Éhes istenek csapdái

„Volt, ugyebár, egy latin-amerikai író, aki azt mondta, hogy összesen négyfajta cselekmény létezik. Már nem emlékszem, pontosan mi volt az a négy – valami hősök, várak, utazások. De szerintem csak kétfajta van. Az egyik: hogyan ölik meg az embert a pénze miatt. A másik: hogyan áldozzák fel az embert.” (78.) Viktor Pelevin Gyengéd Érintések Művészete című könyvének első, Iakinf című részében olvashatóak ezek a mondatok, amelyek akár a szerző ars poeticájaként is értelmezhetőek. A gondolatmenet néhány sorral később azzal a kérdéssel folytatódik, ha ez a feltételezés igaz, miért nem beszélnek róla a filozófusok. „De hisz azok mind részesülnek a zsákmányból – mosolyodott el Akinfij Ivanovics. – Épp azért fizetik őket, hogy ebben a két történetben megtalálják a végtelen változatosságot és frissességet. Amikor igazából még ezt a két cselekményt is össze lehet vonni egybe.” (79.) Ennek a tételnek a bizonyítása adja a könyv tétjét.

A latin-amerikai író, akire Pelevin szereplője utal, Jorge Luis Borges. Pelevin Borgesnek ezt a gondolatmenetét egy korai esszéjében idézte, amelyet pedig az orosz szerző magyar fordítója, M. Nagy Miklós idéz a 1749.hu-n megjelent kiváló írásában. „Egy másik latin-amerikai, Jorge Luis Borges egyenesen azt állította, hogy új történetek egyáltalán nincsenek, és összesen négy van belőlük a világban. Az első: a városerődítmény története, melyet hősök védelmeznek az ostromlókkal szemben. A második: a hazatérés története, például Odüsszeuszé, aki Ithakába próbál hazajutni, vagy Don Genaróé, aki Ixtlánba szeretne visszatérni. A harmadik: a másodiknak a változata, a keresés története. A negyedik pedig: az Isten öngyilkosságáról szóló elbeszélés.”

Pelevin ebben az esszében a hazatérés odüsszeuszi – és Don Genaró-i – történetét Venyegyikt Jerofejev Moszkva–Petuski című regényén keresztül alkalmazza az orosz valóságra. Jerofejev vonatallegóriájából pedig szervesen nőtt ki Pelevin saját vonatallegóriája, amely A Sárga Nyíl című Pelevin-elbeszélés alapja lett. Ennek a lényege, hogy mindannyian egy zárt vonatban utazunk valahonnan valahova, de az utazás valóságát nálunk magasabb erők fedik el előlünk. Mint a pelevini univerzum legnagyobb részében, itt is a platóni árnyékhasonlat nyer új értelmet. Az orosz szerző ugyanakkor leginkább annak a megfejtésére összpontosít, kik azok, akik a barlangban kuksoló emberiséget leláncolták, és elhitették vele, hogy az életük nem szólhat többről a falon táncoló árnyékok bamba csodálásánál.

Minden egyes Pelevin-szöveg újabb és újabb víziót kínál arról, kik kattintották ránk a bilincset, és mi történik, ha megtaláljuk a kulcsát.

A Gyengéd Érintések Művészete mindjárt három megoldást is kínál. A könyv három önálló szövegből épül fel, amelyek elsősorban filozófiai megközelítéseikben kapcsolódnak egymáshoz, miközben Pelevin elbeszélői művészetének különböző erényeit villantják fel.

Hátulról kezdjük, mert a harmadik, A sztolipin című elbeszélés különös továbbírása a fent említett jerofejevi-pelevini hagyománynak, miközben lényegében szervesen nő ki a szerző előző, Titkos pillantások a Fudzsi-hegyre című regényéből. A Titkos pillantásokban orosz oligarchák vásárolták meg a buddhista meditáció túlvilági élményét, ami olyannyira jól sikerült nekik, hogy képtelenné váltak a régi jó földi gyönyörökben való lubickolásra. A sztolipin sztorijában oligarcháink a jachtjukon rendezik be rabvagonok (a sztolipin az elítélteket az elszigetelt oroszországi lágerekbe szállító vagonok neve a helyi zsargonban) szimulációit, hogy a legnyomorúságosabb tapasztalatokban való megmerítkezés segítsen nekik visszanyerni a földi örömök élvezetének képességét. Közben pedig felmerül az elkerülhetetlen kérdés, mint Csuang-ce és a lepke történetében: hol vagyunk valójában? „Hát hogy a jachton vagyunk-e, és néha lemegyünk a sztolipinba? Vagy valójában a sztolipinban utazunk, és néha kimászunk a fedélzetre?” (428.) Ebben a kérdésben természetesen benne rejlik az orosz történelem és valóság is, az egzisztenciális biztonság törékenysége, vagyis hogy az embert a körülmények az egyik pillanatban az élet csúcsára, míg a másikban a legmélyebb nyomorba vethetik.

