dunszt.sk

kultmag

Marcin Świetlicki: Tizenhárom

Szóval, amikor a lány kilép a fürdőszobából, a mester már négyszer embereset nyelt a pohárból. A rettegése szinte teljesen feloldódott.

Üldögél hát, szívja a cigarettát, és felhőtlen gondolatai támadnak.

– Iszik, kisasszony? – emeli meg jelentőségteljesen az észvesztően tarka címkés palackot.

Az eszement csaj haja nedves és sárga. Lemosta magáról a sokkoló sminket, és most kicsit kevésbé tűnik őrültnek. Úgy néz ki, mint egy frissen fürdött tinédzser, ami önmagában véve nem kellemetlen jelenség.

A lány leül a mesterrel szemben, és közli:

– Nem iszom. Próbáltam néhányszor, de kiderült, hogy nem bírom az italt, ráadásul cseppet sem ízlik. De lehet, hogy melletted muszáj lesz megtanulnom. Mondták, hogy szörnyen sokat iszol. Mielőtt kirángatlak ebből a szenvedélyből, még veled tartok egy kicsit. Hogy lássam, milyen is ez. Hogy jobban megértselek, és társad legyek a szenvedésedben. Tudom, hogy az ivást nem olyan egyszerű abbahagyni, igaz? Na, rendben, iszom, ha annyira szeretnéd. És mi ez?

– Sligovica – mosolyodik el a mester. – Több mint hetvenfokos.

– Az sok vagy kevés?

– Kevés – nyugtatja meg a mester. És tölt a poharába. A lány belemártja a száját, és egy pillanat múlva trüszköl, prüszköl, és kiköpi a drágaságos szeszt.

– Förtelmes! Te ezt megiszod? Minek?

– Magam sem tudom, hölgyem. Magam sem tudom. Bánatomban! – jelenti ki tréfálkozva a mester, de az eszement csaj egyáltalán nem értékeli a tréfát.

– Ugyan miért bánkódsz? Híres vagy, tehetséges. Abban a sorozatban milyen eszes voltál, milyen intelligens és aranyos! Könnyű neked. Ha akarnád, bármikor úgy megszedhetnéd magad, hogy csak na. Gondolj azokra, akiknek nincsenek ilyen kapcsolataik, nincsenek így bebiztosítva, akik valahol Żagańban, Tczewben vagy Grudziądzban laknak, és nem tehetnek semmit. A legkisebb esélyük sincs rá, hogy olyan hősökké váljanak, mint Jan Klata, Patrycja Twardowska, Maria Peszek, Olga Tokarczuk vagy Wojciech Kuczok. Mert róluk senki semmit nem tud a fővárosban. Gondolj az olyanokra, mint én…

A mester az olyanokra gondol, mint a żagańi eszement, és úgy dönt, hogy nem ez a kedvenc merengési témája.

Az őrültek és problémáik semmiképp nem a kedvenc témái.

Nyúl az üvegért, és tölt magának.

– Hát nekem?

A żagańi eszement nyújtja a maga poharát.

– Hogy megint kárba vesszen? – fortyan fel a mester.

– Most megpróbálom kiinni, ígérem.

Így hát tölt neki is. A lány nagyon óvatosan kortyol egy icipicit. Körülnéz a lakásban.

– Időnként megtehetnéd, hogy kitakarítasz!

– Nem tehetném meg. Én már nem tehetek meg semmit – szögezi le a mester.

A kis idióta feltápászkodik, seggecskéjét természetellenesen riszálja (hol tanulják ezt ezek?), odamegy a lemezespolchoz. Iszonyúan magas hangon dúdol, és fogdossa a borítókat – és minden egyes érintése a végtelenségig felingerli a mestert.

Nagyon elnyúlik ez a rém kellemetlen szituáció.

– Minek neked ennyi lemez?

Ilyen kérdésekre az ember nem válaszol.

Tölt magának megint.

Ismét ajkához emeli a poharat.

A kutya horkant egyet a vackán.

– Nincs valami normális zenéd?

Ilyen kérdésekre az ember nem válaszol.

