Milyen kár, hogy meghal…

Az első rész utáni beszélgetésen Tárnoki Márk rendező azt mondta a Katona József Színház Szavalóversenyéről, hogy az tulajdonképpen egy monodráma. A háromrészes filmes-színházas előadássorozat írója, Háy János szerint „ez a kis összeállítás egy nagy játék a költészettel, a témával, az olvasóval, a versalannyal, a költői szerepekkel…” Én meg elnevezem a Szavalóversenyt: kocsisiádnak.

Teszem ezt azért, mert szerintem Kocsis Gergely nélkül – ez – a Szavalóverseny egyszerűen nem élne meg, elfogadva persze, hogy egy másik kitűnő színésszel létrejöhetett volna egy másmilyen nagyon jó is. De Kocsis személyisége és nagyszerű teljesítménye – jó értelemben – annyira rátelepült Háy egyébként rendkívül míves, kidolgozott és tartalmas szövegeire, hogy az már műfajteremtő…

A még kisiskoláskorú olvasóimnak el kell árulnom, hogy a névalkotáshoz a mintám a jeremiád szó volt, ami siraloméneket, gyászdalt jelent, amelynek ismérve, hogy „Jeremiás próféta siralmainak komor hangján szólal meg benne a magyarság romlásának, pusztulásának fájdalma”. Szóval, tök jó a párhuzam, mert ez is stimmel: Háy–Kocsis közös hangján a költészet (vele a magyarság, sőt, a világunk) romlásának, pusztulásának fájdalma szólal meg.

Ám mielőtt e baljós hangulatú felütéssel a maradék olvasóimat is elveszteném, sietek hozzáfűzni: nem kell valami végzetes, gyászos, kedvrontó kulturpesszimizmusra gondolni! Mert nem lehet visszafordíthatatlan az a bizonyos pusztulás, amíg betűvetőknek és színházcsinálóknak van közös kedvük magasságból a mélybe ugrálni, kíméletlenül (ön)ironizálni, ellenpontokként az elpusztíthatatlan költői szépség kezünk ügyében is hemzsegő csúcspéldányait hitelesen, szakavatottan felidézni… És mindezt úgy, hogy közben a szarkazmusra, fanyar humorra fogékonyak nem egyszer majd’ megszakadnak a röhögéstől.

Önmagunkon röhöghetünk persze Kocsis Gergely alanyiköltő-figurájának vívódásai láttán, mert a(z akár lehet) nagy költő gyarlósága igazából kicsiny önmagunk földhöz ragadtságát tárja elénk, így lehetünk mi is akár nagy költők is, vagyis látszólag belterjes témája ellenére rólunk szól ez a kortárs film–színház is. És erre hamar rá is jöhetünk, ha a digitális felületen keresztül közel engedjük magunkhoz ezt az online térből érkező, kicsit furcsának tetsző, de – a személyes tapasztalataim megerősítik – életből mintázott, reális kortárs költőt. Mert bizony: a kortárs költő is ember.

Porosz utas iskolarendszer output oldalán előbukkanó emberként hajlamosak vagyunk zsigerből azt gondolni, hogy a jelentős költő sejtmagszintig magasztos jelenség, és a mindennapjaiban a reggeli ébredés után rögvest daloló-zenélő-táncoló múzsákkal kergetőzik éteri térben… Hát, a Szavalóversenyből megtudhatjuk, hogy ez nagyon nem így van. Már az első rész elején a költő vershez és költéshez állásából kiderül, hogy a veretes verssorok igen gyakran kifejezetten földhöz ragadt eszmefuttatás eredményei. Az is hamar kiderül, hogy nem szavalóverseny nézői, hanem inkább abszurd-extrém verselemzések és egyedi versműhely-működések tanúi leszünk. Jó néhány verstípus bemutatása és elemzése után a Szerelmes vers című tételben már szinte ránk zuhan a felismerés, hogy tudniillik ha sikerül ráhangolódnunk erre a különös, költői-színházi furcsaságra, még jól is szórakozhatunk.

