Barrakuda

A Károly híd koldusai görnyedten gubbasztanak a makadámon. Tökéletes urológiai pózban, teszi hozzá a Plzeňský Prazdroj komlós hatása alatt álló, orvos barátom. Elnyúló, robotikusan kimért esdekléssel tartják a markukat, épp olyan statikusan és kövülten, mint a mögöttük strázsáló, éjfekete szobrok. Arcuk láthatatlan, akár a csuklyát viselő Commendatore szobrának koromszerű arcvonásai, aki lehetne a prágai Anonymus, ha nem tudnánk róla, hogy ő az obskúrus apafigura, aki belehajszolta Mozartot a Requiem hagymázas zárlatába. Az egyik koldus felegyenesedik, kámzsáját leveti. Az előbb még töpörödött öregasszonynak látszó egyén ifjú legénnyé változik, akár egy tündérmesében. Mosolyogva átkarolja a társát, akivel önfeledt léptekkel felszívódnak a középkori forgatagban. Errefelé a kéregetők számára sem ismeretlen a fájront vidám pillanata. Apám 1979-ben, Párizsban látott egy utcai csövest, aki a műszak végeztével hóna alá vágta a mankót, majd fütyörészve beült egy Citroën Coupé volánja mögé. A brnói Tesco-parkoló kéregetői nem voltak ilyen passzívak és pragmatikusak, amikor egy rövid prágai kiruccanást követően útitársaim egyedül hagytak a kocsiban. Délután két óra. Enyhe légmozgás, tavaszi verőfény. Tespedek az anyósülésen. Sivár betonplacc, körülötte gazos pusztaság. Szabványos parkoló bárhol a földkerekségen. Üres autók foghíjas sorai. Egyszer csak egy nevetségesen felpimpelt verda közelít felém, talán egy lepukkant Chevrolet, amiből éktelenül bömböl a cseh gegszter-rap. Pár percen belül sokadjára húz el a kis Opel faránál, melynek anyósülésén kuporgok. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, tovább csipegettem a kesztyűtartóból lopkodott chipset, míg a pimpelt járgány ott cirkált körülöttem, mint egy korallzátonyok bohóchalai körül ólálkodó barrakuda. Első blikkre úgy három év felfüggesztettet és két év idegenlégiós szolgálatot tulajdonítottam annak a fazonnak, aki lazán kihajolt a barrakudából, és elkezdett üvölteni felém. A hátsó utastérbe zsúfolódva csupa nagydarab, marcona sziluett. Dől a verdából a füst, mint egy Snoop Dog videoklipben. A kesztyűtartóhoz koccanva reszketni kezdenek a térdeim. A pimp verda egyszer csak megáll velem szemben vicsorgó hűtőráccsal, és kiszáll belőle egy fémes fogsorú, szakadt atlétás, agyontetovált fazon. Hebegni kezdtem, hogy én nem beszélek csehül, de az úgynevezett brnói rasszhoz tartozó fazon, ami – no offense – csupán egy karakteres antropológiai típust jelől, cro-magnoid gesztusokkal tovább mondta a magáét. Ostoba arckifejezésem láttán egyre idegesebb lett. Odaviharzott az Opel ablakához, és az ölembe hajított egy csomagot. Nem tudtam mire vélni. Talán csőbombát rejthet, vagy valami forró szajrét, amitől így akarnak megszabadulni. Ledermedtem a félelemtől. Az is lehet, csak egy adag sáros angyalport akarnak olcsón rám sózni. Félve kinyitottam a dobozt. Tele volt hamisan csillogó karórákkal. Nem értek hozzá, valószínűleg Rolex és Patek Philippe utánzatok, second copy brand, ahogy az indiai csór-bazár árusai mondják, én legalábbis nem láttam finom precizitással ketyegő tourbillonokat a számlapok alatt.  „Euro, euro!” – harsogta a fémfogú, miközben tenyérrel csapkodta a Corsa tetejét. A szofisztikált bohémiai testbeszéd nyelvén ez valószínűleg annyit jelentett, hogy sürgősen szálljak ki a kocsiból és tejeljek. Kiszálltam és csak álldogáltam a parkolóban, kezemben az órás dobozzal. „Euro, euro!” Harsogta. Nahát, de jó, hogy már nem a KGST, hanem a transznacionális, tizenkét csillagos Únió tagjai vagyunk mind, széles mosollyal, csillogó fogsorral kereskedünk távoli testvérekként, csak hát sajnos mifelénk, magyarszkiknál még nem vezették be az üzlettársam által követelt, közös valutát. A fémfogú szúrós szemében vegytiszta gyűlölet. Gyilkolni kész testtartással, térölelő léptekkel körbesétálja a kicsi kocsit, mint egy felbőszült staffordshire terrier, miközben árgus szemekkel fürkészi a kocsi belsejét. „Euro, euro”, hajtogatja egyre rekedtebb hangon, miközben a pofámat hozzányomja a kocsi oldalához. Arcbőrömön érzem a kocsi tetejének napfénytől felforrósodó fényezését. Oldalamhoz szorít egy tompa tárgyat. „Forint, forint!”, kiabálok feltartott kézzel, majd óvatosan előveszem farzsebemből a pénztárcámat. Egyből elveszi, majd kirántja belőle az egyetlen húszezresemet, amit nem vertem el Prágában páne Hrabal és miszter Bukowski tiszteletére. Köp egyet. Földhöz vágja a tárcát. Eközben a barrakuda gyomrából kikászálódnak a marconák. Testközeli üzlettársam szikár, légiós testalkatával szemben ők inkább a maori pankrátorok endomorf kasztját képviselik. Már szinte érzem a vesémbe mártott kés fémes bizsergését, és hallom saját koponyám reccsenő hangját, pont mint egy évvel korábban, amikor egy árpádföldi kaszinó biztonsági őre alaposan eltangált, félig-meddig jogosan. Akkor nem történt nagy baj, csupán elsodorta kedvenc, hippi-korszakbeli farmeringem a vérvörössé színeződő patak, ameddig még sikerült hason csúszva elkúsznom. Azt viszont nem tudom, vajon most mihez fog kezdeni velem a brnói kartell, és ki fog innen elszállítani egy rozoga hordágyon. Csehül állok, és imádkozni csak portugálul tudok. Ekkor szerencsére közeledni kezd felénk a pocakos security, sőt, egyből három, sercegő adóvevőt szorongató, apukatestű őrszem. Sose örültem ennyire a kihízott egyenruha és a Švejki ábrázatokon rezgő pornóbajusz látványának. Persze knédlitestű őrangyalaimnak esélye se lett volna az autójukba visszabújó marconákkal szemben egy nyílt küzdelemben, de szerencsére Brno nem Bronx, és az autoritás felbukkanása képes elűzni a nappali ragadozó halakat. Fél órán át vacogok az anyósülésen. Fagyit nyalogató kismamák és teszkós szatyrokat cipelő vasárnapi apukák bámulták a fenti jelenetet, amit az őrök annyival elintéztek, hogy valamit odasúgtak a fémes fogsorúnak, aki erre rögtön visszavonulót fújt. Meg kellene tanulnom csehül, hogy váltságdíjam szószerkezetét dekódoljam. Nemsokára befutnak a cimboráim is, vigyorogva lépnek ki a teszkóból, miközben vállukon cipelik a Pilsner Urquelles hordókat és pár karton Becherovkát. Nem értik, miért vagyok ennyire feszült. Miután leírom a szitut, a kocsi tulaja megkönnyebbülten felsóhajt, amiért nem hagyta nálam a slusszkulcsot. Se a laptopja, se a digitális kamerája nem heverne a kalaptartón, ha pár perccel tovább húzódik a bohémiai randevú. De szerencsére a földhöz vágott, leköpött és megalázott, ropogós magyar forint jóvoltából kellően összezavartam és etológiai időhúzásra késztettem támadóimat. Még hogy a forint nem konvertibilis. Az életemet köszönhetem ennek a gyűrött húszezresnek, mondom a cimboráimnak, aki vállukat vonogatva nyugtázzák: „Értjük, értjük… Kurvanagy hős vagy, Piggykém.” Röhögve útra kelünk. Miloš Formant áttételesen már szóba hoztuk a Mozart faterjára hajazó koldusöltözet kapcsán, de a hazaúton szundikálva inkább Švejk daliás sörhasáról álmodom, amiből alienként kirobban Kafka óriáscsótánya, hogy szétrágja a testem egy kihalt parkolóban. Az autó rádiójából cseh lakodalmas techno üvölt, kussban maradok a határig. Arra ébredek, hogy a haverok a Moszkván kidobnak. Szédelgek egy darabig a metro lejáratánál tolongó, ismerős tömegben. Zsebemben turkálva ráakadok az összegyűrt, leköpött húszezresre, ami eseti leértékelődése folytán kihúzott a slamasztikából. Nincs az a pénz, amiért rest volnék lehajolni, fiam, jut eszembe apám másik mondása, és ha már ilyen busásan állunk, úgy döntök, hogy a forint inflálódását gátló örömömben benézek a Moszkva tér bisztróba, amely közszájon pusztán a Didergő nevet viseli. A metrólejáró fölötti sörterasz hézagos ponyváján keresztül átsüvít a szél, mint egy koldus lobogó köpönyegén. Szerencsére mindjárt itt a nyár. Egy sörből kettő lesz, kettőből három – egy Švejk nem Švejk. Tompa tekintettel bámulom a vihogva csocsózó tinédzsereket. Kezdek olyan ember lenni, akivé – nemrég még az ő tekintetükkel szemlélve a világot – sosem akartam válni. Szép gesztus volna a húszezres maradékát odaadni a hamburgeres előtt fetrengő hajléktalannak, aki köpködés helyett a szívéhez kapna örömében. De nincs érzékem a happy endhez. Órákig bámulom a Didergő teraszán a nagy büdös semmit. A szellős káprázatban eltűnik a ponyva, a teraszt keretező ócska korlátok és viharvert tuják, felszívódnak a zajos csocsóasztalok, eltűnik az egész bisztró és a langyos huzatot okádó metróalagút, elhúznak a tavasz fényében didergő csövesek, elillan az odaégett patkányburger olajos szaga, felszívódik az egész rozzant büfésor és a szipuzó punkokkal megtelt, kiszáradt szökőkút. Az egész Moszkva néptelen és üres, csak a tér közepén látni pár szédelgő alakot – talán a pilseni sörökkel koccintó Clintont és Hrabalt, ahogy Széll Kálmán pénzügyminiszterrel karöltve színes veseköveikkel petángoznak.