– Tudod, valami Kazik, vagy Coldplay, vagy Myslowitz, vagy Radiohead… vagy Interpol… vagy Green Day?

Ilyen kérdésekre az ember nem válaszol. A mester odaül az alvó kutyához, simogatja. A kutya félálomban nyitogatja a szemét, és felméri a helyzetet.

A kutya sokkal több dolgot ért, mint ez a leányzó.

Együttérzőn tekint a mester szemébe, arcon nyalintja, és visszamerül futkosásról és falásról szóló álmai egyikébe. Sokkal érdekesebb ott.

„Még hogy az a személy, akit hónapok óta először engedek be a lakásba, pont a żagańi eszement csaj legyen! Bár alattomban suttyant be, de végül is beleegyeztem abba, hogy bejöjjön! – kesereg gondolatban a mester. – Ezt nem lehet kibírni! Habár. Talán ha tényleg a sárga földig leinnám magam, hogy már minden mindegy legyen, tökéletesen mindegy… és összefeküdnék vele, fittyet hányva a következményekre? De ennyire részeg még nem vagyok, még tudom, hogy ez valami teljesen értelmetlen dolog lenne. Egyébként meg: vajon ilyen hosszú absztinenciát követően képes lennék még összefeküdni egy nővel? Egy vérbeli nővel talán nem is kizárt, de a żagańi eszementtel tudnék-e? Meglehetősen groteszk helyzet lenne.”

– Nem, nem! Ahhoz ne nyúljon! – üvölti, amikor az őrült kihúz egy lemezt a borítóból. Úristen, ez a Berlin Lou Reedtől! És megpróbálja elindítani! Ezzel végérvényesen eltaszítja magától a mestert. Minden tisztelet nélkül fogdossa a mancsával azokat a lemezeket, amelyeket oly állhatatosan szerzett meg, amelyekért annyit kutatott éveken keresztül. Mennyi izgalom, mennyi áldozat árán! Nem, nem, nem lesz itt semmiféle szex ezzel az eszementtel!

– Ne haragudjon, kisasszony, borzasztóan sajnálom, de el kell mennem – közli, miközben feltápászkodik.

– Akkor megyek veled én is.

– Nem.

– Úgyis be kell mennem abba a te Irodádba. Megbeszéltem a haveroddal, hogy később felmegyek hozzá, hogy elhozzam a hátizsákomat. Kértem, hogy hozza el, de azt felelte, hogy személyesen kell átvennem, az otthonában – vihogott fel, és ki tudja, miért, kacsintott.

– Az a férfi nem is a haverom! Nekem már nincsenek haverjaim! – tiltakozik a mester. – És egyáltalán nem az Irodában van találkozóm, hanem teljesen máshol!

Ó, tényleg, hatkor a Zwisben találkozik Szotykával, ó, csak most jutott eszébe – szóval nem hazudott az eszementnek, a színtiszta igazat mondta, hiszen egy szerencsétlen nőnek kell segítenie, igen, hiszen elvállalt egy fontos feladatot. Máris, most rögtön mennie kell.

Az eszementet pedig agyon kellene csapni, mivel ezt több ok is indokolja: tiszteletlenül fogdossa a lemezeit, bizalmaskodik, megpróbálja egyértelműen sarokba szorítani. Feltétlenül ki kellene nyírni. Ritkán, nagyon ritkán támadnak ilyen gondolatai a mesternek, de semmi kifogása nem lenne az ellen, ha valaki hidegvérrel meggyilkolná ezt a kellemetlen személyt. Ha kihajítanák a Mária toronyból például. Mint az ördögbábut. Ó.

Már-már erővel kipenderíti a żagańi eszementet, miközben azt mondja, hogy nem tudja, mikor ér haza. Meg sem hallgatja, amit az mond. Nem tudom, nem tudom, mikor jövök vissza, menjen már, kérem, sietek, soha nem jövök vissza, sietek, hagyjon kérem békén, soha nem jövök már vissza. A mester szinte rohan a Zwis felé, és bár rémálomszerűen hosszú pillanatokig hallja maga mögött a lány cipőinek kopogását, már semmiféle kopogás nem képes őt meghatni, soha már, semmilyen, semmilyen kopogás!