Már a felütés is röhejesen abszurd (pedig manapság az irodalmi életben megszokott dolog): szerelmes verset kell írni megrendelésre, folyóirat tematikus lapszámába. Bizony volt idő, hogy hivatásos poéták alkalmi megrendelésekre, jó pénzért (!), könnyű ujjgyakorlatokként kecses, rímes strófákat farigcsáltak (amelyek persze nem egyszer titokban a költő saját érzelmeiről szóltak – az elvártnál sokkal jobb minőségben). De ma már a kortárs versekben az eredeti, ihletett alanyiság alapkövetelmény, a költő csak saját, megélt állapotáról írhat őszintén. Mit tehet hát korunk poétája? – Ihletbe hergeli magát. És a kor kívánalmainak megfelelően leplezetlenül feltárja valódi érzéseit… De ha éppen a megcsalatás és a szakítás pokolbeli mély bugyraiban szenved, akkor bizony előfordulhat, hogy az ihletett szenvedély csúcsán a szeretett hölgyet imigyen szólítja meg: „Te rovararcú rohadt kurva!” Pláne, ha már előtte felpanaszolta, hogy „kurva, geci, hat évet rád pazaroltam”, ennek ellenére lelki szárnyalásában eljut a „világszerelem”-ig, ami esetében azt jelenti, hogy eztán – bosszúból – minden nővel dugni akar. Eme érzelmi és értelmi hullámzás végén tökéletesen átélhető a végső konklúzió: a költő a nőt meg akarja ölni egy jambussal.

Ez előbbi bekezdés csak halvány, visszafogott, szofisztikált ízelítője a Kocsis Gergely által előadott Szerelmes vers-monológnak, amelyre ellenpontként Dankó István – ihletetten, gyönyörűen, szerelmesen – elmondja Balassi Bálint a Harmadik vers – kiben köszöni Cupidónak hozzá való kegyelmét… című, Célia szerelméért hálát rebegő költeményét. (Egyébként Balassiról is tudható, hogy a mennyei költő és a hétköznapi katona kétfélesége békésen megfért benne, győztes csaták utáni tivornyákban nem szép lírai szóval, hanem igencsak prózai módon ejtette rabul vágyai tárgynőit.)

A Szavalóverseny mindhárom részében hasonlóan szerveződnek a paradoxonok. De mindig a kortárs költőről derül ki, mennyire összetett, bonyolult és ellentmondásos a lelkülete, miközben a maihoz képest letisztult formában, szinte simogató nyelvhasználatban megszólaló elődök egyfajta elmúlt aranykor szépségét mutatják fel – mindannyiszor kitűnő színészek különlegesen hatásos, cinizmus és irónia nélküli előadásában. Tényleg: a Nemzeti dal című Kocsis-monológ után szabályosan bennszorul az emberben a levegő, amikor Bányai Kelemen Barna nagytotálban, közelről, a szemünkbe nézve elmondja az Íme, hát megleltem hazámat… kezdetű József Attila-verset.

A Szavalóverseny – 2. részben a Tájleíró költemény című eszmefuttatásban miután emelkedetten, azaz drónról szemléli a költő a Tisza-tó környékét, ki is mondja: föntről mást lát az ember, mint egy környezetkárosító motorcsónakból… Lejjebb szállva, egyre inkább korunk praktikus és fontos kérdései nyomakodnak elő, ami nem kedvez a költői szárnyalásnak. A „tényfeltáró” lírai költemény kézzel fogható haszna így az lesz, hogy legalább „a Tisza-tó végül megszabadul néhány környezetkárosító turistától”. Más kort és nagyon más szemléletet, érzelemvilágot tükröz Vajda János Nádas tavon című költeménye – Szacsvay László kitűnő tolmácsolásában. De a helyzet még fokozódik: a végletes szélsőségek brutálisan mutatkoznak meg az Avantgárd versben. Itt aztán fékek és ellensúlyok nélkül, burjánzva törnek elő határtalan szabad asszociációk szárnyán a sokkoló szörnyűségek („apa félrekúr, amikor anya megtudja, felgyújtja a babakocsit gyerekestől…”), itt „rázuhan a mindenség az alkotóra”, és a végső konklúzió: „a nem-lét kibaszott hosszú, még mindig tart…”. Erre mondja el Bezerédi Zoltán Vörösmarty Mihály Előszóját.

