„Tessék dolgozni, kedves látogatók”

Nem félek – írta fel Mesterházi Mónika új, ötödik verseskötete címlapjára. S a könyv igazolja az állítást. Mert bátorság kell manapság ahhoz, hogy egy kötetben az emberi kapcsolatok minőségének jellegzetesen etikai perspektíváját érvényesítse valaki. Persze Mesterházi Mónika sem programszerűen vállalja fel ezt. Csak abból, ahogy a maga és mások életének helyzeteit megjeleníti, vagy ahogy a közéleti jelenségekre, például a romagyilkosságok közönyös fogadtatására reagál (2008–09-ben), mindig kirajzolódik néhány etikai követelmény: az egymásra figyelés, a szolidaritás és a mértéktartás elvárása. Ezeket az igényeket – a szatirikus szerepversek kivételével – a lírai én elsősorban magával szemben támasztja. De rongyolt erkölcsű korunkban ez is soknak bizonyulhat, nem ajánlatos kutatni, ki milyen életvezetési stratégiát követ, hogyan bánik szeretteivel vagy a kisebbségben lévőkkel. Megnehezítheti az etikai nézőpont felvállalását az is, hogy a populáris kultúra lejáratta a morális közlendőket: a jó és rossz nevetséges végletei, a giccses érzelgősség, a prédikátori pátosz, no meg a közhelyesség kiüresítette a szeretetről való beszédet.

Mesterházi Mónika azonban nem átallja már az első versében szóba hozni a szeretetet, igaz, nem prédikációs hevülettel (bár Szent Pálra reflektálva) és nem is az érzelgős dalok modorában. Ő az influenzával veti össze az érzést, és azt a következtetést vonja le, hogy a szeretet a vírushoz képest erőtlen. Nem ragasztható bárkire, és nagyon is megfogyatkozhat, merthogy önző, viszonzást kíván, zsarol, és ha túl sok a viszontszeretet, az se örvendezteti meg. Bezzeg a vírus önzetlen és adakozó, bárki részesülhet adományaiból. Leginkább az, akit szeretünk.

Az ilyen felszabadult, játékos elmélkedések ritkák ugyan a kötetben (a két legszellemesebb a Fordítva épp és a Helyzetjelentés, melyek erősebb versritmusukkal és rímeikkel is kiemelkednek szabadverses környezetükből), de a komikum számtalan változata jelen van ebben az egyébként tragikus hangoltságú könyvben. A hangskála a szelíd humortól az irónián, önirónián át a szarkazmusig, a szenvtelen leírástól és az elégikumtól a szenvedélyes felháborodásig terjed. Ám a pátosz Szküllájától s az érzelgősség Kharübdiszétől mindvégig távol tartja magát a lírai én. Ott is, ahol ez nehezen kerülhető el, mert szerettei elvesztéséről számol be, a könyv utolsó harmadában.

A búcsúversekben a gyászos ünnepélyességtől vagy az önsajnáltatás könnyeitől az elhallgatás, a csend alakzatai és a tényszerűség révén menekül meg a beszélő. Szigorúan a történtekre koncentrál, a külső és belső történések sűrített és szelektált, de nagyon pontos rögzítésére. Hangja visszafogott, mégis bensőséges, meghitt, mert az eltávozókhoz, illetve a már eltávozottakhoz beszél. A 10. ciklusban Márványi Judithoz (akinek a kötetet is ajánlja a szerző), a tizenegyedikben a váratlanul meghalt anyához. Nekik vázolja haláluk körülményeit, az ahhoz vezető félig ismert, félig ismeretlen utat, és ami számukra fontos azóta történt. Hol drámai sűrítettséggel, naplószerű kihagyásokkal, pillanatképekben idézi fel az utat, hol mesélősebben, élőbeszédszerűen; az anyához inkább az utóbbi módon szól. E versek közül a maga egyszerűségével, töredékességével kiemelkedika Márványi Judit emlékére íródott (s a kötetnek is címül szolgáló) Nem félek. Ennek redukált nyelve egy üvegszerűen átlátszó, hazugságtól mentes kapcsolatot közvetít.

