„Te leszel az egyetlen Dickinson, akiről 200 év múlva is beszélni fognak”

Annak ellenére, hogy Emily Dickinsont a 19. századi amerikai költészet egyik meghatározó alakjaként tartja számon az irodalomtörténet, korábban meglehetősen kevés film készült róla. Az elmúlt években azonban a költő alakja olyannyira elkezdte foglalkoztatni a filmes alkotókat, hogy mindössze pár év különbséggel mutattak be az életét különböző stílusban megközelítő alkotásokat. 2016-ban került a mozikba Terrence Davies A lélek saját társat választ című filmje, majd két évvel később a főként Dickinson és sógornője, Sue kapcsolatára koncentráló Wild Nights with Emily című alkotás Madeleine Olnek rendezésében, végül 2019-ben indult az Apple TV+ saját gyártású – három évadosra tervezett – sorozata, a Dickinson. Míg azonban a mozifilmek túlnyomórészt a költő felnőtt éveire koncentrálnak, addig az Alena Smith által megálmodott széria fókuszában a serdülőkorú Emily Dickinson áll.

A Dickinson cselekménye – az előbb említett filmekhez hasonlóan – számos fikciós elemet tartalmaz, minthogy a költő meglehetősen visszahúzódó életet élt, így a vele történtek, valamint az egyes témákkal kapcsolatos gondolatai jóformán csak a levelezéséből – melynek részletei a szereplőkkel folytatott párbeszédeiben vissza is köszönnek a sorozatban – rekonstruálhatóak, ezért az alkotók nem is kívántak hagyományos életrajzi filmet készíteni. De nemcsak ez adott hatalmas teret a forgatókönyvíróknak a cselekmény kidolgozása során, hanem az is, hogy Emily Dickinson jelentősen szembement a nőkkel szemben támasztott társadalmi elvárásokkal, hiszen a költői hivatást választotta, és nem kívánt férjhez menni, így a nők korabeli helyzetére és lehetőségeire is reflektálhattak a főhős alakján keresztül. Ebből adódóan a Dickinson egy fejlődéstörténeti narratívába rendezve mutatja be egy olyan lány életét, akinek a serdülőkor, valamint a nőként való érvényesülés nehézségeivel egyaránt meg kell küzdenie. Ebben a tekintetben Alena Smith szériája rokonítható például Greta Gerwig Kisasszonyok-adaptációjával, valamint a Netflix Anne, e-vel a végén! című sorozatával is, melyek ugyanezeket a kérdéseket járják körbe az alkotói babérokra törő főhősnők szemszögéből.

A Dickinson azonban még ennél is továbbmegy, mivel az készítők deklarált célja az, hogy közelebb hozzák a mai fiatalokhoz a költő munkásságát, ezért bár a jelmezek, szobabelsők és épületek (az alkotók még a Dickinson-ház, illetve Austin és Sue Örökzöld nevű villájának másait is megépítették) tekintetében a széria autentikusnak mondható, mégis gyakran csendülnek fel benne elektronikus, rock vagy hip-hop zeneszámok, illetve a fiatalabb szereplőkre modern, szlenges szóhasználat, valamint sok esetben korszakidegen viselkedés jellemző. Ezek az anakronizmusok bár kezdetben kizökkentően hathatnak a nézőre, mégis sajátos stílussal ruházzák fel a sorozatot. Így az olyan egyedi megközelítéssel nyúl Emily Dickinson életéhez és művészetéhez, mely kompatibilis a sajátos nézeteket valló, kortársai által meg nem értett és különcnek tartott költő személyiségével és alkotói látásmódjával, melyek alaposan felülírták a kor társadalmi és esztétikai elvárásait.