Ahogy az oligarchák a lágerbe utazó rabok tapasztalataival táplálkoznak, hogy saját lelki világukat így újítsák meg, hasonlóképp, bár talán kegyetlenebb módon áldozza fel mit sem sejtő zsákmányait a kaukázusi hegyvidék furcsa túravezetője az Iakinf című szövegben, amely a kötet első írása. Az ezoterikus tapasztalatokkal jócskán felvértezett túravezető a hegyek között elmeséli fiatal utastársainak kalandos élettörténetét, amelyből nemcsak az elmúlt évtizedek Oroszországának bizarr viszonyai sejlenek fel, hanem istenek és emberek évezredes küzdelmeinek története is. A középpontban nem más áll, mint Kronosz, az idő ura, aki ugyan az utóbbi évezredekben látszólag háttérbe vonult, mégis afféle „háttérhatalomként” továbbra is a kezében tart mindannyiunkat. És miután Kronosz arról ismert, hogy felfalta saját gyermekeit, gyorsan eljutunk az emberáldozatok témájához, ami előrevetíti a szöveg tragikus-misztikus zárlatát.

Mindez nem újdonság Pelevinnél – az emberek életenergiáját kiszipolyozó felsőbb hatalmakról szóló narratívát a legemlékezetesebben Empire V című regényében fejtette ki. Ebben a könyvében azoknak a vámpíroknak a birodalmát mutatta be, akik számára az emberek nem többek fejősteheneknél, akik létezésének egyetlen értelme, hogy a magasabb rendű lényeket saját nedveikkel táplálják. Az embert megfosztották akaratának szabadságától, magyarázzák Pelevin vámpírjai, hogy cserébe megjutalmazzák az illuzórikus személyes szabadsággal. „Azt mondjuk neki: legeléssz ott, ahol csak akarsz. Minél több személyes szabadságot kapsz, annál több pénzt állítasz elő. Ez talán rossz?” (Viktor Pelevin: Empire V. Goretity József fordítása. Európa, Budapest, 2008, 221.) Az Iakinf túravezetője afféle svindlis vámpír, aki az istenség élelmes szolgájaként megtalálja a kiskaput saját magasabbrendűségének biztosítására.

A kötet legösszetettebb és leghosszabb része a középső, Gyengéd Érintések Művészete című kisregény, amelyben szintén fontos szerepet kap az áldozatok témája, ám ez a szöveg zsánerelemeiben leginkább a népszerű ezoterikus regények és a kortárs közéleti diskurzusok szatírájaként olvasható. A szövevényes sztori az egyiptomi piramisoktól és a párizsi Notre Dame vízköpőitől indul, keresztülrobog a szabadkőműveseknek az értelem hatalmáról szóló elméletein és a náci koncentrációs táborok emlékezetén, hogy aztán eljusson a hidegháborús, majd a jelenkori titkosszolgálati konfliktusok terepére és a napjainkban is zajló, virtuális harmadik világháború pusztító összecsapásaihoz. A fő kérdés, ami után a szöveg főhőse nyomoz: hogyan lehet „tetoválni a nooszférát”.

A nooszféra fogalmát Vlagyimir Vernadszkij orosz biokémikus alkotta meg, és az emberi tudat globális szféráját jelölte vele. A gondolatot Teilhard de Chardin francia filozófus fejlesztette tovább, akit az internet létrejöttének egyik megjóslójaként is emlegetnek. A nooszféra tulajdonképpen a tudás evolúciójának magasabb lépcsőfoka, amely – Teilhard de Chardin terminológiájával – az „értelem planetarizációjának” eredménye. Miután az emberi agykapacitás nem növekedhetett tovább, mert egyszerűen praktikus okokból nem növeszthettünk nagyobb koponyát, létrejött a tudásnak a kommunikáción, valamint az egyének és csoportok közötti együttműködésen alapuló rendszere: a kultúra. A kultúra evolúciója már a dawkinsi memetikai modell alapján zajlik, így kialakítva a tudás globális hálózatát, amely az utóbbi években a digitális térbe helyeződött át, a leghatékonyabb alakítója pedig a közösségi háló lett.

Pelevin víziója arról szól, ahogy a kicsinyes emberi hatalomvágy öncélúan beavatkozik a nooszférába, hogy saját önző céljaira formálja át; amennyiben pedig ez a kísérlet sikeres, a globális tudat az alattomos játszmák kiszolgáltatott áldozatává válik. A regény világában ez a folyamat annak kifejtésében csúcsosodik ki, hogy az egész nyugati kultúra, így egész tudatos énünk egy szándékos elbutítási folyamat terméke, maga a fake news, és mindannyian a trollok mit sem sejtő prédái vagyunk. Meg persze a fölöttük állóké, akik nem mások, mint a beavatottak. A többi már az ő jóindulatukon múlik.

Pelevin jó érzékkel egyensúlyoz a szatíra, a publicisztika és a filozofikus próza mezsgyéjén, ismét különleges dinamikájú szöveget építve fel, amelynek célja ezúttal is a tudattal kapcsolatos ismereteinkre való provokatív rákérdezés.

Viktor Pelevin: Gyengéd Érintések Művészete. M. Nagy Miklós fordítása. Helikon, Budapest, 2020