a tegnap holnap lesújt ránk

mezítláb

imámba akarom foglalni
a melankólia virágait
elfeledem az embereket
és egy pár vízhatlan cipőm sincs

láttam télen a mélabút
és a fekete gondot
kezében nehéz kulcscsomót lóbált
a fekete gondnok

imámba akarom foglalni
a feledés virágait
a melankolikus embereket
és egy pár vízhatlan cipőt

láttam télen a mélabús
fekete cipőt
borért indult és keserű kenyérért
nem kellett fekete gyertya neki

imámba akarom foglalni
az űrbe nyúló dómkupolát
a sírkövet mely egyszer
majd szókat fakaszt

nem volt vízhatlan a mélabú
nehéz kulcscsomó lóbálja itt
a fekete embereket
borért indultam és keserű kenyérért

mezítláb

ne vigasztalj

arany lámpákat láttam hintázni
beesett orcával
a gyertyáktól ibolyakékek a házak
kékek a reggeleim

apám s anyám fent állnak a hídon
a múlandóság korlátjára könyökölnek
sirály száll le
koldusszegény vagyok e nappali éjben

mondjátok hol voltam tegnap?
sokan támadnak fel a halálban
a tegnap holnap lesújt ránk
ibolyakék koporsók a házak

kérlek ne vigasztalj ma este

ostorozni a poklot

hol van az ami még én vagyok
halott vagyok a kőben
fejfám fölé decembert
és februárt írnak az árnyak

már megállított engem a tél
halad a gyászmenet parttalanul
fel a temetőhöz
jönnek akik énekelni se tudnak

az én halálom árnyéka a tenger
gyertek hát mindannyian
szűz földből hajtott vesszőt lóbálva
ostorozni a poklot

hadd lássam hol van az
ami már nem vagyok én