Zurück
Franek két dolgot tudott meg azon a furcsa nyári napon: van egy féltestvére, és hogy ez a féltestvér halott. Nyolcvannyolc éves korában hunyt el, anélkül, hogy egyszer is találkoztak volna. Franek ekkor hatvanegy volt. Féltestvére tizennyolc albumnyi ritka bélyeget és egy huszonhét éves özvegyet hagyott maga után.
Az özvegy futurista kiállításmegnyitókon, alagsorba szervezett összejöveteleken hárfázott. A halálhírről ő írt Franeknak, félig elfeledett magyar szavaival.
Kedves Franek! Ő meghalt. Mi élünk. Temetés egy hét múlva. Utána főtt zúza és hátfazene. Gyere, ha tudsz. Csókol. Emília.
Gótbetűs bélyeg, a képen a Fernsehturm. Egy koszlott, fekete-fehér fényképet is talált a borítékban. A féltestvér vastag keretes szemüveget és kalapot viselt, ügyetlenül karolta át a nő karcsú derekát. A fotó hátoldalán telefonszám.
Franek letette a levelet az asztalra. Fekete gyászcsík keresztezte a papírt. Órájára nézett, indulni kell. A templomot ma neki kell kinyitni, beengedni a takarítónőt, várni este fél hatig a papra, megkérdezni, felhívhatja-e a paplakból a német számot, utána mise. Megfésülködött, felvette aligátorbőr táskáját, majd az ajtóból visszafordult, és belegyűrte a gyásztáviratot a táska egyik fachjába.
Úgy gondolta, a templom a legjobb helyen van. Szeghalom csendes, eldugott részén. Ha tele vannak a padsorok, akkor sincsenek többen száznál. A ma miséző Martens atya néhány évvel idősebb Franeknál. Ha nála gyón, minden alkalommal feloldozza két Miatyánkért. A templomszolgai állás némi előnyt jelentett. Ahogy Franek belépett a templomba, keresztet vetett, felkapcsolta a lámpákat, körbejárt, hogy ellenőrizze, minden rendben, majd leült, és olvasgatta a Bibliát. Amikor szeme elfáradt a gyér világításban, a templom ólomüvegén átszűrődő fényt nézte. Tenyerével eltakarta bal szemét. Így egészen olyan volt, mintha Szent György csak diskurálna a sárkánnyal. Mindig eljátszotta ezt. Figyelte, ahogy napszaktól függően más-más képet ad ki a fény az ólomüveg törésében, és így mintha a hit is többrétegűbbé válna.
Eszébe jutott a levél. Elővette aligátorbőr táskája fachjából. Megnézte megint a képet. Emíliát csinosnak találta. Féltestvéréről nem volt véleménye. Még időre volt szüksége, hogy eldönthesse, milyen érzés az, hogy volt, de már nincs. Tenyerével eltakarta bal szemét. Így egészen olyan volt, mintha a féltestvér nem is lenne a képen. Elképzelte, milyen lesz Emília, ha találkoznak.
Olyan volt.
Barna haja a derekáig ért, szemei nagyok, egészen nagyok, mosolygós szája egyenes vonalként gyászolt.
A temetésen hárman álldogáltak a sír mellett: Franek, Emília és egy napszemüveges férfi, bizonyos Kurz, aki csak azért jött, hogy közölje, megvenné a bélyegalbumokat. Még gondolkodom rajta, mondta Emília. Kurz homlokára tolta napszemüvegét, átadott neki egy névjegykártyát, és otthagyta a ceremóniát, mielőtt a sírásók leeresztették volna a koporsót.
Franeknak feltűnt, hogy a féltestvérét búcsúztató pap egyik szeme hiányzik. Pezsgősdugóval lőtték ki, súgta oda Emília. Franek tenyerével eltakarta bal szemét. Így egészen olyan volt, mintha a papnak mindkét szeme hiányozna. Eszébe jutott, hogy mondhatna néhány szót ő is. Szertartásosan a félszemű pap helyére állt, torkát köszörülte. Kedves egybegyűltek!, kezdte, és a sírásókra nézett. Kedves féltesvérem! Nem ismertelek, így nem is hiányozhattál. Most már hiányzol, kár, hogy nem ismertelek.
