Az ágak és a szél és az eső

A filmteoretikusok a mai napig tanulmányozzák a modernista film formanyelvi és dramaturgiai jellemzőit, abban többnyire egyetértenek, hogy az ötvenes és hatvanas éveket meghatározó (szerzői) modern film egyik alaptétele, hogy a valóság sokarcú és az emberi lélek egészében feltérképezhetetlen. A filmkészítők ezt a bizonytalanságot úgy ábrázolják, hogy a narráció szubjektív(ebb) lesz, a néző számára korlátozza az információkat, a befogadói magatartásra kérdez rá, a cselekmény letér a megszokott pályáról, kauzális hézagok keletkeznek, gyakoriak az epizódok, és a történések helyett az érzelmekre helyeződik a hangsúly. A modern film vizsgálatánál mindig a klasszikus filmtől való eltéréseket kell kiemelni, ilyen még az eseményekkel passzívan sodródó hős, a mentális problémák bemutatása, a hosszú beállítások és az extrém plánozás, illetve a montázs alkalmazása. Az expresszív vizuális megjelenítés általában a főhős lélektani folyamataira reflektál. A modern film legfontosabb szerzői közt olyan rendezők neveit találjuk, mint Antonioni, Godard, Alain Resnais, Bresson vagy Bergman. Alain Resnais Tavaly Marienbadban című filmje a filmtörténet egyik legtöbbet emlegetett példája arra, amikor a szerző felrúgja a lineáris narratívát, térben és időben elmosódnak a határok, az örök jelen jön létre, és a nézőnek egy olyan világban kell összeraknia a történet kirakósdarabjait, ahol a tér (kastély, park) labirintusszerű, a folyosók egyformák, és a dolgok folyton ismétlődnek.

A modern filmhez a kortárs filmalkotók is előszeretettel térnek vissza, különösen az egyénben lezajló belső harcok tematizálása kapcsán fedezhetjük fel a stílus- és formanyelvi jegyeket. A francia drámaíró, Florian Zeller a The Father című filmjében a fent taglalt eszközöket hívja elő, hogy bemutassa az időskorral járó demencia földi poklát. Az elsőfilmes rendező markáns szerzői jegyekkel, alaposan átgondolt vízióval, valamint a főszereplő, Anthony Hopkins lehengerlő alakításával egy olyan filmélményt kínál, mely úgy segíti elő a betegség megértését, hogy a néző számára átélhetővé teszi azt, miközben arra is kitér, hogy mit élnek át a demenciában szenvedő páciensek rokonai, és milyen lelki teherrel jár a gondozás.

A The Father főszereplője a címbeli apa, Anthony, akivel londoni apartmanjában találkozunk, és épp operát hallgat, amikor megérkezik hozzá a lánya, Anne (Olivia Colman). Az expozícióban a rendező ismerteti a szereplők közti viszonyokat: Anthony memóriazavarai, hangulatváltozásai miatt segítségre szorul, azonban a férfi ezt nem akarja, és mindig ellehetetleníti az ápolói munkáját; Anne odaadóan támogatja apját, viszont ez egyre nehezebbé válik számára, és bármilyen fájdalmas bevallania magának – a saját életét szeretné végre élni. A férfi már-már paranoiás, a lányában sem bízik meg, folyton a karóráját keresi (amit persze ő rejtett el); az óra jelenti Anthony számára az egyetlen kapaszkodót, régi énjének utolsó jelképe ez a tárgy, ami egyben az idő múlását is mutatja.

Anne közli apjával, hogy Párizsba fog költözni, ezért különösen fontos, hogy az új ápolójelölttel rendben menjenek a dolgok. Ekkor körvonalazódik előttünk az alárendelt apa–lánya kapcsolat és az egymásrautaltság: Anthony függ Anne-től, és Anne sem tud elszakadni Anthonytól, hiszen még vágyik a szülői elfogadásra és szeretetre, miközben tudja, hogy a férfi már sohasem lesz régi önmaga.