A Szavalóverseny – 3. rész első szembetűnő (újra)felfedezése, hogy Kocsis Gergely kitartóan nagyszerű, valósággal lubickol a szerepben. De mivel ebben a műfajban a néző nem tudhatja, hogy melyik részt mikor vették fel, még az is lehet, hogy a színész már az első perctől kezdve a legjobb volt, csak mi, befogadók lassan tanulunk bele a befogadásba. Én például úgy vagyok ezzel, hogy kötelező penzumként nem fogyasztanék minden este Szavalóversenyt, de mindeközben határozottan kezdem sajnálni, hogy nincs negyedik rész. Belterjes, intellektuális kaland ez a javából! Rá kell hangolódni, el kell menni az íróval és a színésszel bátran, ameddig csak bírjuk szusszal és intellektussal. Tárnoki Márk rendező ezt ügyesen megsegíti. A felvétel a költő mindig kicsit változó környezetében folyamatosan apró, tárgyi látnivalókat kínál finoman, melyek nem zavarók, hanem kifejezetten bevonnak a játékba. És nagyon jól vannak fényképezve az arcok. A Háy-szövegek és a régebbi versek összeszerkesztése, valamint a színészválasztások is kitűnően sikerültek.

A harmadik rész „mai” Őszi lírájának összekapcsolása a Takátsy Péter által különleges költői bájjal elszavalt Itt van az ősz, itt van ujra című Petőfi-verssel egyszerre könnyed, és közben gondolatilag mély játékremeklés. De a mélységes mély gondolati mélység természetesen a Gondolati líra fejezetében jön el, amelyben valóságos versíró kurzus és szaktanácsadás zajlik – a maga igen szarkasztikus módján. A gondolati lírában a költő „gondolatokkal közelíti meg az olvasó érzelmeit”, ami, ugye, eleve ellentmondás. De vajon „érvényes-e a gondolat és az érzelem szembeállítása”? – Erre (a versben) „nem válaszolunk, mert hagyunk rá teret, hogy az olvasó gondolkodjon rajta”. E mezsgyén továbbhaladva, a költő hamar eljuthat oda, hogy Descartes és Berkeley szembeállítása után Kantra utal – „ám ezek lángszóróval és atombombával irtják ki az utolsó megmaradt olvasókat”. A tételt a Rémítő és vidító kétségek című Csokonai-vers zárja Fekete Ernő értelemmel és érzelmekkel telt előadásában. E kevésbé ismert „nagyvers” sokunknak örömteli felfedezés.

Mindhárom rész záróakkordja az Öregkori líra. Mely „akkor születik, amikor a költő öreg, vagy nem öreg, csak fiatalon meghalt”. Erről szóló eszmefuttatása közben a színész alakja elhomályosul, hosszú percekig csak egy beszélő folt látszik a képernyőn. Megtudjuk tőle, hogy a költő megpróbálhatja még fiatalon, előre megírni, letudni az öregkori líráját, hogy utána már nyugodtan élhessen. Ha jól sikerül neki, elégedettségében, örömében több bort iszik majd, többet eszik, és ettől rohamosan romlani kezd az egészségi állapota. Kocsis Gergely arca újra kiélesedik, így mondja: „milyen kár, hogy tényleg megtörténik, hogy meghal”.

A költőtől Ujlaki Dénes búcsúzik a Dal fogytán című Arany János-verssel. Kocsis Gergely Háy János Mondókájával vigasztal minket (és felemás sikerrel önmagát): „Mindig van időjárás, mindig lesz valaki…” De vajon költészet is mindig lesz? Momentán, a dolgok mai állása szerint én erre nem vennék mérget.

Háy János: Szavalóverseny 1–3.
(Katona József Színház)

Előadó: Kocsis Gergely. Versek: Dankó István, Vizi Dávid, Bán János, Bányai Kelemen Barna, Szacsvay László, Elek Ferenc, Rujder Vivien, Takátsy Péter, Vajdai Vilmos, Bezerédi Zoltán, Ujlaki Dénes, Fekete Ernő.

Technikai rendező: Török Marcell. Operatőr: Meister Natália. Vágó: Majszin Éva. Hangmérnök: Párizs Misha. Fővilágosító: Lohár Antal. Súgó: Schaefer Andrea. Ügyelő: Valovics István. Zene: Kocsis Gergely. Dramaturg: Török Tamara. Asszisztens: Hornung Gábor. Jelmezkivitelező: Kovács Ildikó. Rendező: Tárnoki Márk.

Katona József Színház, K:ORTÁRS sorozat, online bemutató: 2021. március 13., 19., 26.  

Fotók: Katona József Színház