A készítők emellett számos fikciós szálat építettek a cselekménybe, melyek nemcsak a főhős fejlődéstörténetének árnyalásához járulnak hozzá, hanem a humor forrásául szolgálnak, vagy pedig olyan problémákra reflektálnak, melyek még ma is aktuálisnak számítanak (például Lavinia házi használatra készített aktképének napvilágra kerülése, vagy az a vélekedés, hogy Emily verse csak azért jelent meg a The Springfield Republicanben, mert viszonya van az újság főszerkesztőjével stb.). Ezenkívül – különösen a második évadtól – fontos szerephez jutnak a sorozatban a korszak meghatározó társadalmi-történelmi kérdései és eseményei, mint például a női egyenjogúság kérdése, a rabszolgaság ügye, vagy az amerikai polgárháború, mely kezdetben még csak baljós lehetőségként van jelen a szereplők életében, ám a második évad végén elkerülhetetlenül bekövetkezik.

Emily sajátos gondolkodásmódját és képzeletvilágát a sorozat nemcsak a kortársaival vagy a felnőtt szereplőkkel folytatott párbeszédek révén emeli ki, hanem betekintést nyújt a lány fantáziálásaiba, látomásaiba, álmaiba is. Minden egyes epizód címét egy-egy Dickinson-verssor szolgáltatja, s az egyes részek az ily módon megidézett költeményeket inspiráló (fikciós) történéseket mutatják be, továbbá a széria az egyes verssorok születését vizualizálja is a képernyőre – Emily Dickinson kézírásával – íródó szavak formájában. A költeményekben megjelenített érzéseket, hangulatokat, lelkiállapotokat, a versek történéseit, látomásait konkrét jelenetek formájában viszi színre a sorozat, mely egyfelől jelentősen támaszkodik a költemények esztétikájára, másfelől pedig alkotáslélektani folyamatokat jelenít meg. Ennek a törekvésnek megfelelően az alkotók olyan versek „feldolgozására” vállalkoztak, melyek egyrészt a főhőst foglalkoztató kérdéseket, továbbá (ekkor még alakulóban lévő) alkotói kifejezésmódját, stílusát domborítják ki. Emily Dickinson halálversei (Agyamban van temetés, Mert nem vártam meg a Halált, Meghalván, hallom, légy zizeg) például magától értetődően hangsúlyos szerephez jutnak a történetben, és ezek közül a Halállal való kocsikázás válik az egyik legfontosabb visszatérő mozzanattá, hiszen a költőt különösen foglalkoztatta a halál és a halhatatlanság gondolata.

A Dickinson második évadában – amikor a költői hivatását elfogadó főhős már komolyan fontolóra veszi műveinek saját neve alatt való publikálását – az alkotási folyamatok mellett a lány íráshoz való viszonya, illetve az alkotásra való képessége is cselekményképző elemmé válik. Emily látásának romlása nemcsak azért lesz lényeges, mert ebből kifolyólag a versírás még inkább felértékelődik a számára, hanem mert egy olyan, az egész második évadon átívelő szálat indít el, mely a hírnévre vágyás hiábavalóságára és káros voltára hívja fel a figyelmét. Nem véletlen, hogy a Sue által szervezett felolvasóesten – mely azt a célt szolgálta, hogy sógornője tehetségét mások is megismerjék – a főhős egyetlen költeményét sem képes elszavalni a jelenlévőknek, vagy hogy alkotói válság kezdi gyötörni, miután elszánja magát a verseinek megjelentetésére, s mikor ez végül megtörténik, szó szerint láthatatlanná válik a környezete számára.

Míg tehát az első évad egy korát meghaladó gondolkodásmóddal bíró személyiség útkeresését, és egy sajátos (alkotói) látásmódot kifejező költői nyelv alakulását mutatta be, addig a második évad eseményei arra döbbentik rá a főhőst, hogy a megjelenés, vagy a híressé válás reménye nem lehet a művészi alkotás célja, mert az önmaga, illetve az alkotásra való képessége elvesztését eredményezi. A sorozat tehát nemcsak sajátos, az említett felismerés kidomborítására szolgáló metaforikát működtet, hanem egyúttal egy fiktív eseményekre épülő magyarázatot ad arra, hogy a költő miért csak ilyen kevés versét jelentette meg.

A Dickinson nemcsak azt mutatja be, hogy Emily mennyire nem illik az amhersti közösség tagjai közé, hanem azt is, hogy még a kortárs alkotók között sem találja a helyét, s ezt a mozzanatot a széria parodisztikus eszközökkel, s az egyes szerzők karikírozásával jeleníti meg. Emily meglehetősen csalódottá válik, amikor rádöbben, hogy a természet dicséretének műveiben hangot adó, erdei kunyhóba visszavonuló Henry David Thoreau valójában egy arrogáns férfi, akire az édesanyja mos és főz, vagy amikor Louisa May Alcott kifejti abbéli nézetét, hogy az irodalom pusztán megélhetési forrás a nők számára, ezért az írás és témaválasztás során az eladhatóságot kell szem előtt tartani. A Halállal való egyik kocsikázása alkalmával Emily még – a Halál vélekedése szerint – alkoholmérgezésben elhunyt Edgar Allan Poe ittas szellemével is találkozik, aki gúnyosan reagál arra, hogy a – kezdetben rajongójának nézett – lány költőnek nevezi magát, miközben egy verse jelent csak meg, és felvilágosítja arról, hogy ha egyszer belekóstol a hírnévbe, örökké azt fogja hajszolni.

A színészek egytől egyig remek alakítást nyújtanak, s valamennyien kiválóan jelenítik meg karaktereik változását, jellemfejlődését. Hailee Steinfeld érzékenyen formálja meg az útját kereső, makacs, ám rendkívül érzékeny és sebezhető kamaszlányt, aki azonban idővel megtalálja a saját költői hangját, és elfogadja a hivatását. Anna Baryshnikov Lavinia szerepében egy kezdetben butuskának tűnő, s a nővéréhez hasonlóan különc személyiséget kelt életre, aki azonban idővel megtanulja becsülni magát, s nem hajlandó feladni önmagát, illetve az elveit a vele szemben kovencionális elvárásokat támasztó udvarlói kedvéért. A legidősebb Dickinson testvért megformáló Adrian Escoe játéka ugyancsak remekül ragadja meg azt a jellemfejlődési folyamatot, melynek során Austin lusta, elkényeztetett fiúból érettebb, családalapítást tervező, bizonyítási vágytól égő férfivá válik, a Sue-t alakító Ella Hunt pedig kiszolgáltatott árvából öntudatos, olykor manipulációhoz folyamodó, ám titokban elvesztett gyermekét gyászoló, s Emily iránti vonzalmával, valamint a lány költészete nyomán felszínre törő érzelmeivel viaskodó fiatal feleséget formál meg. A köztiszteletben álló Edward Dickinsont alakító Toby Huss szigorú, tekintélyt parancsoló, s a nők helyét, szerepét illetően konzervatív nézeteket valló apát alakít, aki azonban a lánya iránti szeretete hatására idővel támogatni kezdi annak ambícióit, a Mrs. Dickinsont játszó Jane Krakowski pedig az életben helyét nem találó, lánya házasságot elutasító attitűdjét helytelenítő, ugyanakkor lelke mélyén törődésre vágyó és a gyermekeinek a lehető legjobbat kívánó anyát formál meg.

A Dickinson olyan merész és friss megközelítéssel bíró sorozat, mely egyszerre idézi meg, és hágja át a kosztümös alkotások konvencióit, és szórakoztatóan, ám fontos társadalmi kérdésekre reflektálva, valamint a címszereplő költészetének esztétikájával összhangban álló alkotói megoldások által hozza közelebb a fiatalabb korosztályhoz az amerikai irodalom egyik meghatározó alkotójának költészetét.

A film adatlapja.