kartonpróza

azokhoz, akik kígyókkal hálnak

\ talpuk alatt lábszárig húzott földek. havonta
cserélték a gatyamadzagot, kicsiny földjük pedig
kitermelt magából minden holttestet. a csend kínos
volt, mikor egymás mellett ülve hallgattak. lábaik alatt
szétcsúszott a tapintat. próbáltak beszélni egymáshoz,
de már csak álmukban makogták a folytatást. mint
aszott szerzetes, kit megkérdőjelez, elbizonytalanít egy
maréknyi rózsafüzér. gyomrukban minden reggel
hamarabb ébredtek a savak. begyógyszerezték magukat,
és úgy gondolták, így megoldanak mindent. a lét hiánya
talán a születéssel kezdődhet. kistoppoltak egy szál
testben, hadd lássa mindenki, milyen, mikor valaki
pucérra szomorodik. franciásan esett, varjak gyűltek a
fákra. fedőfogalom volt a lakhatás, mint szükséges rossz,
mozgolódott bennük. úgy feküdtek mindig, hogy
gyorsan költözhessenek, ha ébredéskor éreznék. csak egy
szó, amire sok veszekedés, vér, boldogság rakódott, és
ezzel megalkotott számukra egy újabb szarusodó réteget.
semmijük nem maradt. talán csak azt az üres üveget
lehet bárminek nevezni, amibe régen az aprót
gyűjtötték. gyűlölni kezdték a szerepeket, melyeket
hámként húztak egymásra, mint két lesoványodott gebe,
melyeken nem segít sem a hamuban sült pogácsa, sem a
viharbéli összetartás. csak egymás szemétől féltek. soha
mástól. végre tudtak őszintén gyászolni. mindenüket
megmosták, vándoroltak a kertben, hátha kijárják
magukból a kötődést. pedig a gyász önző dolog. mégis,
mennyire szükségszerű minden csupasz önzőség,
ahogyan minden szükségszerűség elrendelt, és ahogy
szükségszerűen önző minden elrendelés. két hete nem
mozdultak ki a házból. behúzódtak a sarkokba, várták a
bogarakat. úgy gondolták, a belekben lakó élősködőkre
jó hatással lennének. így rendszeresen jól táplált volt
szívük, májuk, tüdejük. beköltöztették a konyhát, és
egyre sötétebb lett a szoba. nem látták egymás
horpadásait, csak a helyüket tapinthatták. megtanulták,
egy bérlakásban egymás elől hová menekülhetnek.
mindig terveztek valamit, amivel kimozdulhattak a
termőföld szomorúságából, és már nem volt kedvük
belekötni a másik rondaságába. szerették az
antialkoholista kötéltáncosokat, mert abban nincs
semmi izgalom. csak egymás kicserzett bőrében érezték
jól magukat, azzal takarództak. meleget ad, és emberibb
bárminél, ami nem tud megszólalni, precízen levágták
kikészítés előtt a szőrt, hogy még véletlenül se
bonyolódjanak bele alvás közben. védelmet adtak
egymásnak szavak és sóoldatok nélkül, mint bármelyik
anyaméh, hogy konzerválva legyen a bűn egy kisebb
lénybe, amely csak a halandóság falait feszegetve élhet, és
mint tesztalanynak, annyi a feladata, hogy több dologgal
szolgáljon sorstársainak. így múlnak el lassan a dombok
tetején lerakódott ígéretek. a dögnyűvek sem szerették a
sötétséget, halálszag lepte be a bútorokat, a tetejükön
porosodó bőröndöket, a sarkokban stagnáló
pókhálókat, és az elmulasztott alkalmi időt, amit
ajándékba kaptak. haszonállatként tömörültek vályúhoz
reggelente, és elfogadták a tényeket. próbáltak
megbékélni egymással, egy élet után hasznosnak látták a
békés amortizáció nyújtotta múlást. akárcsak az
elefántok, tudták, nincs sok hátra, és bár nem mondták,
ennek mindketten ugyanannyira örültek. már nem a
félelem volt ösztönző, hanem a hiány. \