátjaként. Ezt követheti a fizikai és/vagy szexuális erőszak, mely során még egyértelműbbé válik az áldozat testelidegenülése.

Mivel a narratív interjú technikáját választottam, így reprezentatív eredményeket nem kaptam, ám nagyon erősen megjelentek az azonos minták, mint például a testi disszociáció jelensége, vagy a test jelzéseinek figyelmen kívül hagyása (mint például a beszabályozott étkezés, betegségérzet). Az eredmények és a szakirodalmi háttér is azt támasztják alá, hogy egy erőteljesen testközpontú társadalomban élünk, amelynek mérhetően toxikus hatása van az egyénekre, de a társadalmi minták és ideálok kialakulására nézve is. Ez a testfókuszú társadalom még inkább kiélezett a nőkre nézve, hiszen a nők gyakran szexuális objektumként jelennek meg a mindennapok szintjén (gondoljunk a reklámokra, termékekre és szolgáltatásokra, melyek a nőket célozzák meg). Ez láthatóvá teszi az általam vizsgált jelenséget is, hiszen a „férfi kontrollál, a nő kontroll alatt van” aktív/passzív cselekvéspár határozza meg a társadalomban élő férfi és női ideált, a két nem egymáshoz való viszonyát is. Ezt az aktív/passzív dinamikát képezik le a bántalmazó kapcsolatok.

Ahhoz, hogy valaki önállóságát, saját biztonságos határait tartani tudja, illetve azok sérülésénél ki tudjon lépni az adott szituációból, biztonságban nemet tudjon mondani, aktív önérvényesítésre van szüksége. A bántalmazottaktól ezt veszik el az elkövetők, többek között a testképük megsemmisítésével, negatívba fordításával is. Az egészséges testképhez tehát elengedhetetlen az önazonosságon kívül a testkontroll és a testhatárok érzékelésének érzete is. A kutatás azt mutatta meg, hogy a bántalmazó kapcsolatokban az egyén komplex önképe módszeresen épül le, amely gátolja az önrendelkezés gyakorlását. Az eredmények alapján elmondható, hogy a bántalmazó kapcsolatból való kilépés kulcsmozzanata ennek az önrendelkezésnek a visszaszerzése.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket