Meseország, idegenföld

A családkérdés ma Magyarországon leginkább konfliktusként van jelen, és inkább hangos érdeküzköztetések, mint észszerű viták témája. A sokat idézett mottók és a botrányok mögött azonban valódi életek bújnak meg, akik nem csak a nemzetszintű kirekesztéssel kényszerülnek megküzdeni, hanem saját családjukban betöltött szerepükkel is. Az Anyáim története bepillantást enged egy szivárványcsalád életébe, ezzel talán eloszlatva néhány kételyt, így érzékenyítve a társadalmat.

Az HBO legújabb magyar dokumentumfilmje egy akaratlanul aktuális és fontos témát dolgoz fel. Noha közel öt éven át forgatták, készen mégis a legideálisabb pillanatban lett, a 2020-es örökbefogadási törvények ugyanis új narratívát adnak a filmnek. Ugyan Magyarországon nem törvénybe ütköző homoszexuális pároknak örökbefogadni, házasodni azonban annál inkább. Ettől függetlennek tűnő tény, hogy az örökbefogadási rendszer elég önkényesen kizárólag házastársakként vagy egyedülállókként hajlandó kezelni a jelentkezőket, az élettársi kapcsolat nem értelmezhető számukra. A tavaly elfogadott törvényjavaslat szerint egyedülálló csak akkor fogadhat örökbe gyereket, ha az már a megyei összes elérhető, majd a teljes országban fellelhető összes házaspárnak sikertelenül lett felajánlva. Továbbá a végső döntés meghozatalához minden ilyen esetben a családpolitikáért felelős miniszter saját jóváhagyása szükséges. Ha egy leszbikus (vagy bármilyen, házasságon kívüli) párnak sikerül is az említett akadályokon túljutnia, a gyermeket kizárólag egyikük veheti a nevére, a másik félnek jogilag semmi köze nem lesz hozzá. Anya tehát csak egy van. Ez a dogmának tűnő állítás pedig nem csak jogszabályi értelemben okozhat gondot, de ezzel egyidőben a két főszereplő saját identitásában és anyai érzelmeik megélésében is.

Haragonics Sári és Dér Asia jártasak már az anya témájának feldolgozásában. Diplomafilmjükben – egymástól függetlenül – mindketten édesanyjukkal való kapcsolatukat boncolgatták; míg Dér a születés (Levelek Anyámtól), addig Haragonics a halál (Szembenézés) szempontjából. Első egészestés filmjük pedig egyenesen egy anya-párral foglalkozik, akik a magyar örökbefogadási rendszerben igyekeznek előbbre jutni, hogy végre annak érezhessék magukat, aminek a jelenlegi kormány szerint nem alkalmasak: családnak.

Nóra és Virág évek óta együtt vannak, Virág politikából kiábrándult volt országgyűlési képviselő, Nóra pedig a bandájában énekel. Amikor megismerjük őket, éppen mesekönyvet készítenek a gyermeküknek, akit ekkor még nem ismernek. Ebben a mesében benne van eddigi történetük és minden, ami még ezután történik. Talán az kimarad, ahogyan hónapokon, éveken át váratják őket, és lassan felőrlődnek az ügyintézés nehézségeiben – és abban, hogy nem tudják az akadályok közül mennyit gördítenek eléjük szexuális beállítottságuk miatt, és mennyi van eleve a rendszerbe ágyazva. De az semmiképpen sem marad ki, hogyan ismerkednek egymással, hogyan válnak lassan családdá az akadályok ellenére. Amiből azonban nem kevés akad: egyik oldalon az országban tapasztalható, sőt erősödő konfliktus a melegek jogaival és főként megítélésével kapcsolatban, a másik oldalon pedig hátrányos helyzetű gyermekük adaptálása az új környezetbe és családba az, ami minden nap megnehezíti a dolgukat. A hároméves kislány korából adódóan is jól feladja a leckét szüleinek, amit természetesen a korábbi, hányatott élete is tovább nehezít. A két anya pedig kénytelen megküzdeni a külvilágon túl egymással is a nevelési elveik különbözősége miatt. A legádázabb harcot mégis önmagukkal és saját anyai érzelmeikkel vívják.

Hol helyezkedik el a nő a párkapcsolatában, a társadalomban és végső soron a saját identitásában? A két fiatal rendezőnő BIDF-en debütáló dokumentumfilmje erre – is – keresi a választ. Nóra és Virág mindhárom szociális színtéren harcolni kényszerülnek azért a megnevezésért, ami nőtársaiknak eredendően megadatik. Az ország, amely a melegek házasságát törvényileg tiltja, értelemszerűen nem képes befogadó otthonként szolgálni számukra. A társadalom jó részétől – többek között a kormánytól érkező, melegek ellen szóló, intenzív propaganda miatt – tapasztalt rosszallás és ítélkezés szintén ellehetetleníti, hogy szabadon megnyilvánuljanak. Ezzel el is érkeztünk az elsődleges szociális színtérhez, az oly’ sokat emlegetett családhoz.

