dunszt.sk

kultmag

Írók vad álmai – Nagy Hajnal Csilla, Berta Ádám

Sorozatunkban azt kérdezzük meg irodalmároktól, művészektől, hogy mi a legvadabb, szakmájukkal összefüggő álmuk, amely akár meg is valósulhatna. Valamennyire valóságos, mégis vad dolgokat keresünk, személyeseket és szakmaiakat. Most az ötletgazda, Nagy Hajnal Csilla és Berta Ádám álmait tesszük közzé.

Nagy Hajnal Csilla

Tíz-tizenöt évvel később járunk, valószínűleg New York-ban, egy díjátadón, ahol a regényemből vagy talán inkább a versregényemből készült Netflix-minisorozatot jelölték valamire. Hogy megkapta-e a díjat, az nem is lényeges, úgy érzem, sőt talán az sem annyira, hogy jelölték, de a sorozat megtörtént, és most itt állok az épület mellett, ahová kijöttem rágyújtani a vörös szőnyegre. Nem ismerek túl sok embert, persze mivel az Asteroid Antelopes nevű nemzetközi irodalmi szervezet már valóban létrejött, ezért szép történések vannak errefelé is, de most nem ez a lényeg. Hanem hogy a kedvenc stand up humoristám, Pete Davidson is éppen ekkor lép ki egy cigire. A legvadabb álmomban Netflix-minisorozatot készítenek a versregényemből, amiért aztán egy New York-i díjátadó épülete mellett a halott apáinkról beszélgetünk Pete Davidsonnal, és megköszönöm neki, hogy tíz-tizenöt évvel korábban megtanultam tőle, mennyivel jobb teljesen nyíltnak és őszintének lenni, akkor is, ha zavarba hozunk embereket magunk körül a halottapa-poénokkal. Hogy nem kell folytonosan eltakarni mennyire töröttek vagyunk. Aztán elmesélem neki az egyik kedvenc morbid poénomat, körülbelül 2010-ből, amikor egy évvel azután, hogy apám – és véletlenül nagyjából ugyanakkor Michael Jackson is – meghalt, a konyhában ülve anyámmal és nővéremmel észrevettem a neten egy budapesti Michael Jackson-koncert plakátját (ahol az „emlékkoncert” valószínűleg egészen apró betűkkel volt írva, így úgy tűnt, mintha egy posztumusz koncertről lenne szó). És miután nevetve újságoltam el a családomnak, hogy Michael Jackson-koncert lesz Pesten, anyám csak ennyit mondott rá: „nagyszerű, akkor erre elmegyek apátokkal”. És akkor majd egy pillanatra nevetve állunk a csendes utcán, füstfelhőinkbe burkolózva, és teljes megértés és boldogság telepedik körénk, és minden rendben lesz a világban.

Berta Ádám: Agyműtét 2036

Óriási szerencse ért: holnapután találkozni fogok a hősömmel. Tudom, ez furcsán hangzik egy hatvanas férfi szájából – nem vagyok már bakfis, hogy rajongjak, pihegjek és piruljak. De mindig is fetisiszta voltam, és érdeklődésem egy szűk területre korlátozódik. Az agysebészek a hőseim, és közülük is különösképpen ő. Svédország a világ élenjáró sebészeti hatalma, és Herbert Olivecrona a svédek között is messze a legjobb.

Lassan egy évtizede kint van a képe a falamon, dossziéba lefűzöm, ha új cikk foglalkozik vele a szaklapokban. Ha internetes közlemény, akkor kinyomtatom, és lefűzöm – régimódi vagyok.

Holnapután végre találkozom vele. Ehhez képest szinte apróság, hogy csak egyikünk lesz eszméleténél, és a helyszín a műtő. Nem leszek abban az állapotban, hogy autogrammot kérjek: agytumorom van, engem fog műteni. De remélem, ha felépültem, utána majd elbeszélgetünk, és kikérdezhetem a technikai részletekről.

Addig is bőven van időm elképzelni, hogyan fog zajlani. A szakmai irányítás az övé, de én hozom az alapanyagot. Nélkülem nincs műtét – vagyis mondhatjuk: tevékeny részt vállalok a dologból.

A nézőpontom egy dróné, zizegve repül közelebb. Mintha csak én hallanám a berregést, a nővérek nem hessentenek el, nem szitkozódnak, hogy: mész innen, randa madár. Hess, bögöly. Pedig a leplek és a fityulák is libegnek a huzattól, amit propellereim csapnak.

A karmester nem kíváncsi a tartalomra, és igaza van. Ez a tartalom maga a borzadály. Nemcsak azzal van baj, hogy ez nem zenemű, hanem maga a káosz. Ez a legkevesebb. Ellenben ragályos, és mindenre kiterjed a szétesettsége. Már látom is, a szemem előtt hullik a vonóból a hangjegytörmelék, mozdulataik nem siklanak a húrokon, rögös útra tévedtek, bukdácsolnak.

