Bronka Nowicka: Megetetni egy követ

Kő

Sem a zsebbe ejtett gesztenye, sem a lopott alma nem nyomja annyira a gyereket, mint a szomorúság. A szomorúságnak az a dolga, hogy megjöjjön és itt legyen. Semmi több. A többi már az emberen múlik – ha felveszi, a szomorúság meghízik, mint a guruló hógolyó. Összetapaszt minden gondolatot.

Most nyár van. A gyerek a kertben áll, szája nyitva, némaság áramlik ki rajta a világra. A szomorúság mellette fekszik. Nem olvad el. Még meg sem izzad.

A gyerek tudja, valahonnan tudja: egy dolog sem tartozik hozzá.

Sem a csíkok a méhek potrohán, sem a spárga, sem a lehulló levél. Ezek a mindenség részei. De hogyan lehet meglátni az egészet, ha körös-körül csak dolgok látszanak, és mind azt akarja, hogy felismerjék?

A gyerek izgalmat érez. A fejéből indul, átáramlik a lábai között, csiklandozza,

mintha valaki madártollal érintené meg. Megérinti ott. Tudja: a mindenséget akarja. Azt is tudja, ezt nem éri el anélkül, hogy az összes dolgot külön-külön meg ne ismerné.

Ennyi mindent senki sem ereszthet át kezeinek és érzékeinek malmán. Lehetetlen. A fagyos „lehetetlen” szótól gömbölyödik a szomorúság.

A gyerek becsukja a száját. Hazakullog. Útközben talál egy követ.

Doboz

Anya nem tudja, létezik-e mennyország. A lefelé nézéstől tokája lesz. A feje súlyával, mint egy vasalóval, kivasalja a ráncot.

Apa anya lábánál forog. Alacsony. A felnőtt dolgokért lábujjhegyen nyújtózkodik, vagy hoz magának egy széket. Hasát a székhez nyomja, úgy tolja maga előtt. Most a párnákra mutat, alá kell tenni őket, hogy felérjen az asztalhoz. Felmászik, könyökével megtámaszkodik az asztallapon, a viaszosvásznon, amin kanál, villa és kés fekszik. Apa kinyitja a száját, és anya – kanálról kanálra – önti bele a levest. Krumplit és kockára vágott húst tesz a rózsaszín odúba, amelyben egy éhes fiú lakik.

Szépen eszik. Megdicséri őt, hogy csukott szájjal. Anya egyik keze dolgozik, a másik támasztja a fejet, ami figyeli apát, a rajzolt fiút. Egy dobozban tartaná, annak kilyuggatná a tetejét. Vattát, tollat, gyapjút, darabokra tépett cellulózt tenne bele. A sarokba piskótamorzsákat szórna. Néha a kezébe venné, és nézegetné.

A rajzolt fiú befejezi az evést. Anya a megnyálazott ujjával törli meg az állát.

– Menj játszani – mondja a súlyos feleség az apró férjnek.

Az asztal alatt ülök, és figyelem a talpakat, melyek nem érnek le a földig.

Pihe

Kiscicákat akarnak. De nem olyanokat, amik még vakok és kúsznak. Akarják a kiscicákat. Toporzékolva követelik a kiscicákat. Puhát kell nekik adni – most azonnal –, a puhát szeretik, a meleget és a rózsaszínt. Babákat akarnak. Olyanokat, amik becsukják a szemüket. Amik azt mondják: ma-ma.

Babaházat akarnak, bútorokkal, csészével, evőeszközökkel: a műanyagon és a fán hatalmas fantáziájukat gyakorolják, jártasságot szereznek benne, belekerülnek a taposómalmába – a kontyokban fodrok, masnik, pomponok. Frufrujukat fodrozzák, illedelmesen simák, fényesek.

– Hogy van ma, kisasszony? Tortát?

A torta gyurmából van. A torta hazudik, ennek ellenére az asztalra kerül. Később a kis kés alá, majd a piros lakkal kifestett, préselt gumiból készült szájhoz.

– Ízlett? Á. Még?

Később megfésülik a hajukat, kibontják. Mi van a bugyija alatt annak a babának, mi van? Egy sebhely, amit az a gép hagyott, amelyik összeforrasztotta a műanyagot. Hazugság. Egy a közönséges gyerekkor sok hazugsága közül. A babák, már felöltöztetve, a párnán fekszenek. Igazi pihéből készült takaróval takarják be őket. A babának pihéje van. A pihének babája. Hol van az a pihe? A pihe a babán van. Milyen a pihe? A pihe puha. Nekem kövem van. Az én kövem.

Bronka Nowicka 1974-ben született a lengyelországi Radomskóban. Színházi és televíziós rendező, forgatókönyvíró, író. Megetetni egy követ című debütáló kisprózakötetéért 2016-ban elnyerte a legnagyobb elismeréssel járó lengyel irodalmi díjat, a Nikét.

Megjelenik a Prae Kiadó gondozásában 2021 májusában.

Fotó: Prot Jarnuszkiewicz