A temetés után Franek Emíliánál vendégeskedett, abban a berlini házban, amelyet féltesvére vett negyven évvel ezelőtt. Kívülről nagynak látszott, belülről kicsinek. Egyetlen szoba, fehér lépcsősor vezetett a galériára, a fal mellett a páfrányok és a moha úgy nőtt, mint egy dzsungelben. A növények közt gyíkok bújtak meg. A szoba másik végében kitömött farkas vicsorgott. Franek megállt előtte, táskáját két kézzel magához szorította.
Ez Röhring ezredes, mondta Emília, a Werwolf-partizánok egyik vezetője. A féltestvéred lőtte le 1946-ban, közvetlenül azután, hogy Röhring az embereivel felrobbantotta az angolok egyik fegyverraktárát Berlin mellett.
A preparátumból molyirtó szaga érződött.
Felmentek a galériára. Kisasztal, ágy, hárfa. Az asztalkán főtt zúza mustárral és kenyérrel. Emília az ágy szélére ült és hárfázni kezdett. Vegyél zúzát.
Mást nem is hozott magával, csak ami aligátorbőr táskájába belefért. Bibliát, egy váltás alsógatyát, a levelet, egy fogkefét, szódabikarbónát. A vonaton is főtt csirkezúzát evett. Nem kívánta. Édességre vágyott, de nem merte megkérdezni, van-e. A gyászhoz talán nem is illene. Hallgatta a hárfajátékot, ette a zúzát, itta a keserű bort.
Fél óra múlva Emília felállt. Meg kell etetnem a gyíkokat, mondta. Franek a galérián maradt az utolsó zúzával. Az asztalka mellett jókora folt volt a tapétán.
Te Franek, kiabált a nő az alsó szintről, láttad már Berlint?
Franek még sosem volt Berlinben, se másutt. Egyszer volt Kragujevacban, de az nem számít, mert vitték. Amikor ma reggel leszállt a vonatról, elképzelte, milyen lesz az idegen város.
Olyan volt.
Indák kúsztak végig a járdákon, a presszókban fiatalok, a boltokban boltosok. Egy kirakatban Kennedy összevérzett ingét kínálták ötvenezer német márkáért.
Emília Franekba karolt, így indultak el a házból. Sétáltak, Emília mesélt. Elmondta, Kurz már régóta meg akarja venni a bélyeggyűjteményt. A féltestvér halála után Emília az albumokat lapozgatva talált rá az ómama feljegyzésére a családtagokról. Ott szerepelt Franek neve, mint egyetlen élő rokon. Franek bólogatott, gyomrában a gyomrok minden lépésnél felkavarodtak.
A séta végén úgy érezte, többet látott, mint egész életében. A Fernsehturm előtt egy kalapos ember azt kiáltozta: Zurüüüüüück!
Nem tudta, volt-e valaha éhesebb. Emília egyenletesen szuszogott mellette az ágyban, ő meg édességre gondolt. Dobostortára, nyalókára, cukorkára. Behunyta szemét, amikor Emília megmozdult. Franek visszatartotta a lélegzetvételét is. Hallotta, ahogy a nő feltép egy papírzacskót. Kotorászás, valami roppan a fogai között. Franek megérzi a nápolyi illatát. Emília harap, rág, nyel. A nápolyi zörög a zacskóban, ahogy kivesz még egyet, majd még egyet. Úgy, féloldalra fekve a sötétben. Öt perc, és a zacskó visszakerül a helyére. Franek azzal a kérdéssel alszik el, hogyan etetheti meg Emília a gyíkokat.
Reggeli kávéjába négy púpozott kanál cukrot rak. Ilyen lehet a Mennyország.
Franek itta a feketét, nézte Röhring ezredes kitömött farkastestét. Tenyerével eltakarta bal szemét. Így egészen olyan volt, mintha Martens atya lenne az a gyóntatófülkében.
Megmutassam a bélyeggyűjteményemet?
