Csupasz termékenység

Visky András huszonöt éve, a Hamlet elindul (Szivárvány–Mentor, Chicago–Marosvásárhely, 1996) című kötet megjelenése óta építi következetesen színházértelmezői pályáját. Ám abban a kötetben időrendben az első írás 1982-es, ez tehát azt jelenti, hogy majdnem negyven éve zajlik ez a folyamat. Sokan nem élnek ennyit.

Bekövetkezett az 1989-es romániai forradalom, és Visky a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgjává vált, és már évtizedek óta egy súlyos rendező-egyéniség, Tompa Gábor mellett dolgozik. Közben drámaírói pályája is kivirágzott, darabjait Kolozsváron sokszor, Amerikában többször játsszák, de volt román bemutatója is.

Az utóbbi időben azonban Tompa Gábor rendezései más ihletforrásból táplálkoznak, mint mondjuk 2010 előtt, kimerült az a felszabadító, provokatív vulkán, amely az 1992-es A kopasz énekesnővel, korábban a Tangóval és A buszmegállóval, később a Képmutatók cselszövésével és az Operett-tel robbant a világba. Visky pedig mindig is a nehezen megközelíthető és felmutatható feszültségeket kereste, okossága metafizikus távokat fürkészett.

Aki hosszan él, figyel, és van mivel figyelnie, az mindenképpen észrevesz dolgokat, viszonyul hozzájuk, egyfajta nyelvet próbál teremteni belőlük. A hosszúság természetesen mindig relatív, én azonban hosszú időnek érzem, hogy egyik pillanatban a temesvári diákirodalmi körről van szó, melyet a Szekuritáté figyelt, a másikban Silviu Purcărete 2020-as Tragédia-bemutatójáról. Diktatúra és demokrácia, kényszeres egyértelműség és egyfelől zavaró, másfelől ihlető sokértelműség között húzódik az a több évtized, amelyet Visky megélt.

Úgy tűnik, ezek a váratlan, de kétségbevonhatatlan változások is terelik a szerzőt ebben a könyvben. „Diktatúrában szocializálódtam, a Hamletet sokáig a totalitárius hatalomra törő Claudius és a művelt ellenzéki művész és értelmiségi Hamlet konfliktusaként olvastam. Nem is láttam előadást, még a kilencvenes években sem, amely ebből az értelmezési keretből kilépett volna. Hamlet apjának, majd Hamlet hercegnek gyáva meggyilkolása tökéletesen leírta a romániai sötét nyolcvanas éveket, amikor emberek tűntek el megmagyarázhatatlan körülmények között, a totalitárius hatalomnak ugyanis nem állt már szándékában negatív tartalmú híreket költeni önmagáról, így inkább csöndes eszközökkel oldotta meg a számára kényelmetlen helyzeteket. // A színházi szöveget nem a szándékaink, és még csak nem is a műveltségünk – ez persze nem akadály! –, hanem – ha engedjük – testi tapasztalataink összessége olvassa. És azok a nappali álmok is persze, amelyek egy elképzelt, tiszta valóság felé fordítják tekintetünket és még inkább hallásunkat, és amelyet Shakespeare erős poézise és hibátlan dramaturgiája visszhangoztat. Az álmok persze, tudatunknak ezek az alternatív realitásai, az ébrenlét állapotával versenyző erős tapasztalatok maguk is: a fikció és a valóság rendkívül bonyolult viszonyban állnak egymással, mint tudjuk.” (123.) Ilyen váltásokra gondolok; meg az olyanokra, amelyek nem a lineáris időben szikráznak, hanem mondhatni a belsőben. A diktatúrában is lehettek nappali álmok, és bár a műveltségünk nagyobb volt akkor, a szabadságunk kisebb.

A barakk-dramaturgia a diktatúrából is eredeztethető, a szabadságból is: Beckett mindkettőnek nagy írója, mint minden nagy író. A romániai és általában kelet-európai kiábrándulás elért a világhírű írhez: ő már akkor megmondta, hogy nincs remény, amikor mi még reménykedhettünk.

