Rohanunk a vesztünkbe

Az Amazon, Magyarországon az HBO GO kínálatában látható sorozatában fiatal főszereplőket követünk a hetvenes évek Berlinjében. Szexuális forradalom, kábítószerek, a szabadság előszele. Mindezek azonban egy olyan utazás kísérői, amely a karakterek egy része számára nem végződik, nem végződhet jól.

„Nagyon-nagyon csendesnek és üresnek éreztem magam, akár egy tornádó magja, ahogy csak sodródik kábultan a körülötte tomboló pokoli zűrzavar legközepén” – írja Silvia Plath az Üvegbúrában, és A végállomás gyermekei is valami nagyon hasonló állapotot jelöl ki kiindulópontként. Teszi ezt ráadásul úgy, hogy az örvény, a labirintus motívuma a képi világot is erőteljesen, sokszor vissza-visszatérve határozza meg. Az Amazon sorozatának főszereplői sok esetben passzívak, az események csak megtörténnek velük, a forgószél dobálja őket egyik pontból a másikba. Önmagában persze ez a gondolat nem újszerű, a kábítószerfüggőség filmes reprezentációja igen gazdag és sokrétű, igaz ugyan, hogy évtizedekig volt tabusítva a téma. Mára azonban nem kérdés, hogy mindezzel foglalkozni kell, ráadásul alkotói szempontból is hálás terep ez, hiszen nagyon sokan (sokkal többen, mint gondolnánk) tudnak személyesen is kapcsolódni a látottakhoz, ráadásul rengeteg feldolgozandó nézőpont, aspektus van.

Sam Levinson Eufóriája megkapóan absztraktan fogta meg magát a függőség állapotát, míg Felix Van Groeningen Csodálatos fiúja például a közvetlen környezet, a szülők és a barátok szempontjából mutatta be az addikció árnyoldalait. Azonban ha még inkább közelíteni akarunk A végállomás gyermekeihez, akkor a téma egy másik klasszikusát, az Egy kosaras naplóját kell elővennünk, Scott Kalvert ma már kicsit avíttnak, szélsőségesnek, kevésbé árnyaltnak mutatkozó filmjét. Egyrészt a narratíva szempontjából is ez áll legközelebb a tárgyalt sorozathoz, másrészt a szélsőségek kezelése a Végállomás gyermekei kapcsán is fontos probléma lesz majd.

Christiane szülei egy csúnya veszekedés után válnak, az addig rendezett életét előny lány pedig új barátokra lel Berlin elhagyott megállójában. Stelle, Babsi, Axel, Michi és Benno különböző módokon ugyan, de mind a társadalom perifériájára szorulnak. A hat fiatal pedig a tétlenségtől és a frissen megszerzett önkontrolltól megrészegülve elmerül a kábítószerek világában, hamar kiderül azonban, hogy a korábban oly biztosnak tűnő élet egy hiba hatására is romlásnak indulhat.

Christiane Felscherinow 1978-ban publikálta Christiane F. című, önéletrajzi ihletésű művét, amely hatalmas sikert aratott, 1981-ben film is készült belőle, mely kisebbfajta kultstátusznak örvend azóta. Ennek az alkotásnak az alcíme (Wir kinder vom Bahnhof Zoo) egyezik meg az új sorozat címével, bár ezúttal ki kell emelni, hogy a magyar fordító remek érzékkel adott többértelmű címet. A végállomás ugyanis így egyszerre utal a sorozat tényleges terére, illetve a fiatalok állapotára, az ártatlanság végére, arra, hogy néhányuk számára ez az életszakasz valóban a végállomást jelenti majd.

Felvetődhet persze bennünk a kérdés, hogy egy saját korában ennyire sikeres és autentikus mű esetén mi szükség a remake-re (még úgy is, ha a téma érezhetően reneszánszát éli), és mintha ez a kérdés a készítők fejében is megfogalmazódott volna, mert az egész sorozatot áthatja valamiféle bizonyítási kényszer. Minden több, hangosabb, látványosabb akar lenni, ami azonban épp a nüanszok érzékeltetését teszi lehetetlenné. Ez egyébként szinte általános problémaként fogalmazható meg a német sorozatok esetében (legalábbis azokat vizsgálva, amelyek a nagy streaming-szolgáltatók által hazánkba is eljutnak). A Netflix óriási sikere, a Dark, vagy a szintén az HBO-n látható 8 nap is küzdött ezzel a problémával. Mintha a német filmesek bizonyítani akarnák, hogy ők is tudnak amerikai módon sorozatot készíteni, ezáltal azonban épp az veszik ki ezekből a produkciókból, ami igazán különlegessé tehetné őket.

