A Ceaușescu-paradoxon

Újra és újra a Ceaușescu-korszakra hivatkoznak a magyar közéletben, különböző botorabbnál botorabb párhuzamokat állítva. Hol Orbánt hasonlítják Nicolae Ceaușescuhoz, hol Dobrev Klárát Elena Ceaușescuhoz. Rendszerint olyan emberek, akik le sem tudják írni Ceaușescu nevét – miért is tudnák –, az egynyelvű magyar nemzetállam lakói, akik számára a szomszédos állam, a kultúra, nyelv nem valóság, csupán negatív példa, elrettentő hasonlat, ködös metafora. Ezeknek a párhuzamoknak egyetlen célja van: „rettenetes” diktatúraként beállítani Magyarországot, és „rettenetes” diktátorként hivatkozni politikusokra. Ezek a párhuzamok több mindent elárulnak. Azok, akik ilyen hasonlítgatásra ragadtatják magukat, történelmi ismeretek és érzék nélkül vannak, elvesztették morális érzéküket, arányérzéküket, ízlésüket. S így saját korukra, saját rendszerükre, saját politikusaikra sem látnak rá, nem értik azokat. Nem is tudnak ellenállni.

Azok számára, akik megélték és elszenvedték a Ceaușescu-rendszert – az erdélyi magyarok számára – mindez végtelenül sértő. Mert azt jelzi: nincs jelentősége az elszenvedett évtizedek kárainak, nem fontos érteni, hogyan alakulhatott ki a második világháború utáni Kelet-Európa legelviselhetetlenebb, legnagyobb áldozatokat követelő diktatúrája. Tetszés szerint kilúgozható, leegyszerűsíthető az a 25 év, amit a Ceaușescu-rendszerben elszenvedtek Románia akkori polgárai. De ki törődik ma ilyen apróságokkal? Ma a holokauszt relativizálása, a rasszizmus, a cigányellenesség vagy épp a kelet-európai diktatúrákkal szembeni érzéketlenség állandó része az életünknek. Ezzel kelünk, ezzel fekszünk, ebben pácolódunk.

Az Elena Ceaușescu most épp úgy bukkant fel, hogy Dobrev Klárát a házsártos, erőszakos, tudálékos, ám semmihez sem értő politikusfeleségként prezentált Elenához hasonlították. Nem csak Elena Ceaușescu szerepének és a háború utáni közép-kelet-európai rezsimek meghamisítása ez, hanem mélységesen, igazán mélyen nőellenes, macsó, agresszív megbélyegzés. Elena Ceaușescuról rengeteg negatív tény ismert, valóban méltatlanul szerzett tudományos fokozatokat, valóban diktatórikus módon jutott hatalomhoz. De nem a buta, ám házsártos feleségként lett a diktátor felesége, és hatalmát nem annak köszönhette, hogy buta, házsártos, és ahogy gyakran, előszeretettel, beállítják: csúf.

Hatalmát annak köszönhette, hogy a második világháború után elindult egy emancipációs politika, amely a nőket beemelte a döntéshozásba, megváltoztatta a nők munka- és életkörülményeit, megváltoztatta a nők társadalmi percepcióját, a családpolitikát, a biopolitikát.

Ez az Elena Ceaușescu-jelenség paradoxona, amit egyrészt az autokratikus folyamatokkal szembeni ellenállás miatt, másrészt a nőjogok védelme miatt mélyen meg kellene érteni. A második világháború után elindult egy folyamat, ami jogegyenlőséggel, jogbiztonsággal, felemelkedéssel kecsegtette a társadalmat, és visszájára fordult, önmaga torz, riasztó karikatúrájává vált, végül lerombolt mindent, hiteltelenné tett mindent, amit a kezdetekkor ígért. Tanulságos történet, kár, hogy nagyon kevesen látják át és ismerik, még kevesebben vállalkoznak arra, hogy tanuljanak belőle.

Elena Ceaușescu története arról szól, hogyan lehet a periféria perifériájáról menekülni, a román paraszti világ bugyraiból, a politikai ellenállás hálózatain keresztül. Hogyan lehet egy politikai szervezet (Román Kommunista Párt) révén politikai védelmet kapni akkor, amikor az ellenállást súlyos börtönbüntetéssel, zaklatással, erőszakkal büntették a háború alatt. Hogyan lehetett fokozatosan, lépésről lépésre karriert építeni egy körkörös kontrollal működő rendszerben, amelyet a gyanakvás jellemzett, amelyben folyamatosan bizonyítani kellett, amelyben állandóak voltak a leszámolások, likvidálások.

