Kötelező határsértés

Ha azt írjuk egy tanulmánykötetre, hogy hiánypótló, az elég egyszerű és kissé elcsépelt jelzőnek tűnik, de Csordás László tanulmánykötetét olvasva nem akad ennél kifejezőbb jelző. A Bezárkózás vagy határátlépés? című tanulmánykötet az elmúlt évben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában, huszonegy szöveget tartalmaz, főként tanulmányt, de jócskán akad kritika és elemzés is. A fiatal irodalomkritikus árnyaltan, igényesen és alaposan tanulmányozza a kisebbségi magyar irodalom kérdéseit, amelyek olykor marginálisak, ugyanakkor kikerülhetetlenek és kellően kényesek is, ehhez a vállalkozáshoz pedig elkerülhetetlen a határsértés.

Csordás László második (első tanulmánykötete: A szétszóródás árnyékában, 2014) könyvének első felében (Bezárkózás vagy határátlépés?) a kárpátaljai magyar irodalommal kapcsolatos tanulmányai és kritikái olvashatóak. A kötet nyitótanulmányában a kárpátaljai magyar irodalom helyzetének bemutatására tesz kísérletet a fiatal irodalomtörténész, aki ezzel kapcsolatosan megállapítja, hogy az elmúlt tíz-tizenöt év során ebben a regionális kánonban lényegbeli változások történtek: a kárpátaljai magyar irodalom zártsága sok tekintetben oldódott, ami annak az irodalomelméleti fordulatnak is köszönhető, hogy a hangsúly a szerzőről áttevődött a mű és a befogadó viszonyára. Ezért nem véletlen, hogy a tanulmány koncepcióját a kárpátaljai kortárs magyar irodalom talán legkiemelkedőbb művének, Berniczky Éva Méhe nélkül a bába (2007, Magvető Kiadó) regényének egyik kulcsgondolatára fűzi „indulásaim inkább tűntek megérkezésnek”, hiszen ahogyan az irodalomtörténész fogalmaz, ez az a regény, „amelyből egy gondolatkísérlet erejéig érdemes kiindulni és próbát tenni a kárpátaljai magyar regionális irodalmi hagyomány olvasására” (9.).

Csordás László a szépirodalmi kánon kérdéskörét feszegeti a szinte ismeretlen szerző, Mandrik Erzsébet emlékiratait tárgyaló, az Emlékírás és regényszerűség című tanulmányában, amely kapcsán arra a megállapításra jut, hogy az irodalomban szükség van egyfajta értékrendre, hiszen „egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben helyettesíthető egy tágabb értelemben vett írásbeliség és a nyilvánvalóan sokkal szűkebb érvényű szépirodalom fogalma a regionális kánonban, pusztán az értelmező szabadságára hivatkozva” (55.).

A szerző bátran nyúl ikonikusnak is mondható szerzőkhöz és művekhez. Kevés olyan kárpátaljai magyar irodalomtörténeti írás van, ahol legalább egyszer ne találkoznánk Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című emblematikus regényével, és nincs ez másként most sem, hiszen a kisregény, ahogyan Csordás László is definiálja, „a kommunikatív emlékezet kulturálissá való átalakításának egyik alapműve Kárpátalján”. De a jelen távlatából vizsgálja a régió másik szimbolikus alakjának, Kovács Vilmosnak a verseit is.

A könyv első nagy fejezetében hasonló szempontok mentén elemzi Vári Fábián László sokrétű munkásságát, Berniczky Éva legutóbbi, Szerencsegyökér című novelláskötetét, Lőrincz P. Gabriella Szürke című verseskötetét és Brenzovics Marianna Kilátás című regényét, így adva átfogó képet a kárpátaljai magyar irodalom helyzetéről.

