sztanyiszlavszkij

Apa jó anya, de titokban szereti a plüssök
kilátástalan csendjét, a gyerekszoba
meghitt rendetlenségét is. Hetente
cserélnek, anya mindig aggódik, hogy jó apa
lesz-e, kissé izgul, amikor a vasárnapi
ebéd után a mellette ülő megkapja az őt jelölő tárgyat,
az apai, illetve anyai jegygyűrűt és a kifestőt vagy
kisautót, ami épp a gyereknél van, majd ott
folytatják, ahol a másik abbahagyta, körbeadják
a belsejüket, mint egy lecsatolható mondatot,
apa a kifestőbe bújik, anya hallgat, rövid szünet.
Én szültelek, itt az lesz, amit én mondok, megértetted,
mondja a gyerek az apának, aki mérgében
kimegy a körvonalakból, és feketére festi a fákat,
egy közös gyomor körül ülnek egymás félelmeivel
a nyelőcsövükben, apa a gyerekszobába rohan
és becsapja az ajtót, ezt azért szebben is lehetne,
mondja anya apai mondatszerkesztéssel, akkor
csináld te jobban, vagy hallgass, rivall rá
a gyerek, majd elkezdi összeszedni a terítéket.
Anya szeret apa lenni, ilyenkor úgy cserélgeti magában
a kétségeit, mint a műanyag robotban az elemeket,
sokat hallgat, és a homlokára kiülnek a belső szavai,
gyerekként viszont nem kimagasló, sokat felesel
és állandóan feszeng a felnőtt méretű gyerekruhákban,
a gyerek viszont szeret bármelyik szülő lenni,
néha vannak anyai túlkapásai, de apaként nyugodt és
következetes. Most anya apa, a gyerek anya, és apa gyerek,
de úgy szervezik, hogy mindenki sorra kerüljön,
amikor anya gyerek, gyerek apa és apa anya, amikor
apa apa, anya gyerek és gyerek anya, van, amikor csak
anya cserél és apa, havonta egyszer pedig mindenki önmaga.
Anya esti mesét olvas apának, nagyobbak bennem a te félelmeid,
mint a sajátjaim, jegyzi meg, majd elmeséli a történetet
a gyönyörű mandarinrécéről, mely annyira szerette a párját,
hogy amikor a vadász eljött érte is, önként úszott ki elé
a partra, beleakasztotta a csőrét a hasába és széttépte önmagát,
majd véres darabokban úszott le a folyón, aztán puszit
nyom apagyerek homlokára. Suttogva beszélgetnek,
ha anyaként elhagylak mindannyiótokat, majd itt lesz apa
helyettem, és örökre én marad, mondja a gyerek anyaanyának.
Néha türelmetlenül várják a vasárnapot, hogy kölcsönérzésekkel
gyakorolhassák a ragaszkodást, hogy a másikként szerethessék
önmagukat, parkba járnak és biciklizni tanítják anyát,
úgy engedni el mindent, hogy észre se vegye, és anya
pótkerék nélkül is ügyesen gurul tovább, majd a besatírozott
fák alatt pihennek a padon, és egymásra találnak
a fehéren hagyott részekben. A hűtőre ragasztott táblázaton
követik a helyes beosztást, majd az asztal köré ülnek,                   
meg lehet ismerni, de ahhoz el is kell ám pusztítani, mondja apa,
majd nekilátnak az ebédnek. Széttépett kacsa gyanánt a vasárnapi
csirkehúst szedegetik szét villával, és hagyják messzire úszni,
a torkukon lefele, az átmenetiségbe.