Visky András ebből a reménytelenségből bontja ki a reményt. „A színház alapvető felelőssége a zűrzavarban az, hogy a zűrzavart mint zűrzavart mutassa meg.” (uo.) Ez a Badiou-idézet jól érzékelteti, mire gondolok. A világ borzalmas állapotának megmutatása művészet, és mint ilyen, remény. Akármi is történik, mégis valami szép tárul fel. És ez a szépség a legbonyolultabban és a legkifejezőbben a színházban irizál.

„Visszatérés Temesvárra, csaknem negyven év után. Egy leromlott és kifosztott város fogad, a legszebb részei a polgári Temesvárnak szellemvárosként hatnak. Gyönyörű, változatos és mégis egységes architektúrájú polgári házak a Bégán túl, a Hotel Savoy környékén vagy a Márián: ödémás homlokzatok kémlelik elveszetten a semmit. Az élet legcsekélyebb rezdülését sem észlelhetni. Félelem költözik a mellkasomba, nem veszem észre, mikor a bordáim összeszorulnak, görcsbe rándulnak a belső bordaközi izmok, nem tudok elég levegőt venni, légszomj, kapkodás. Temesvár, Temeschwar vagy Temeschburg, Темишвар, azaz Temišvar, Timișoara – hol van ez már?” (178.) Elkeserítő látkép. Aztán kiderül, mégiscsak van Mátyus Melinda, Gazda István, lelkes közönség felolvasóesten, Silviu Purcărete, M. Tóth Géza, Éder Enikő, Csábi Anna – minden van, csak úgy kell viszonyulni hozzá. Maguk az írások, a szépen, mívesen megírt szövegek is egy drámát hordoznak magukban: a változás itt történik, a lapokon.

„Útban a theatrum theologicum felé” – mondja az alcím, és ha jól értem, Visky ezt Jézus botrányaival azonosítja. Ez a szelíd férfiú mindent felborított, amiben addig hittek, amire addig berendezkedtek. A mottók, Heiner Müller, Alain Badiou és természetesen Samuel Beckett megidézése a felforgatást hangsúlyozzák, akárcsak nagyon sok azok közül a másoktól származó mondatok közül, amelyekre a szerző a könyvben hivatkozik. Tompa Gábornak a Danton halálából vagySilviu Purcăretenek Az ember tragédiájából készült előadása az egész művet ki- és felforgatja, lerombolja, hogy újraépíthesse, és így hoz létre egy jelentős színházi produktumot. El kell hessegetnünk előítéleteink és rögzültségeink és kényelmünk ködét, hogy Istent megpillanthassuk; vissza kell térnünk egykori szerelmeinkhez, a néhai Hamlet-előadásokhoz vagy diákéveink Temesvárjához, hogy sajogjon a testünk a zuhanástól, és aztán ismét felemelkedhessünk.

Ebben a könyvben az is jó, hogy teret ad a megértésnek. Műsorfüzetekben vagy sajtótájékoztatókon, kerekasztalokon nem mindig érthető, miben is állna ez a barakk-dramaturgia vagy ez a theatrum theologicum. Itt azonban az olvasó bele tud ereszkedni a kimunkált gondolatmenet ájtatosságába, csendességébe (hadd idézzem meg, nem véletlenül, Visky 1995-ös, Reggeli csendesség című kötetét, ezt az áhítat-gyűjteményt), és jut valamire. Amiben persze az is segít, hogy mindazok az utazások és előadások, amelyeken a szerző részt vett, és amelyeket megtapasztalt, itt egyben, kompakt módon tárulnak elénk: Szöultól New Yorkig, Tokiótól Párizsig, Mejerholdtól Heiner Goebbelsig, Esterházytól Robert Woodruffig látunk. Hatalmas nemcsak a műveltség, hanem a földrajzi tereket szellemivé tevő intellektuális nyitottság is. És nyilvánvalóan semmiféle dramaturgia nem lehet érvényes rossz korlátokkal.

Mire való a színház? A kötet szerint mindenre, csak a sandító, csalfa reményre nem. De Visky nem világvégézik, hanem azokat a tapasztalatokat összesíti, amelyek a lecsupaszítottság újraszínezéséhez vezetnek.

Visky András: Mire való a színház? Útban a theatrum theologicum felé. Károli Gáspár Református Egyetem – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2020