A fejezet zárótanulmányának tekintendő annak az orosz nyelvű antológiának a megvitatása, amely a külhoni magyar irodalmakat orosz nézőpontból közelíti meg. A Magyarország határain túli Magyarország (Венгрия за границами Венгрии) 2015-ben Moszkvában jelent meg. Az antológia azokból az irodalmakból szeretne ízelítővel szolgálni, amelyek Magyarország mai államhatárain kívül keletkeztek a 20. században, és amelyeket hagyományosan határon túli, kisebbségi, nemzetiségi, regionális vagy újabban külhoni magyar irodalmaknak szokás nevezni. Az antológia szinte semmilyen kritikai visszhangot nem kapott a magyar irodalomtudomány berkeiben. Talán éppen azért, mert számos értelmezési, fordításbeli (lásd: a cím sem szerencsés választás) ellentmondást és különbséget is felvet. Csordás László elismeri, hogy az antológia vitathatatlanul fontos, viszont a vállalkozás paradoxonját abban látja, hogy „miközben elfogadni látszik azt a változásfolyamatot, irányt, amely szerint a magyar régiók fizikai határai a rendszerváltást követően többé-kevésbé légiesültek, és ez a kultúra, ezen belül az irodalom tagolódásának, intézményi kereteinek szerkezetét alapvetően érintette, addig mintha az antológia szerkezete a maga felosztásával továbbra is a merevnek tűnő határokat legitimizálná, tekintené egyedül irányadónak” (114.).

A tanulmánykötet második felében (Kísértés és kísérlet) hangsúlyos szerep jut Szilágyi Istvánnak. Nem titok, hogy Csordás László ezen tanulmányai a készülő Szilágyi-monográfiáját vetítik előre. Alaposan körüljárja a Szilágyihoz kapcsolódó szakirodalmat, a regények újraolvasásának problémáját, a szövegek megközelíthetőségének módjait, az író pályakezdését, sőt a szerző által többször tudatosan elhallgatott Üllő, dobszó, harang című első régényenek elemzését is közli. Mindezt oly módon teszi, hogy a határon túli magyar irodalomtörténet értelmezésében is helytálló megállapításokat tesz. Gondolok itt a regionális kánonokra, a határon túli magyar irodalom hagyományának problematikájára (különböző szempontok felvetésére), amelyek nem csupán a Szilágyi-értelmezéstörténet számára fontosak, de a kisebbségi irodalomtörténet megértése szempontjából is lényegesek: „egy regionális hagyomány nem „öröktől fogva” és nem „magától értetődően” adott, hanem megközelítés- és olvasásmódtól függően változhatnak a határai, és a határsértés ilyen alapon nemcsak lehetőség, hanem az irodalom belső dinamikájából következő követelmény is” (120.).

Az irodalomtörténész kritikai írásokat közöl továbbá Dragomán György Máglya c. regényéről, Krusovszky Dénes A fiúk országáról, Jenei László szokatlannak mondható bluebox.kiskerti tablójáról, amit a kritika címében találóan az ösztönlét kicsiny, kék dobozának titulál, valamint Halász Margit A vörös nyelvű párduc c. (meseregény) ponyvaregényéről. De olvashatjuk a tanulmánykötetben Oláh András verseskötetének a kritikáját is, amelyben az én és a másik tapasztalásának megragadására helyeződik a hangsúly.

Zelei Miklós A kettézárt falu című riport-, illetve dokumentumkötetét tárgyaló elemzésében Csordás László gondolatmenetét a mindennapi határtapasztalásokra építi. A kötet a szelmenci kettévágott falu (a település egyik része a Szovjetunió, másik része pedig Csehszlovákia része lett a trianoni békeszerződés következtében) történetét tárgyalja, ezzel kiválóan reflektál arra a kisebbségi létre, amire az egész tanulmánykötet épül: „a kisebbségi lét mindennapi határtapasztalatai nem szabad, hogy rejtve maradjanak vagy feledésbe merüljenek. Ezekről akkor is beszélni, írni kell, ha éppen tisztán látszik: nem sok remény van a változásra.” (223.)

A kötet Papp Endre 2019-ben megjelent Görömbei András-monográfiájának elemzésével zárul. Csordás kiemeli, hogy Görömbei a nemzet kulturális felfogására támaszkodott, ezért is fordult a határon túlra került magyar kisebbség-nemzetiség irodalma felé, és tett meg mindent e magyar irodalmak teljes jogú elismertetéséért az egyetemes magyar irodalomban. Papp Endre monográfiája hitelesen és gondosan tekinti át Görömbei András életútját és örökségét.

Alapos és fontos tanulmánykötet született, amelynek sokszínűsége, elméleti megalapozottsága, nyelvi igényessége csak még értékesebbé teszi a kötet írásait, amelyek fontos rálátást adnak a mai határon túli magyar irodalom sajátos univerzumára. Gördülékeny és informatív stílusa miatt pedig szinte bárkinek ajánlani tudom, akit kicsit is érdekel az irodalom és a határsértés különös mindennapi dinamikája.

Csordás László: Bezárkózás vagy határátlépés? Tanulmányok, esszék, kritikák. Napkút, Budapest, 2020