A végállomás gyermekei is jórészt emiatt bukik el. A látványos érzelmi kitörések és a szívszorító zenére komponált jelenetek mellett épp karaktereiről feledkezik el, ami azért is nagy probléma, mert a figurák alapvetően működőképesek. A főszereplő Christiane a „bezzeglány”. Aki látszólag jó családból jön, akibe minden fiú szerelmes, aki előtt valószínűleg minden ajtó nyitva állna. És akinek azonban a leglátványosabban hullik szét az élete. Vele statuálunk ugyanis példát, ő lesz, aki a függőség összes szakaszát megéli, és aki számára épp a korábban említett háló jelenthet végül vigaszt. Utóbbi azért is érdekes, mert ezen a téren nagyon konzekvens, és ilyesformán kegyetlen a sorozat. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy milyen környezetből érkeznek a főhősök. A rendezett hátérrel rendelkező Christianénak vagy Babsinak még mindig nagyobb esélye van a menekülésre, mint például a már eleve szenvedélybeteg anyával rendelkező Stellának, vagy a magukra maradt fiúknak. A színészek korrekt munkát végeztek – néhányan ugyan túlzásba és teátralitásba csúsznak –, igazán kiemelkedő alakításra azonban senkinek sincs lehetősége.

Kulcskérdés természetesen, hogy témájában tud-e újat mondani Philip Kadelbach sorozata. A válasz pedig igen és nem is. Kezdjük utóbbival, mert az talán egyszerűbb. A készítők a függőség klasszikus stádiumait ábrázolják, bemutatva azt, hogy talán rövidebb az út a rendszeres szombati bulizás és a heroinfüggőség között, mint azt gondolnánk. Abban az értelemben is klasszikus az ábrázolás, hogy a főszereplők számára mit jelent a drog. Valahova tartozást, csoporttudatot, identitást, kiszabadulást a mindennapokból. Valami olyasféle elégedettséget, melyhez egyébként nem juthatnak hozzá. Nagy hiba azonban, hogy ez az állapot nem kerül asszociatív viszonyba a korszakkal. Ez egyébként nem feltétlen elvárás, hiszen teljesen valid álláspont, hogy egy sorozat alkotói a személyes drámákra, az egyéni történetekre koncentrálnak csupán, azonban itt nagyon egyértelműek lettek volna a kapcsolódási pontok a hetvenes évek zenei stílusával, korszellemével, felszabaduló világával. Egyáltalán mi is a szabadság? Lehetőség, vagy épp láthatatlan béklyó? Ebben az időszakban nagyon aktuális kérdések ezek, melyek ráadásul főhősök életére is vonatkoznak. Kadelbachék azonban egyáltalán nem foglalkoznak a társadalmi miliő bemutatásával, ez annyiban merül ki csupán, hogy a megszólaló zenék nagy része a korszakot idézi.

Ha már a technikai részletek szóba kerülnek, ez az az aspektus, ahol A végállomás gyermekei friss tud lenni. Jakub Bejnarowicz operatőr érzékletesen, empatikusan, különös nézőpontokat választva, sokszor akár naturalistán vezeti végig a nézőt az eseményeken. A drogjelenetek túlzott excentrikussága és színáradata ugyan ismerős lehet például az Eufóriából, azonban a korábban említett képi szimbólumok vagy a hirtelen váltások (kiegészülve a dinamikus vágással) remekül működnek, és kitűnően érzékeltetik a szereplők kiszolgáltatottságát. Épp ebből fakad talán, hogy a felhasznált toposzok nagy száma és a kiszámíthatóság ellenére a sorozat csúcspontjai működnek, és szerencsére a végkifejlet sem idealizált. Nem mindenki számára van ugyanis kiút, ha ilyen mértékben tért le a helyes útról.

A végállomás gyermekei tehát témájában, megközelítésében nem, megvalósításában azonban hozzá tud tenni a zsánerhez. Nem ez lesz az a mű, amelyet a műfaj alapműveként fogunk emlegetni, és talán a remake szükségessége is megkérdőjelezhető, ezek ellenére nem állítható azonban, hogy rossz volna Philip Kadelbach sorozata. Minőségi néznivaló, amely azonban azt a bizonyos határt nem tudja átlépni.

A film adatlapja.