Az örökbefogadás témáját feldolgozó filmek általában választásra kényszerülnek: vagy a gyermek megszerzéséhez vezető rögös utat dolgozzák fel, vagy azt elnagyoltan ábrázolva, az ő megérkezésével kezdődő bonyodalmakat helyezik előtérbe (A szív bajnokai, Instant család). Itt azonban a többszörösen akadályoztatott gyermekhez jutás és az utána következő gyötrelmekkel, de örömökkel is teli időszak közel azonos arányban kerülnek bemutatásra, és míg azt hinnénk, a történet úgy végződik, hogy a pár végül megkapja a gyermeket, ez a mese még csak ott kezdődik. A két anya egyforma, anyai érzésekkel közelítené meg Melisszát, egyikük azonban, úgy tűnik, alá kell rendelődjön a másiknak, és kénytelen beérni a „dadai” szereppel. Az identitás tehát, noha a szexualitást illetően megélik – hiszen a két nő hosszú évek óta nyíltan vállalja homoszexualitását –, egyéb minőségében még a családi színtéren is roncsolódik.

Az Anyáim története a két készítő szándékai szerint nem propagandafilmként készült, melyet az értékelés igyekszik tiszteletben tartani. Tény, hogy a fókuszban nem ez áll, mindazonáltal nem elhanyagolható része a látottaknak, ahogyan a pár magánéletébe kívülről becsordogál az egyre szélsőségesebb kommunikáció a kormányzat részéről. A miniszterelnök bevágott beszéde, miszerint a család egy férfiből és egy nőből áll, később a rádióból érkező szöveg, melyben a homoszexuálisok gyermekekhez fűződő viszonyát a pedofilokéhoz hasonlítják, ahol a „gyermek egy tárgy, egy élvezeti cikk”, úgy hathatnak, mintha egy háborús filmet látnánk az egyén szintjéről bemutatva.

Az alkotás továbbá több nagyon fontos kérdést is felvet, amelyek külön-külön is elegendőek lennének egy film elkészültéhez. Így például a mesterséges megtermékenyítés kontra örökbefogadás dilemmáját. Ha egy egynemű párból csak az egyikőjük tud vérségi alapon kötődni, akkor az nem borítja-e fel a kapcsolati dinamikát? Másrészt az örökbefogadási rendszer szándékos és túlterheltségéből adódó akadályoztatottsága is lehetne egy film központi témája. Hiszen már a 2020-as szigorítások előtt is sokszor gyötrelmes megpróbáltatásokba és rengeteg időbe tellett, míg a gyerekeket kiközvetítették a szülőknek. De lehetne főtéma a LMBTQI közösségek magyarországi és a nyugati megítélésének különbsége is, amely miatt a szereplők külföldre terveznek költözni.

Noha ezeket a témákat különböző mélységekben érinti ugyan a film, mégsem állítja őket középpontba. Fókuszba a két nő kapcsolata és annak alakulása kerül. Mindent kizárólag az ő szemszögükből látunk. Nem vonódik be sem a gyámügy, sem a munkahelyek, semmi. A külvilág az összes nehézségével is csak – egyre erősödő – háttérzajnak tűnik a pár végtelenül meghitt és bensőséges kapcsolatában.

A készülő mesekönyv narratívája vezeti végig a filmen a nézőt, amivel kontrasztban a valóság úgy is megrázó, hogy a film nem alkalmaz semminemű képi vagy hangbéli szuggesztiót. A hosszú jelenetek a két nőt a leghétköznapibb szituációikban örökítik meg, úgymint a reggelikészítés vagy az esti némán egymás mellett évődés. Az elhangzó párbeszédek, apró érintések, az érzelmi válságok és a leplezetlen viták egy nagyon emberi kapcsolat képét festik, amelyet a készítők remek egyensúlyérzékkel tartanak vissza a túlidealizálástól. A magyar társadalomban noha már egészen jó a szivárványcsaládokat elfogadók aránya, megegyezik azokéval, akik nyíltan ellenzik. Azonban van egy számottevő csoport, a társadalom húsz százaléka, akik még nem döntötték el, melyik oldal felé húznak igazán. Az ő meggyőzésükben segíthet ez a már szinte túlontúl hétköznapi demonstrálás, ők ugyanis így valódi betekintést nyerhetnek abba, hogy egy ilyen család hétköznapjai ugyanúgy telnek, mint a másoké.

A különbség tehát nem a köztük lévő szeretetben van, vagy abban, hogyan birkóznak meg az eléjük gördülő akadályokkal, nem is a gyermekvállalási motivációikban, hanem kizárólag az őket övező megítélésben.

A film adatlapja.