Arc=béke

Az arc rajzolása sok kezdő és már tapasztaltabb rajzolónak is gondot szokott okozni. Amellett, hogy nem egyszerű dolog – főleg nem fejből – az élethű „arc” rajzolása, egy életre elveheti kedvünket az egésztől. Hiszen fejből nem jön fej, az arc meg csak úgy, kommentár nélkül, buggyan ki a szádból. Sokszor megtörtént velem is, hogy lerajzoltam Al Pacino-t vagy Robert de Niro-t, de a végeredmény bőven hagyott maga után kivetni valót. Al Pacino szerint inkább a saját fejemet kellene rajzolnom, addig amíg el nem pusztul, hiszen selejtet nem archiválunk.

Mostanában mégis gazdag lehet egy Jézus-portréból majomalakot festő nő, mert ha szereted a szépséged megmutatni másoknak, akkor jó helyen jársz! Erről árulkodnak a szórakozóhelyeken készült szelfijeid vagy a belvárosi éjszaka legszebb pillanatai alkalmával rólad készült fotók. Mert arcot látni annyi, mint beszélni a világról. A transzcendencia nem valamiféle szemüveg, hanem az első etikai gesztus. A barátnőid születésnapján is téged szeret legjobban a kamera, és ezt a közösségi oldalakon is imádod megmutatni. Al Pacino is szereti nézni, hogy a lét könyörtelen súlya előhívja szabadságomat, mert az arc=béke, de a sok hazudozástól már nem tudom, hol húzódnak a határok.

A profin megvilágított, szépen elkészített képek nem csak a modellek kiváltsága. Ha eddig csodálva nézted mások profi, műtermi képeit, akkor itt az ideje, hogy rólad is készüljenek ilyen fotók. Persze nem mindenki szokott hozzá, hogy fotózzák. Az én fejem is elpusztult, mert koncentrált formában akartam magam reprodukálni. Ha nincs fejed, szelfizz a csonkba! Az eredmény nem béke, hanem színészkedések, megrögzött elkendőzés és kataton önmomentumok.

Sokszor tapasztalom a jobb agyféltekés rajztanfolyamokon, hogy az emberek félnek a feketétől. Pedig nem kellene, ugyanis a fekete az egyik legjobb barátod a portré rajzolása közben. Sohasem rombolni, hanem tökéletesíteni akartam. Átrajzolok és erőlködve igyekszem, hogy új, fontos, lényegesebb hazugságokat találjak ki. Csak akkor adom fel a képet, mikor ezeket magam is kezdem elhinni. Ahogy az álom megy át a mély alvás állapotába, úgy mindig én vagyok az, aki a fekete alatt alszik. Legalábbis a bal agyféltekém, amit arc helyett hordok. A húst, amelytől megtisztították a csontjaimat egy képpel helyettesítették, amellyel újra felöltöztettek. Ez a személy olyan szintre emelését jelenti, ahol senki mást nem jelenít meg, csakis önmagát. De a ketrec mindig ott marad.

Saját alkotásaim foglyaként állok falnak szorítva, s újabb kitörést tervezek. A liberalizmus pátoszát elutasítom, és illiberális potrét készítek feketével. A munka hevében eltörik az ecsetem, nagy siettemben a kezemmel próbálkozom tovább, ütöm és verem az arcomat, és lenyűgöz a csapkodás, kezem ütéseinek nyoma. Így tovább, mondja Al Pacino, mert ha ez olyasvalaki arcának nézegetése közben történik, akihez egyébként is pozitív érzelmek fűznek, hát akkor az valódi csoda! Mert a valódi arc nem az, amelyet az álarc elrejt, hanem az, ami a maszkot előállítja. 24 pixeles szelfikamera és intelligens arcszépítés, minden csaj álma! 

A szöveg jelöletlen idézeteket tartalmaz a következő szerzőktől: Hans Belting, Arnulf Rainer, Emmanuel Lévinas; alapját Csabai Renátó és Verebics Ágnes közös kiállításának megnyitóbeszéde adta.