Érzékeny egyensúly

A Katona József Színház K:ORTÁRS sorozatában új, a színház felkérésére íródott darabokat állítanak online színpadra. A második előadás Szécsi Noémi munkájából készült. Szécsi Noémi nem magától értetődő választás, hiszen regényíróként ismerjük, az előadás utáni beszélgetésben maga is elmondta, hogy nem írt még drámát, meg kellett küzdenie azzal, hogy ez a műfaj másfajta dialógusokat kíván, mint az epika. Az Egyformák vagyunk cím azonban ismerős lehet, hiszen többes szám második személyű változata, az Egyformák vagytok Szécsi regénytrilógiájának – a Nyughatatlanok és a Gondolatolvasó mellett – harmadik része, ebből emelte át és sűrítette egyfelvonásos drámává a két főszereplő, a történész Em és a jogász Elza történetét. Az előadás utáni beszélgetésben az író azt is elmondta, hogy a regény időnként erős, trágár nyelvezete is másként hangzik a színpadon, abból is le kellett faragni. Nézőként (persze ez erősen ízlésfüggő) az előadás elején még így is soknak, ezért kontraproduktívnak érződik ez a nyelvi nyersesség. 

A történet estétől estéig tart: egy munkahelyi bulin kezdődik, másnap a két nő Elza nagymamájának temetésére utazik, majd a gyerekkori babaszobában zárul. Első pillantásra úgy tűnik, a főszereplők nem is lehetnének egymástól különbözőbbek. Elza (Jordán Adél) egyedül él, idegesítően hangos, kalandból kalandba sodródik. Em (Pálos Hanna) élete látszatra rendben van, de közben retteg, hogy sokadszorra is elvetél, miközben a házassága igencsak ingatag. Pillanatfelvételt kapunk az életükből, de ebben a pillanatfelvételben egy sor súlyos női életdilemma sűrűsödik. Szülni vagy nem szülni, benne maradni egy nem működő házasságban vagy kilépni, női szexualitás, társadalmi elvárások. Egy 35 perces előadásban persze ezek közül a kérdések közül néhány csak a felvetés szintjén marad (pl. Elza mondata, hogy csak nemrég jött rá, mit is jelent a kölcsönös beleegyezés egy szexuális kapcsolatba). Az Egyformák vagyunk mégsem pamfletízű vagy didaktikus, a felvetéseket ugyanis a színészek és a rendezés képesek árnyaltan és átélhetően megjeleníteni.

Székely Kriszta több rendezésében is foglalkozott már ezekkel a kérdésekkel, gondoljunk csak A kaukázusi krétakörre vagy a Nórára. Ebben az előadásban a két női sorsot úgy teszi egymás mellé, hogy az egymást kisütni látszó, ellentétes pólusokban látjuk meg a végére a közös metszetet. Míg eleinte egyiküknél az extrém harsányság, másikuknál a befelé forduló csendesség fedi el az elveszettséget, Em és Elza egyformák lesznek ebben a legalább egymás előtt felvállalt útvesztésben.  A babaházas jelenetben ez a felismert közösség simul össze női szolidaritássá és összetartozássá. 

Székely Kriszta a beszélgetésben bevallotta, hogy a munka elején megkísértették filmrendezői ambíciói. A kész előadás azonban már „kényes egyensúlyt” tart film és színház között. (A „kényes egyensúly” idézet az előadásból, Elza mondja, hogy egy nőnek erre kell figyelnie, hogy ne tartsák se kurvának, se szex nélkül sorvadozónak – hogy finoman fogalmazzak.)  A legfilmesebb jelenet az, amelyben a két nő a temetésre autózik, itt a közeli képeken az arcuk játszik. Jordán Adél arcán pontosan végigkövethető az a belső harc, amit az igazság kimondása (tudja, hogy a férje megcsalja a másikat) és barátnője kímélete vív benne egymással.

Kapunk egy különleges látószöget is: megmutatják, hogyan készült az előadás. Egyrészt felülről, mintha mi is a világítópultnál ülnénk, másrészt látjuk az átállásokat, ahogy a derítővásznakat beállítják, ahogy a színészek átöltöznek, halljuk, ahogy a rendező utasításokat ad. Vagyis a színház és a film közötti egyensúlyozáshoz hozzáadódik egy werkfilmes nézet is.

A legemlékezetesebb mégis az, ahogy Pálos Hanna és Jordán Adél megszeretteti velünk ezeket az első látásra még csak nem is szimpatikus nőket. Hagymahéjszerűen bontják le róluk a külsődleges pózokat, felvett szerepeket, és a végére két gyermekien elveszett embert látunk, akik talán csak itt és most, az egykori babaszobában, egymás mellett érzik magukat biztonságban.

A 35 perces előadást egy másfél órás beszélgetés egészítette ki, amelyben az írót, a rendezőt és a két színészt Ott Anna kérdezte az alkotási folyamatról és a szereplőkhöz való viszonyukról. Nem véletlen, hogy egyre több színház szervez az élő előadások után is beszélgetéseket, közönségtalálkozó vagy kritikus óra címszóval. A nézők igénylik a kibeszélést, azt, hogy a saját olvasatukat hozzámérhessék másokéhoz. Most, amikor sokan egyedül nézik az online programokat, ez a késztetés talán még erősebb. Egy jó beszélgetés hozzá tud tenni a nézői élményhez, hagy időt a feldolgozásra, arra, hogy a képernyő előtt ülve átgondoljuk mindazt, amit az előadás megérintett bennünk, és ezt összevessük az alkotók véleményével. Ez ebben az esetben is így történt.                            

Szécsi Noémi: Egyformák vagyunk
(Katona József Színház)

Játsszák: Jordán Adél, Pálos Hanna, Takátsy Péter, Bányai Kelemen Barna, Dankó István, Rujder Vivien.
További szereplők: Bánki Mihály, Hajdu Tamás Miklós, Hencz András, Börcsök Olivér, Kövesi Zsombor, Tegyi Kornél, Kertész Janka, Batta Eszter, Kulcsár Nóra.

Technikai rendező: Török Marcell. Operatőr: Meister Natália. Vágó: Majszin Éva. Zeneszerző: Matisz Flóra Lili. Hangmérnök: Párizs Misha. Fővilágosító: Lohár Antal. Látvány és jelmez: Pallós Nelli. Súgó: Boncza Anita. Ügyelő: Héricz Anna. Asszisztens: Tiwald György.
Rendező: Székely Kriszta.

A Katona József Színház K:ORTÁRS online sorozatában volt látható 2021. február 27. és március 1. között.

Fotók: Horváth Judit