Franek bólintott. Felment a galériára a nő után, Emília elővette az első albumot. Piros borító, benne kétezer bélyeg. Az első felében európaiak, aztán hat oldalon keresztül csak korzikaiak, majd csak madarasok, csak piros madarasok, végül megint európaiak. Franek szinte beleszédült, mire a végére értek.
A következő album kék borítós volt. Nagyrészt bibliai témájú bélyegek. Ezeket még az ómama kezdte gyűjteni, mondta Emília. Neked adom, maradjon valami emlék a családról.
Franek megpróbálta beleszuszakolni a bélyegalbumot aligátorbőr táskájába. Valamit ki kellett vennie, hogy beleférjen: a Bibliát, az alsógatyát, a levelet, a fogkefét, a szódabikarbónát. Ezeket itt hagyom, a Bibliát, az alsógatyát, a levelet, a fogkefét, a szódabikarbónát, mondta, miután rájött, hogy a kék borítós album kiszorított minden mást.
Emília azt mondta, a koszlott fényképet csúsztassa be a gyűjtemény két lapja közé, oda, ahol az egyik oldalon a Szent Jánost, a másikon a Feltámadást ábrázoló bélyegek vannak.
Karon fogva kísérte ki Franeket a Hauptbahnhofra, végig Berlin indák borította utcáin, el a boltok és a kalapos ember mellett, aki azt kiáltozta: Zurück.
Ködszitálás, várták a vonatot. Emília maradt, Franek ment. A hídlásról integetett, aztán az ablakból is. A szerelvény megindult, és ő azon gondolkodott, vajon a táj suhan el mellettük, vagy a vonat suhan-e bele a tájba. Ómama, akit nem ismert, csak úgy, mint a féltestvérét, biztos megmondaná. Egyedül volt a kupéban. Néha átült a szemben lévő helyre, és megnézte még egyszer, amit már látott.
Egy idő után beleunt a nézelődésbe, elővette a kék bélyegalbumot. Ahogy szétnyitotta, a koszlott fotó kiesett belőle. A tárcájába tette, ott jobb helyen lesz.
Estére kettővel többen lettek a kupéban. Az egyik egy francia lány volt, a másik egy napszemüveges férfi. A kék borító tükröződött napszemüvegében. Franek próbálta máshogy tartani az albumot, máshogy ülni, de a tükröződés nem szűnt meg. Tenyerével eltakarta bal szemét. Így egészen olyan volt, mintha csak a francia lány ült volna ott. Olyan érzése volt, mintha már látta volna ezt a napszemüveget, és a napszemüveg mögött lévő fickót. Lapozott, hátha felismeri valamelyik bélyegen. Nem Szent János, nem Szent Kristóf, nem Szent Kriszpin. Végül visszatette az albumot táskájába, és Gute Nacht, elaludt.
A szerelvény már elhagyta Linzet, amikor felébredt. A francia lány nem volt ott. A férfi sem volt ott. És a bélyegalbum sem. Helyén százötven német márkát talált és egy fecnit, német szöveggel. A kalauz fordított. Ön alszik. Mi ébren vagyunk. Kurz.
Franek átkutatta a szerelvényt, benézett minden vécébe, minden bőröndtartóba. A végén már maga se tudta, mit keres.
Egy órával később a Wien Hauptbahnhof vörös agyagja a cipőjére ragadt. Aligátorbőr táskájából elővette a márkát, átváltotta schillingre, a schillinget jegyre, Berlinbe. Küldött egy táviratot Martens atyának, hogy ne várja, nem nyitja ki a templomot se holnap, se holnapután, se semmikor.
A vonaton az ablak mellett már sejtette, mi merre suhan. Másodszor már csak könnyebb. Maradék pénzén rendelt egy tucat főtt zúzát, és azon gondolkodott, Emília megetette-e már a gyíkokat. Elővette a koszlott fényképet. Azt a részt, ahol a féltestvére állt, behajtotta, hogy csak Emília látszon. Elképzelte, ahogy a nő ott várja az állomáson, belé karol, és elsétálnak a házig. Elképzelte, ahogy Emília hárfázik, és ahogy zörög a nápolyi zacskójával. Tenyerével eltakarta bal szemét. Így egészen olyan volt, mintha.
Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!