Elena Ceaușescu – ezt se szokták elmondani róla – nagy túlélő és nagy taktikus volt. Erre edzette a rendszer, ebben szocializálódott – és későbbi paranoiája is innen ered. Elena Ceaușescunak volt ideje kitanulni, mi a rezsim, amelyet végül magáévá tett, és mondjuk ki: amelynek első számú diktátora volt. Fura ez, „igazságot” szolgáltatni, de úgy látszik, egy nő esetében, még ha negatív politikai szereplő is, meg kell tennünk. Vissza kell adnunk neki a címet, amelyet a macsó történelemszemlélet megvon tőle.

Elena Ceaușescu egyike a nagyon kevés női diktátoroknak. Nem feleség, nem árnyék Ceaușescu mögött, hanem aktív, saját jogon („lábán”) tényleges hatalommal bíró diktátor. És ezt a státuszt hosszú-hosszú tanulási folyamattal szerezte meg. Hosszú-hosszú, párton belüli taktikázással, helyezkedéssel, alkukkal. A (női)önkény fokozatosan elsajátított, egyedien kialakított és fenntartott módszereivel. Félelmetes, a maga módján erős nő volt – szembe kell nézni a ténnyel, bármilyen riasztó és kellemetlen.

A doktori fokozata, az egyetemi tanulmányai nem pusztán személyes hiúság miatt váltak fontossá, hanem azért, mert a nők oktatása a korabeli Romániában fontos volt. És azért volt reáltudományos mimikrije, azért kellett neki vegyészként tetszelegnie, mert Románia épp vívta a maga ipari forradalmát, és a vegyipar stratégiai szakág volt. A „humánerőforrásra” alapozott román társadalmi reform, amely számára létfontosságú volt a gyors társadalmi növekedés az ő háromgyerekes családmodelljén keresztül öltött testet. Az, ahogyan a gyerekei felnőttek, tudományos és közéleti pályára kerültek, az is társadalmi „minta” volt. Szervesen, személyesen is „ránőtt” a román társadalomra, megtestesítette azt, képviselte azt – ettől vált egyre elviselhetetlenebbé, egyre riasztóbbá és megkerülhetetlenné.

Nicolae Ceaușescu maga is Elena kreatúrája volt bizonyos értelemben. Nem csak azért, mert Ceaușescuhoz szó szerint csak az ő irodáján keresztül, csak az ő beleegyezésével lehetett bejutni. Nem csak azért, mert mindenhol jelen volt, ahol a férje. Hanem azért, mert Ceaușescu viselkedését, megjelenését, hivatalos és magánéleti megnyilvánulásait is irányította, alakította. „Kitalálta” a diktátort – évtizedekkel megelőzve a politikai marketingesek, tanácsadók minden rafinériáját. És mindaz, amit fel szoktak róni neki: a költekezést, a luxus életmódot, az elszegényedő ország romjai fölötti dőzsölést: reakció.

Elena Ceaușescu kilenc évvel született az utolsó román parasztlázadás után. Bizonyos értelemben a lázadó generáció gyermeke. Ma sem tudjuk, pontosan hány áldozatot szedett a lázadás, de tudjuk, hogy milyen feszültségek szülték, hogy milyen társadalmi átrendeződéshez vezetett, és azt is, hogy a lázadás emlékét a politika hogyan emelte be a nemzeti narratívába, és hogyan változtatta kitüntetett propagandaanyaggá, a társadalmi mobilizálás és revans eszközévé.

A Ceaușescu házaspár vagyongyűjtése legendás volt. De a vagyon számukra nem feltétlenül és nem csak jólétet jelentett. Amikor az energiatakarékosság nevében korlátozták a távhőt, megszüntették a melegvízszolgáltatást számos romániai városban, akkor a Ceaușescu-rezidenciát sem fűtötték túl (annak ellenére, hogy a pártfunkcionáriusok lakásaira nem volt érvényben a korlátozás, és nagyon sok pártbizalmi, magas rangú tisztségviselő élt kitüntetett életmódban). A Ceaușescu házaspár részben paranoiából, részben egészségügyi okokból (Ceaușescu súlyos, többszöri sokkos állapothoz vezető diabéteszben szenvedett élete utolsó éveiben) nem „habzsolt” az élelmiszerhiánnyal küzdő Romániában.