És átmegy a Kispiacteret a Mária térrel összekötő kapun, és átvág srégen a Ryneken, és abban a pillanatban, amikor az óra hatot üt, helyet foglal a Zwis előkertjében. Szemben Igor Mitoraj mágikus és kultikus alkotásával. A hatalmas, üreges fejjel szemben, amelyhez odajárulnak a turisták, és kidugják saját apró fejecskéiket annak szemüregéből, csak azért, hogy fotót készítsenek emlékbe.

Nemrég felütötte a fejét a pletyka, hogy az egyre rakoncátlanabb lakossági tiltakozások hatására a fejet átviszik a pályaudvarnál épülő új plázához, hogy örömet és esztétikai élményt nyújtsanak a vonatokról lekászálódó fővárosi ideérkezőknek. De ezek talán inkább csak pletykák, mert hogy is bánhatna ilyen kegyetlenül a város a legmagasabb kultúra ezen jelenségeivel? És vajon a művész, a mű adományozója nem sértődne meg? Hiszen a munkái Európa legfontosabb városainak legfőbb helyeit is szépítik. És Igor Mitoraj állítólag az egyiptomi piramisok mellé is tervezi felállítani a maga halhatatlan műalkotásait, bebizonyítandó a névtelelen építők árnyainak, hogy napjainkban, az egyesült Európában, a huszonegyedik században is élnek és alkotnak velük egyenlő nagyságú géniuszok.

A mester szerencsére belefut egy barátba, a barátnak szerencsére van pénze, egyszóval rendel a mesternek egy dupla Stockot. A mester letelepszik egy kerti asztalkához. A barátnak valami megbeszélnivalója akad valakivel, szóval nem ül a mester mellé. A mester rágyújt, megkönnyebbülten sóhajt.

Szotyka még nem ért ide. Szerencsére.

A mester gyűlöl késni. Ezt az apjától örökölte. Persze időnként egyáltalán nem érkezik meg. De jobban szeret egyáltalán nem odaérni, mintsem elkésni.

Itt meg a színpadon hazafias dalokat énekelnek. Mivel május harmadika a lengyelek nagyon fontos ünnepe. Így hát énekelnek. Ha ünnep van, énekelni kell.

A mester iszik, és Szotykát várja. És körbetekinget, nincs-e ott Szotyka állítólagos bántalmazója. De hogyan ismerne rá, amikor még életében nem látta? És egyáltalán honnan veszi, hogy meg fog itt jelenni? Ehhez Szotykának itt kellene lennie.

De Szotyka nem mutatkozik.

Részlet a regényből Wolosz Vera fordításában

Marcin Świetlicki (1961) lengyel költő, író, a krakkói alternatív zenei színtér koronázatlan királya.

Krakkó belvárosának kultikus kocsmáiban izzik a hangulat az egykori népszerű gyerekszínész, a mindenki által mesterként ismert öregedő piás körül. A hosszú önpusztító évek után felcsillan a remény: egy varsói médiaügynökség óriási összeget kínál emlékiratai megírásáért. Miközben sűrűsödik körülötte a levegő az ivókban, az utcákat pedig elárasztják a turisták, Szotyka, a helyi prostituált különös sérülést szenved munka közben, és egy fiatal lány, aki a mester körül legyeskedik, rejtélyes körülmények közt meghal.

A hírnevét és méltóságát az előző rendszerben felejtő mester legszívesebben csak kikérné a következő vodkáját, és felvenné a zsíros tiszteletdíjat, ha lehetséges volna. A felhőtlennek tűnő életek és a nyüzsgő krakkói utcák díszlete mögött azonban felsejlik a kortárs lengyel valóság pénzéhes karrieristákkal, képmutató politikusokkal, befolyásos médiamogulokkal, a megélhetést hajtó pultosokkal és számító, kíméletlen arcokkal teli karneváli világa.

Megjelenik a Prae Kiadó gondozásában 2021 májusában.

Fotó: Adrian Fichmann

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket