„Megélt gondolkodás”

Tudom, sokan olvassák most ezt a könyvet. Fontos könyv, valószínüleg a legfontosabb az idén. Sokan gondolják azt, amit Kis János megfogalmaz a nyilvánosságban, annak megvilágító ereje lesz, de beszéljek a magam nevében. Ábrándos ifjúságom, a nyolcvanas évek eleje óta nagy hatással vannak rám Kis János írásai, a Beszélő szerkesztőségi cikkei, politikai elemzései, publicisztikája, interjúi. Ez a könyv életútinterjú, Mink András és Meszerics Tamás voltak felkészült kérdezői, és azt gondolom, hogy ez a friss, hétszáz oldalas munka az elmúlt majd hatvan év magyar politikai és szellemtörténetének egyik legidézettebb forrása lesz.

Elharapóztak helyesen a könyvterjedelmű életútinterjúk, újraindult a Tények és Tanúk sorozat, fontos beszélgetőkönyvekkel, naplókkal, memoárokkal, de Kis János könyve nem ebben a keretben, hanem a Kalligram életműsorozatában jelent meg. A közelmúlt mélyebb megismerésének igénye nagyon helyes tendencia, ellene megy a központilag támogatott kulturálatlansági hullámnak. A szerző a Lukács-óvoda tagja, a demokratikus ellenzék informális vezetője, az SZDSZ első elnöke, a CEU filozófiaprofesszora, a talán legplebejusabb, ha tetszik, a legdemokratább magyar név viselője – és a könyvből kiderül: ez is választás eredménye.

Családtörténete: az illegális kommunista felmenői közül édesapja a vészkorszak áldozata, a többiek túlélői, akik később a nomenklatúra reprezentánsai voltak, ám mikor Kis János beiratkozott a filozófiára, nem családi hagyomány vagy opportunizmus vitte a marximus felé, hanem a minőségvágy. Magyarország egyetlen addigi világnívójú filozófusa, Lukács György helyzete legalábbis ingadozó volt 1956 után, csak Nyugaton jelent meg, később „visszazárták” a pártba, „right or wrong”, tanítványait meg tudta védeni, ha Csehszlovákiát nem is. Kis János Márkus György tanítványának vallja magukat – a másfél évtizedig elválaszthatatlan barát és szerzőtárs Bence Györggyel együtt –, Márkus tagja volt az Iskolának Heller Ágnes, Fehér Ferenc és Vajda Mihály mellett; Kisék Márkuson keresztül kapcsolódtak.

Kis János 1964-től számítja a teljes körű kádári konszolidáció éveit, mely igazi formájában 1968. augusztus 21-ig, takaréklángra csavarva is csak 1973-ig tartott, mikor Kist, Márkussal és Bencével együtt, kirúgták az akadémiai munkahelyükről és „szabadságra ítélték”. A kirúgás indoka hármuk Überhaupt becenéven is ismert Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan című könyve, mely a brossúra-minőségű marxizmus-leninizmus gyakorlatát szembesítette a klasszikus marxi analízis hagyományával és újabb eredményeivel. Márkust külföldre kényszerítették a kádári kultúrhatóságok, Kis és Bence Marc Rakovski néven írta meg következő könyvét, a Szovjet típusú társadalom marxista szemmelt. Ez a korszak az indigó kora, a gépiratos szamizdat időszaka, a formálódó ellenzék ideje, ekkor három fiatalember, Kis, Bence és Kenedi János voltak legismertebb arcai. Korosztályilag úgy alakult, hogy a gépiratos szamizdattal magam csak utólag találkoztam, de emlékszem az áhitatra, ahogy a Bibó Emlékkönyv szerzői példányát (a Kis János által is többször szeretettel emlegetett Bertalan László szociológusé volt) kézbe vettem. Kis és Bence már 1976-ban Lengyelországba utaztak a KOR ellenzéki arcaival találkozni és eltanulni a lengyel technikát a ramkázott, szitanyomott, később stencilezett „tömegszamizdat” készítéséhez. „…a Beszélő szerkesztőjeként a kemény politikai underground résztvevője lettem”, mondja Kis János, és a Bencével történt szakítás („egy rendkívüli barátság vége”) után ő lett a demokratikus ellenzék vitathatatlan informális vezetője.

A szellemi utazást követi a könyv, a disszidens marxizmustól a klasszikus és kortárs angolszász filozófiai liberalizmusig (Rawls, Dworkin), az e témában írt első könyv, a Vannak-e emberi jogaink? kapcsán mondja: „…a szó szoros értelmében mindent újonnan kellett megtanulnom hozzá, egy szerteágazó irodalomba kellett legalább egy bizonyos szintig beledolgoznom magamat nálam hozzáértőbb filozófusok segítsége nélkül, és ráadásul mindezt úgy, hogy közben fordítással kerestem a kenyeremet, részt vettem a Beszélő szerkesztésében, és mindenben, ami ezzel járt, csináltam egy csomó dolgot, amit a demokratikus ellenzék tagjaként ezen túl is kellett csinálnom, és Judittal családot alapítottunk, gyereket neveltünk. Azt gondolom, hogy a létezésnek az a morális intenzitása, amit az ellenzékiség nyújtott, valahogy a filozófiai gondolkodásomnak is irányt és tartalmat adott.”

A Beszélő által írt és kiadott Társadalmi Szerződés volt az ellenzék első politikai programja (1987), még az Adam Michnik által megfogalmazott „új evolucionista” önkorlátozás és kompromisszumkeresés jegyében; noha emlékezetes első, korában szentségtörő mondata, Haraszti Miklós leleménye, úgy hangzott: „Kádárnak mennie kell!” Donáth Ferenc – Nagy Imre 1956-os államminisztere – az egész ellenzék, nem csak a demokratikus, de az ún. népi ellenzék (ironikus, mongolszabású öndefiníciójuk: a Nagy Népi Hurál) összefogásával képzelte a tárgyalásos reform társadalmi oldalának megteremtését. Ez Donáth halála után meghiusult, Kis János megalapozott véleménye szerint a népiek, és az alakuló MDF lakitelki gyűlésén megjelenő Pozsgay miatt. (Később kegyelmi állapot lett az Ellenzéki Kerekasztal létrejötte 1989. március 15-e után, és működése, fennállása tárgyév szeptemberéig.) Még Csurka, de főleg Csoóri szempontjai iránt is empátiát tanusít, próbálja megérteni szempontjaikat, cselekvéseik mozgatórugóit. A rendszerváltás Kis János-féle oral histroryja az eseménysor egyik, a demokratikus ellenzék oldalán talán a legfontosabb szereplő szempontjából persze dokumentumértékű. De ezen túlmenően is roppant erős a méltányosság, ahogy a mából rálát egykori kontextusokra. 1988. június 16-ról, az utolsó rendőri erőszakot alkalmazó tüntetés híres fotójáról mondja például a következő kérdésre: „Nem feszélyez, hogy a leghíresebb felvételen éppen Orbán védelmében vereted össze magadat?”, válaszul:

„Nem igazán. 1988-ban senki nem látta előre, hogy Orbán despota lesz a legrosszabb fajtából, az a fajta önkényúr, aki skrupulusok nélkül hergeli a közvéleményt szerencsétlen sorsüldözöttek ellen, ha a csupasz hatalmi érdek így kívánja, aki a saját törvényeit is kacagva sérti meg, gátlástalanul fosztogatja a közvagyont, és aki ráadásul kicsinyes és bosszúálló. Szerintem ő maga is kinevette volna a tenyérjóst, aki akkor a szemébe mondja ezt. És ha mégis a jövőbe láttam volna, mi következett volna abból? Ott és akkor Orbánnal szemben alkamazott jogtalan erőszakot az a hatalmi apparátus, amelyet ma ő használ jogtalan erőszak alkalmazására. A jogtalan erőszak ellen minden körülmények között fel kell lépni, bárki legyen is az áldozat.”

Erjedt a rendszer, kívül-belül, ugyanezen a napon a Père-Lachaise temetőben, Jacques Chirac, Párizs polgármestere által adományozott díszsírhelyen felavatták Nagy Imre kivégzett miniszterelnök – Rajk László által tervezett – emlékművét, akit egy évre rá Budapesten újratemettek és a rendszerváltó folyamat szimbolikus fordulópontja lett 1989. június 16.

A rendszerváltás történetében Antall József volt Kis János szövetséges/ellenfele az MDF tárgyalódelegációjának vezetőjeként a kerekasztalnál, később miniszterelnök-jelöltként és kormányfőként. „…a baloldalon is sokan hajlamosak kultuszt csinálni Antall személye körül. Egyetértek azzal, hogy jó okunk van helyesbíteni azt a képet, amit annak idején formáltunk róla. Szerintem világosan – talán mindenki másnál világosabban – látta, mekkora szüksége van az országnak egy centrista politikát folytató kormánypártra, egy olyan kormánypártra, amely képes lojális viszonyt teremteni az ellenzékével. De nem tudott ilyen pártot faragni az MDF-ből, és ezt nem tekinteném puszta sorstragédiának. Következetlenségeivel ő maga is hozzájárult ahhoz, hogy az MDF ne egyesítse, hanem polarizálja a magyar politikát. Azt a nagyszabású államférfit, akit újabban belelátnak, én ma sem ismerem fel benne. Azoknak az ideológiai törmelékeknek a java része, melyekből Orbán Viktor a jobboldalra való átvonulásától kezdve a mai napig építkezik, az Antall vezette MDF-ben került elő, és ezek meghatározó szerepet játszottak abban, hogy a demokratikus politikai aréna kettészakadt.”

Precízen számol el az SZDSZ Horn Gyulával töltött négy évével, egyetértve, hogy 1996-ban ki kellett volna lépni a koalícióból. Az első Orbán-kormány még kiscserkészet volt a későbbiek fényében, Medgyessy D-209-es ügye szabad demokrata kezelése miatt az alapító elnök kilépett a pártból. „…a szocialista-liberális oldal morális és politikai öngyilkosságot követett el a 2006 őszén kirobbant válság félrekezelésével, és én voltam az, aki nem győzött figyelmeztetni a várható következményekre, és ezek sajnos be is következtek.” Természetesen van a mára is szava: „Az Orbán-rezsim stabilitása nem kikezdhetetlen. Ugyanazok az eszközök, amelyek a Vezér megkérdőjelezhetetlen egyeduralmát biztosítják, a rezsim stabilitását is próbára teszik. A kormányzati hatáskörök folyamatos összekuszálása révén elérhető, hogy minden vitás ügy a Főnök kegyeiért való versengésben dőljön el, de hatékonyan kormányozni így nem lehet. Gondoljatok az egészségügy összeomlására. Önkényes adókedvezményekkel és büntetőadókkal, tetszés szerint változtatgatható szabályokkal el lehet érni, hogy a gazdasági szereplők a Főnök elvárásaihoz igazodjanak, de hatékony piacgazdaságot működtetni ezen a módon nem lehet. A közpénzekből kistafírozott oligarchák biztos politikai segédcsapatai Orbánnak, de nem versenyképes vállalkozók.” Az Orbán-rezsim verhető, kell hozzá az ellenzéki összefogás. „A Jobbik középre húzódását méltánylandó tejesítménynek tartom; a demokrata érzelmű magyarok csak örülhetnek neki. Fontos szerepet játszik, mert megköt a demokrácia táborában olyan szavazókat, akik nem megveszekedett antidemokraták, de szavazhatnának a szélsőjobbra is. Az is komoly előrelépés volna, ha a Jobbik-szavazók megtanulnák, hogy baloldali polgártársaik a köztársaság legitim részesei, különleges helyzetben akár egységfront is alkotható velük. A Jobbik közege azonban nem a konzervatív beállítottságú, polgári jobboldalé. A mérsékelt, konzervatív jobboldal pártja még hiányzik Magyarország mai politikai térképéről.”

Összefoglalóan pedig ezt mondja: „A demokratikus ellenzék résztvevőjeként az emberi jogokért és a pluralizmusért küzdöttem. Az SZDSZ tagjaként részt vettem a demokratikus köztársaság megteremtésében. Kutatóként és publikus gondolkodóként a köztársaság alkotmányos kultúrájának létrehozásában játszottam valamelyes szerepet. A köztársaság az én életem műve is volt, és meg lett semmisítve, nincs. Hogy ez vereség-e számomra? Hát hogyne volna vereség! Igen, az ügy, amire – ahogy mondod – feltettem az életemet, ez az ügy Magyarországon vereséget szenvedett, egy darab időre elbukott. De hogy megbukott volna, azt nem mondanám. A megvalósítási kísérlet nem végződött győzelemmel, ez azonban nem jelenti, hogy a cél ne lett volna méltó a megvalósításra. A rendszerváltás a reformkorral kezdődő nagy nekirugaszkodások egyike volt, egy a nagy kísérletek közül, hogy Magyarország modern, nyugatias, liberális és demokratikus országgá legyen. Egyik nekirugaszkodás sem volt teljesen sikeres, de egyik sem múlt el nyomtalanul. A harmadik köztársaság hagyatéka sem fog nyomtalanul eltűnni. A következő nemzedékeknek át kell majd gondolniuk, hogy mi hiányzott az autokratikus áttörés megelőzéséhez, hogy mit lehet a külső és belső adottságok számlájára írni, és mi az, amit legközelebb másként kell csinálni. De azt is át kell gondolniuk, hogy mi az, ami a köztársaság hagyatékából maradandó, ami folytatásra érdemes.” Igen, ez egészen bizonyos, hogy a IV. Köztársaság alapítóinak igen alaposan elemezniük kell a III. Köztársaság erényeit és hibáit és ebben, sokakkal együtt gondolom, Kis János fontos útmutató.

Negyven év előtti olvasmányélmény buzgott fel bennem, Vezér Erzsébet és Eörsi István eredetileg az újvidéki Új Symposionban megjelent „életrajza magnószalagon”, a Gelebtes Denken Lukács Györggyel. Puhább kor, hasonló nagyív.

Kis János: Szabadságra ítélve. Kalligram, Budapest, 2021