A vagyongyűjtés számukra státuszt jelentett és a hatalom átmentéséhez szükséges tartalékot. Elena Ceaușescu parasztlány volt és maradt. Tudta, hogy neki mindig jobbnak, többnek kell mutatkoznia, mint ami, ha észre akarja vetetni magát, ha el akarja fogadtatni a státuszát. Nem sikerült sem többnek, sem jobbnak látszania, de nagyon igyekezett. Zárkózott, a megszégyenüléstől, a megszégyenítéstől állandóan rettegő nő volt. Miközben szakácsok, háztartási alkalmazottak sokasága vette körül, a legapróbb magánterükre vonatkozó feladatot is elvégzett valaki, a fehérneműjéhez soha senki sem férhetett hozzá. Maga mosta. Konkrét és szimbolikus elzárkózás ez. Annak a parasztlánynak a nem múló rettegése, aki volt, és aki maradt Kelet-Európa első női diktátoraként.

Azok, akik a Ceaușescu házaspárral, és Elena Ceaușescuval példálóznak, abban a hitben ringatják magukat, hogy valami véletlen, személyes torzulás, egyéni szeszély szülte ezt a diktatúrát. A házsártos, felkapaszkodott nő megzabolázhatatlansága. Pedig nem: ez a két ember maga volt a 20. század, a két világháború ellenálló mozgalma, és a második világháború után kiépülő rendszer. A kollektív szükségletek és vágyak egyéniesülése. Az torzult el ennyire. Hol, hogy és miért következett be ez a torzulás? Mennyire volt törvényszerű? Hogyan lehetett volna kivédeni? Ezek lennének a releváns kérdések, amelyeket nem teszünk fel, mert szeretjük azt hinni, hogy a kertek alatt ólálkodnak a sötét diktátorok, és csak egyéni leleményükön múlik, ki tud beszökni a kerítésen, hogy aztán magáévá tegye a birtokunkat, fejünkre nőjön és birtokunkon belül önkényeskedjen felettünk. Önfelmentő történelmi mese, rémképzetekkel riogatjuk magunkat, hogy saját állampolgári, választói felelősségünket felmentsük. Ahelyett, hogy belátnánk: a diktatúra kollektív kreálmány, ahogy a diktátor is a saját csinálmányunk.

A mai Magyarországon esélye nincs annak a diktatúrának, amely a második világháború után Anna Pauker, Gheorghe Gheorghiu-Dej idejében, majd a hatvanas évek közepétől kialakult. A mai Magyarország autokráciájának nem parasztlázadás, nem vasutas sztrájkok, nem a Doftana börtöne, nem a iași zsidóellenes pogrom, nem egy királyi dinasztia alkudozása, majd menekülése, nem az ipari és szociális forradalom a referenciája. Hanem az, ahogyan a neoliberalizmus már a hetvenes években megvetette a lábát Magyarországon, ahogyan a nyolcvanas években kiépült a demokratikus ellenzék, ahogyan lezajlott a magyar privatizáció, ahogyan megerősödött az évtizedek óta érlelt neoliberalizmus a kilencvenes években. Oda vezethető vissza a mai magyar autokrácia, ez a hibridnek nevezett rezsim. Ha van személyi kultusz (és van), akkor ezeknek az évtizedeknek a személyes játszmái, viszonyai alapozták meg azt. A magyar demokrácia fordult ki és vált önmaga torzójává – ellentétben a romániai önkényuralmi rendszerek és társadalmi progresszió kiüresedésével és torzulásaival. Ezért nincs semmi köze a Ceaușescu-rendszernek az Orbán-rezsimhez, Dobrev Klárának Elena Ceaușescuhoz.

Nagyon őszinte és önleleplező történelem- és társadalomismeretre lenne szükség ennek belátásához. Ahogy a Ceaușescu-kultusszal sem tud kezdeni semmit a mai romániai társadalom, úgy nem tud mit kezdeni a maga személyi-politikai kisiklásaival, vergődéseivel sem a magyar társadalom. Ez közös a közép-kelet-európai ködben. Az önismeretre, a belátásra való képtelenség, az önfelmentés és hárítás. Annak tételes ismerete és leltárba vétele, hogyan csaltuk meg, hogyan árultuk el (mi, kollektíven, a társadalom) legszebb reményeinket. Hogy a diktatúráink, autokráciáink, diktátoraink és autokratáink mi magunk vagyunk.