Csehy Zoltán definiálta valamikor Áfra János líráját (a Két akarat című kötet alapján) úgy, hogy „társas költészet”: „az én a másik viszonylatában létezik” (Jelenkor 2016/03.). Hasonlót állapíthatunk meg Mesterházi Mónika új kötetéről is, bár lehet, hogy más értelemben. A Nem félek nagyon sok és sokféle társas viszonyt megmutat, köztük jól működő kapcsolatokat, melyekben mindig van mód beszélgetésre és egymás meghallgatására. A kötet maga is sok „beszélgetés”-verset tartalmaz (a versek 45%-ának van megszólítottja, tizenkettőnek ajánlása is), és sokszor van a szövegekben magukban is szó mesélésről, beszélgetésről. (Ezt megint, Késő volt, Egy prágai közértben, Egy pesti bankban, Törtek, Influenza s a többi.) A kötet a szóbeli kommunikációt gyógyító erejűnek és az együttműködés feltételének láttatja. Miközben persze tud a verbális manipulációkról, a megtévesztésekről és megbélyegzésekről is (A másik ember – az a rohadék, ERROR, Magyarország 2008-ban, A cáfolat). Azzal is tisztában van, hogy a cselekvő szolidaritásnak is van határa, mértéke: az altruistát kihasználhatják, és „ha nem képviseli az ember önmagát, / mit képviselhet akkor” (Zsómama, Mellékdal).

A kötet a maga tizenkét ciklusa alapján széttartónak tűnhet. Pedig tematikailag is egységes (lásd fent), s a ciklusok közt is vannak finom kapcsok, mindegyikben előremutat egy-egy szöveg, pár motívum a következő verscsoportokra. Négy-négy ciklus maga is szorosabb kapcsolatra lép. Az első négyben például a társadalmi problémák központi vagy érintőleges jelenléte érzékelhető. Három-négy egyértelműen közéleti vers mellett olyan privát színterűeket is találunk, amelyek jelzik, a társadalom működési zavarai (a bürokrácia, a szolidaritás hiánya, a nincstelenség, hajléktalanság, az elidegenítő nacionalista hisztériák) a személyes szférában is zavart okoznak, rossz közérzetet, dühöt, fájdalmat, tehetetlenséget.

Ebben az első egységben viszonylag kevés a szatirikus írás, majd az 5–8. ciklusokban szaporodnak fel, de már itt is van egy olyan parodisztikus szerepvers, amelyben arról kívánja a beszélő meggyőzni hallgatóját, hogy téved: nem kell vörösmartys rémképeket látnia: „semmi vész” (Vörösmartynál bezzeg „folyton-folyvást ordított”), szó sincs Magyarország vagy az értelmiség kettéhasadásáról. „Rosszul láttad, na, évedés volt, réfa.” „Hiszen ez itt a szellemek világa. / Az ürelem és olerancia / hona”, ahol „az örvényeket józanul betartják”. A probléma csak az, hogy aki ilyen bizalmaskodva és fölényesen magyaráz az ország egységéről, és a másiknak tulajdonítja a tévedéseket, az maga folyton bakizik: írásából az összes szó eleji t-t lehagyja. A vers címe ERROR, és egy Szilágyi Lenke-fotóhoz készült, mely a Terror Háza Múzeum egy részletét ábrázolja fejtetőre állítva, csonka felirattal: ERROR.

Az 5–8. ciklus portrékat tartalmaz, életstratégia-típusokat és viszonyulásmódokat állít elénk. Polonius a mainstream érvényesülési stratégiára neveli fiát, hogyan lehet sikeres, másokon fölfele lépkedő ember. Az Őszinte sorok beszélője a lehető legtermészetesebben használja ki a húgát. Van, aki hisztérikus kirohanásaival amortizálja a maga környezetét. Más „az emberek nyűge nélkül” kíván élni (Törtek), de monológjaival másokra telepszik. Sokan szorulnak segítségre, de nem tudják, kitől kérhetnének. A legemlékezetesebbek az öregek portréi: a felmenőké, az ismerősöké vagy épp egy öreg bohócé Rouault festményén. Az ő beszűkülő, sok veszéllyel járó életük az, ami aztán átvezetésül szolgál a könyv utolsó nagy egységéhez, a 9–12. ciklus búcsúverseihez.

A fenti pillanatképek egy segítségnyújtás nagyon szikár, szűkszavú történetét adják. Még a tényszerűség ellenére is szívszorítóak a képek, ezért van szükség a záradékban ellensúlyra: a Júdás-csók felidézésére. Az evangéliumi csókba pedig beleláthatjuk akár mindannyiunk árulását is halottainkkal szemben. Mert elfelejtjük, mert kiadjuk őket, akár versben is. Jó, ha a meghatódáshoz önismeret is társul.

A mérték, az egyensúly-, az arányérzék nem csak a gyakorlati életben fontos Mesterházi Mónika számára. Poétikájának a legfőbb erejét adja. Mérték nyilvánul meg az elhallgatás és a kimondás arányában, a szövegtípusok és a hangnemek kiegyenlítettségében. S mintha még abban is működne arányérzék, hogy könnyebben befogadható és töprengésre késztető szövegek egyaránt legyenek a kötetben.

Mesterházi Mónika: Nem félek. Időmérték 33. Magvető, Budapest, 2021

Fotó: Szilágyi Lenke