A játék a kamaradrámák szabályát követve szinte végig a stílusosan berendezett lakásban játszódik, és a két főbb karakteren kívül csak pár mellékszereplő tűnik fel. Florian Zeller a szellemi leépülést és zavartságot Anthony szubjektívén keresztül mutatja be, a körülötte lévő alakok, helyek és események folyton változnak, ezáltal a nézőt is belekényszeríti az idős férfi mentális helyzetébe – mi sem rendelkezünk többlettudással, amikor Anthony az óráját keresi, vagy amikor hirtelen Anne egy másik színésznő (Olivia Williams) képében jelenik meg, és ott terem mellette a férje, akinek megformálója egyszer Rufus Sewell, máskor pedig Mark Gatiss. Ez a narrációs forma, a félrevezetés és az információ direkt visszatartása fenntartja a suspense-t, a kíváncsiságot és egyben azt a frusztrációt, amit a főhős átél, aki előtt összefolynak a napok, a múlt és a jelen, a képzelet és a valóság, az arcok elmosódnak, és már azt sem tudja, hogy ő kicsoda valójában. A rendező a színészek váltogatásán túl a lakás helyiségeinek belső elrendezésével és a bútorokkal, valamint a jelenetek felbolygatásával (pl. ismétlés kis eltéréssel) és a vágástechnikával is akadályozza a tér- és időbeli tájékozódást. A cselekmény előrehaladtával kiderül, hogy Anthony a lányához költözött, akinek az apartmanja pontos mása apja otthonának, ez a dizájn jelentkezik később az orvosa klinikáján is. Míg a hosszú folyosó, a duplaszárnyú ajtók, egymásba nyíló szobák, a behúzott függönyök, a karcos CD mind Anthony elméjének zavartságát jelképezik, addig a kék szín újbóli és egyre intenzívebb felbukkanása a békét, az elfogadást és az önzetlen szeretetet szimbolizálja.

Florian Zeller saját drámájának adaptálásakor a címszerepet végig Anthony Hopkinsnak szánta, és a 85 éves színész a forgatókönyv elolvasása után azonnal igent mondott az elsőfilmes rendező felkérésére. Anthony Hopkins meggyőző és szívszorító alakítását egyhamar nem fogjuk elfelejteni, a filmbeli szerepével szemben a színész fitt, újabbnál újabb projektekben láthatjuk, legyen az képregénymozi (Thor), televíziós sorozat (Westworld), vagy függetlenfilm, mint amilyen a The Father is, melyben a karakter Anthony egyszer tettre kész, egészséges és energikus öreg úr, máskor pedig sötétben botorkáló bácsi, aki nem tudja, hogy mi folyik körülötte, nem ismeri fel a lányát; a demencia olyan mértékben befolyásolja a személyiségét és a hangulatát, hogy a férfi saját elméjének a rabja lesz – ordít, kiabál, toporzékol, zokog, csak legyen már vége ennek a szenvedésnek. Megrázó és fájdalmas látni, ahogy a férfi az ápoló karjaiba zuhan, és az anyukája után sír.

Az idei Oscar-díjátadó egyik nagy meglepetése volt, amikor legjobb színészként a sokak által biztosnak vélt Chadwick Boseman helyett Anthony Hopkins nevét olvasták fel, aki a járvány miatt nem tudta személyesen átvenni, vagy megköszönni a díjat. A walesi születésű színész A bárányok hallgatnak 1992-es győzelme után megérdemelten kapta meg második Oscar-díját. A színészen kívül a rendező-író Florian Zeller is örülhetett, ugyanis a film a 6 jelölésből (film, Olivia Colman mellékszereplő, vágás, berendezés) az adaptált forgatókönyv mezőnyében is a legjobbnak bizonyult. Anthony Hopkins színészpartnereként Olivia Colman hasonlóan emlékezetes pillanatokat teremt, ahogy lebiggyesztett ajkakkal próbálja egyszerre visszatartani a sírást és a szomorú mosolyt, vagy amikor apját vigasztalja, vagy amikor mérges rá, vagy amikor aggódó tekintettel figyeli, hogy éppen mit csinál és mit fog mondani.

A film zárlatában Anthony úgy jellemzi állapotát, mint egy fa, mely hullatja a leveleit. Ez a motívum fejezi ki az élet körforgását és az elkerülhetetlen véget, valamint azt a veszteséget, amitől Anthony szenved: önmaga elvesztése, a tárgyai elvesztése, a lánya magára hagyja. Az utolsó képsorokban a kamera elhagyja az addigi belső teret, kimegy a természetbe és a zöldellő fákat pásztázza, hiszen ahogy az ápoló mondja Anthonynak: „addig kell élvezni a jó időjárást, amíg tart”. Érdekes egybeesés, hogy Mundruczó Kornél Pieces of a Woman című filmje szintén a természetben lel nyugvópontra.

A The Father azon filmek sorához csatlakozott, amelyek a demenciával járó valós horrort kísérlik meg vizuálisan megjeleníteni, és egyben normalizálni a betegséget. Viggo Mortensen saját apja kálváriáját vitte vászonra Zuhanás című rendezésében; a brit színész-rendező, Harry Macqueen pedig Supernova című filmjében a demenciát a szupernovák allegóriáján keresztül mutatja be. Az időskori leépülés az egyik leggyakoribb betegség, ezért mozgóképes reprezentálása rendkívül fontos, hogy jobban megértsük és elfogadjuk a demenciában szenvedők sorsát.

A film adatlapja.