A külvilág nem léphet kapcsolatba evvel a disznóóllal. Ha kiderül, hogy itt szétesett a jelrendszer, akkor gondok lesznek. Visszavonhatatlanul elmélyül a krízis.

A professzor most hirtelen lekapcsolja az összes berendezést. Áramtalanít. Megtalálja, hol van a zárlatos, füstölgő biztosíték. Merre is mennek a drótok? Ez itt egy alkatrész, vagy csak a borítás? Vajon az egész elavult, úgy, ahogy van?

Kicserél egy fődarabot.

Én közben az igazamat hajtogatom, magyarázom, miért terhelődött túl a rendszer, ezt a fajta igénybevételt más se bírta volna hosszú távon.

Kívülről látom magamat, a műtőt. A sebész a felnyitott koponyában turkál, dolgozik. A folyadék lecsapolva, erek vége elkötve, szeme előtt a rőt daganat.

– Ez tehát helyileg konkrétan az én fejemben van – narrálom aggályosan deklamálva. Torokköszörülés után folytatom: – Dudorokkal teli felületén kép. Anya tart a karjában kisdedet. A kivágott daganat oldalába repesz fúródott.

Vágás. A sebész nem is műt, hanem vezényel, valami kimunkált metafora szerint a stratégiai összehangolással van elfoglalva. Irányítja a csapatmunkát, finomhangol.

Nyerstésztaként formázza az agyamat.

Jobb, ha nem gondolok bele.

Nem szabad elaludnom. Ébren akarok maradni.

A lelki szemeim előtt lepereg valami furcsa képzelgés. Talán nem is műtét közben történt, hanem később, az ágyban lábadozva?

Összecsavart zenemű van a fejemben. Lehet, hogy egy Grateful Dead-szám kottája? Most minden azon múlik, hogy kiderítsem, melyik dal az. Ezen múlik a sorsom.

Kezdek belefásulni a különböző apró zörejekbe, kotorászásba, a mechanikai ingerekbe, a fájdalom nélkül érzékelt tapogatásokba, rángatásba. Csak az izgat, mennyi lehet hátra. Biztos sebesen haladnak előre, az egészet egyben mégis baromi nehéz kivárni. Néha arra eszmélek, hogy minden leállt, minden elhallgatott. Nyilván nincsenek kész, valami biztos jön még ezután. Próbálok nem kombinálni. Úgysem tudom megsaccolni, pontosan mikor jön a legfontosabb rész, a kritikus mozzanat. Olyan az agyam, mint egy narancs, ez jut eszembe. Vékony hártya mögött lédús gerezdek, finoman kell nyomkodni, fel ne hasadjon a szomszédos szelvény is. Pánik: vajon azért nem hallok semmit, mert véletlenségből elmetszette a hallóideget? Sokára valami nyöszörgés üti meg a fülem. Ez lenne a hangom? Vagy csak képzelődöm? Értelmetlenséget nyávogok. Fogalmam sincs, miért épp ezt a szót mondom.

Aztán vége. Kényelmes bútorzat, egymással szemközt két karosszék. Se leplek, se fityulák, nincs kórházszag. Ezek szerint túl vagyunk rajta, észre se vettem. Nagyon ismerős ez a férfi. Szemközt ülünk egymással, sajnos elfelejtettem, ki ő. Pedig már biztos találkoztunk.

Ahogy rágyújt, sárga arcából lángként csap elő a joint végén összecsavart papír. Tehát nem is kotta volt, hanem füves cigi. Pöfékel. Szól a zene, a Grateful Dead játszik, de ha agyonütnek, se tudom megmondani, melyik szám.

A fejemből kimetszett rakétát szívja, megismerem.

– Nagyon finom a zamata – mondja, ez az utolsó, amit még hallok. – Érett, szinte selymes buké.

Tagjaimból kiszáll az erő, szerencse, hogy már ülök. Minden valószínűség szerint elájultam.

A film visszateker, és legalább háromszor-négyszer megkapom ezt a jelenetet. Tökéletesen azonos módon pereg le újra, pusztán egy apróság változik: amikor a professzor kézbe fogja a jointot, hol egy koponyából, hol pedig egy nagy, dióbél alakú fadobozból veszi ki.

Aztán felocsúdok.

– Most hogy érzi magát? – ismétli a kérdést Olivecrona, és ettől visszatér a nyugalmam. Magamnál vagyok. Még mindig ugyanaz a szám megy, halkan, nyávogva, kissé vontatottan. Talán nem is magnóról szól, hanem sercegve, bakelitlemezről. Kinyúlt a szíj, ami a lemezt forgatja. Ugyanaz a sor ismétlődik újra és újra, mert a tű folyton megakad a következő barázdán.

Aztán meghallom a saját hangom. Teljesült az álmom.

Azt kérdezem:

– Doktor úr, adna egy autogramot?

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket