Lenin és Lennon

A képen ősz szakállú férfi, ódon fal előtt. Arcán irónia és/vagy derű. Kötetborítóról mosolyog így Tamás Gáspár Miklós, hosszú idő után magyarul megjelenő kötetének borítójáról. A cím – nos, mint annyi minden, ez is talány ebben a kötetben. A kötet gerincén, és belső borítóján tömör útbaigazítás. Amit a kezünkben tartunk, az az Antitézis. (De mi/melyik a tézis?) A külső borítón azonban a cím tördelése elbizonytalanít. Anti – Tamás Gáspár Miklós – Tézis olvasható a derűsen ironikus mosoly felett. A szerző neve részévé válik a címnek, a szerző a műnek. Grafikailag pontos eligazítás.

Mert ennek a rég várt kötetnek nem csupán szerzője, de bizonyos értelemben alanya (hőse? antihőse?) is Tamás Gáspár Miklós. Szem- és kortanúként ír, visszaemlékezései, benyomásai, tapasztalatai tarkítják elemzéseit, vitairatait. Hogyan jutottunk ide? Mi történt velünk? Mit tettünk? Mit nem tettünk? A szerteágazó esszék, burjánzó szövegek ezekre az egyszerű kérdésekre adnak nem túl meglepő válaszokat.

Hogy alakult ki az államkapitalizmus a 20. század elején-közepén? Hogyan omlott össze? Mi (nem) történt 1989-ben? Mi a posztfasizmus, és miért élünk most a posztfasizmus korában? Egyszerű szerkezet, klasszikus tagolás, a 20. század politika- és eszmetörténetét általában így szokás tagolni. Igaz, más kulcsfogalmakat használ, mint az bevett. Az 1989 előtti rendszerek leírására Tamás Gáspár Miklós a helytelen, vulgáris, viszont általánosan elterjedt „kommunista” rendszermegnevezést az „államkapitalizmusra” cseréli. A keleti tömb szovjet típusú rezsimjeiben, Európában és Ázsiában „nem piaci kapitalizmus működött” – írja a 2004-ben, az eredetileg franciául publikált Egyszerű és nagyszerű kapitalizmus című esszéjében. Ugyanebben az esszében a „leninista-sztálinista államkapitalizmust” állítja szembe a piaci kapitalizmussal, vagyis a liberális demokráciával.

A Marx és a szociológia című írásban a „reálszoc” típusú államkapitalizmust olyan rendszernek nevezi, amely „árutermelésen, bérmunkán, társadalmi munkamegosztáson, a munka tőkének való reális alávetésén, fölhalmozáson, osztályuralmon, kizsákmányoláson, kényszerű konformizmuson, hierarchián és egyenlőtlenségen, meg nem fizetett házimunkán és a munkástiltakozások föltétlen tiltásán (minden sztrájk illegális) alapult” (203.). Ezzel a meghatározással Tamás Gáspár Miklós részben csatlakozik az ezredforduló utáni eszmetörténeti vitákhoz. 2002-ben jelenik meg Stephen Resnick és Richard Wolff Class Theory and History: Capitalism and Communism in the USSR című munkája, ez után bontakoznak ki újra (a rendszerváltás évtizedétől tartó) definíciós viták, és ekkor válik (újra) divatossá az amúgy évitezedek óta fel-fel bukkanó „államkapitalizmus” fogalma. Részben ezzel az általánosító meghatározással elvégezheti az 1989 előtti rendszerek kritikáját (nem voltak kellően kapitalizmus- és tőkeellenesek, a szociáldemokraták, a szocialisták a forradalmi célok kárára kötöttek kompromisszumokat), értelmezési keretet teremt az 1989-es folyamatoknak (az 1960–1970-es évekre a néphatalom államhatalommá vált, és bár sokat tett a modernizációért és mobilitásért, elfáradt, képtelen volt fenntartani magát, a fordulat évében beismerte vereségét), a piaci kapitalizmus alakváltozásainak (amelyben mára feleslegessé vált a globális munkaerő, de a technológiai robbanás következtében gyorsul a termelés és a felhalmozás), magyarázatot kínál a polgárság és a proletariátus szerepének változásaira (mindkettő eltűnik – maradnak helyettük a legitim pénzkeresők, tőkések és termelők, az aktív emberek, és azok a passzív emberek, akik „terhet” jelentenek a társadalom számára).

Kész a leltár: a 20. század második, a 21. század első évtizedeinek a leltára. Sem a helyzetleírásban, sem a folyamatok összegzésében nincs semmi meglepő, semmi újszerű. Kivéve a kellemmel, humorral és rendkívüli megfigyelőkészséggel, karakter-érzékenységgel, dramaturgiai ösztönnel megalkotott korszakleírásokat, zsánerképeket, amelyekben a szerző láthatólag lubickol. A „magas” és a „popkultúra”, a hétköznapi élet és a kiemelt pillanatok összeérnek, magyarázzák egymást, megvilágítják a teljes társadalmi-történelmi tablót ezekben az esszékben. Így perdül elő egy váratlan pillanatban Lennon is, aki – magyarázza Tamás Gáspár Miklós kedélyes filozófiai DJ-ként – az Imagine-ban Lenin és Trockij forradalmi radikalizmusát énekli meg. Mi mást?

A nagyon szórakoztató kultúrtörténet és hobbiszociológia ellenére az eszme- és politikatörténeti részek tele van pontatlansággal (erről lásd Révész Sándor kritikáját a Könyvteraszon). Sokszor provokatív igazságtalanságokkal, amelyekkel kapcsolatban felmerül a gyanú: annyira aránytalanok, annyira ordítóan igaztalanok, hogy maga a szerző sem gondolhatja komolyan azt, amit ír. Csak helyzetbe akarja hozni az olvasót. A torzítással csak perspektívaváltásra akarja kényszeríteni. E sorok szerzőjének akkor is kiesett a könyv a kezéből (többször megtörtént), amikor a leomló (!) berlini falat nevezte a bukás jelképének, amely fal Tamás Gáspár Miklós szerint a „közvetlen, szoros közösségiség maradványait” szigetelte el a „szélsöpörte, hűvös nagyvilágtól”. Az, aki élt már szögesdrótok, határfalak árnyékában, az ilyen mondatot nem ír le. Tamás Gáspár Miklós élt, meg is szenvedte, menekülésre is kényszerült – mégis leírta. Feltételezem azért, hogy az államkapitalista rendszerek számára (mint közvetlen, szoros közösségiség rendszereknek) valamiféle apológiával szolgáljon. De hát ez vállalhatatlan és botrányos. A berlini fal körzetében tűzparancs volt érvényben. Emberek sora vetette magát bele a halálba ezen a határszakaszon. Családok, nemzedékek szakadtak szét, generációk mentek rá erre a lezárásra. Szabadságvágyó kamaszok haltak kínhalált. Ezeket a tragédiákat semmiféle ideológiai maszatolásra, felmentésre nem lehet felhasználni, még akkor sem, ha Tamás Gáspár Miklós számára a provokáció módszertani eszköz, és a provokáció mögött amúgy logikus, tartható kormagyarázat, eszmetörténeti vázlatok vannak. A történeti tények leegyszerűsítésének és kifordításának azonban van egy végső határa. És ez az. És ezen a ponton a kötet messze túllépett ezen.

Túl a felszínen, az általánosságokon, a közhelyeken, a túlzásokon és a torzításokon van ennek a gyűjteményes kötetnek egy olyan elvi, eszmetörténeti alapja, amely minden ellenkezés, berzenkedés ellenére olvasásra ingerel. Azt állítja Sipos Balázs a kötet bevezetőjében, hogy az Antitézis Lukács Történelem és osztálytudata után a legjelentősebb hozzájárulás a „nyugati marxizmus” hagyományához. Tiszteletre méltó, ahogy Tamás Gáspár Miklós munkáit megpróbálja elhelyezni a kánonban, de attól tartok, nem erről van szó, nem is ez a deklarált szerzői szándék. Sokkal inkább a nyugati marxizmus kritikájával állunk szemben itt, kísérletet látunk arra, hogyan lehet a nyugati marxizmust is meghaladni. De leginkább azt látjuk: a szerző hogyan veti össze akár a szovjet típusú rendszereket, akár a nyugati marxista törekvéseket a saját eszmetörténeti alapjukkal, hátterükkel. Amolyan filozófiai (vissza)fordulat követői lehetünk a kötetet olvasva. Két jelentős kísérlet történik erre az összevetésre.

Az egyik az Igazság és osztály című esszé, amely a „párhuzamos szocialista hagyományokat” követi. Az egyik a rousseau-i hagyomány e szerint a vázlat szerint, amelyben a civilizáció miatt kényszerül az ember a természetével ellentétes körülmények közé. A civilizáció miatt él természetével ellentétes feltételek szerint, társadalomban. Az egyenlőség eszméje, a társadalmi struktúrákról alkotott fogalmak, az egyenlősítő szocialista mozgalmak mind-mind attól függnek, hogy hogyan határozzuk meg, mit gondolunk az emberi természetről, és a „természetes” (közeli?) közösségekről. Ezzel szemben Marx nem az emberi természet, nem az emberi állapot (184.), hanem a kapitalizmus, illetve az osztálytársadalmak elméletét dolgozza ki. A kapitalizmus rendszerének az elméletét, amelyben az emberek (szemben például a rendi társadalmakkal) nyitott osztályokba tagozódnak a szabad piac szerződéses feltételeinek engedelmeskedve. Innen ered a rendszer felszabadító „mefisztói aurája”. Ha az ember megfelelően szerződik, termel, megfelelően képviseli az osztályérdekeit, akkor van esélye a felszabadulásra. Ebből következően az emberi természet sem állandó, hanem képezhető, módosítható, fejlődő és verseny(!)képes.

A szovjet- és a nyugati típusú szocializmusok története nem más, mint a rousseau-i szocializmushoz való „visszahátrálás” (148.). Erről szólt a 19. század szekularizációért (a trón és oltár szövetsége ellen) folytatott küzdelme, az általános választójogért folytatott harc, a jobbágyfelszabadítás, majd a 20. században a „jóléti” rendszerek kiépítése. Mely előrelépések mind fontos állomások voltak az egyenlőség felé – és mind lényegi kompromisszumot jelentettek a kapitalizmussal szemben. „A nyugat-európai szociáldemokrácia és az euro-kommunizmus (meg a brit reformerek Lloyd George-tól és Keir Hardie-tól Attlee-ig, Bevanig, Laskiig és Beridge-ig), akárcsak a kelet-európai, kínai és vietnámi »kommunizmus«: akaratlanul, sőt akaratuk ellenére létrehozták vagy megszilárdították és modernizálták hazájukban a kapitalista társadalmat” (175.) – foglalja össze TGM. Ezzel szemben, és itt következik a kötet legradikálisabb állítása: „A marxi szocializmusra sosem történt kísérlet”.

Azért nem történt meg, mert a szocialista rendszerekben félreértések sorozata követte egymást, kompromisszumok sokaságát kötötték meg. Félreértették a munka tulajdonságát. A munka nem igazságtalan, olvassuk (Moishe Postone nyomán), hanem elválaszt „legbelsőbb erőnktől”, „vágyainktól”. (Nem lehet nem közbevetni: ezeknek a „vágyaknak” a feltételezése valahol mégiscsak visszavezet a rousseau-i modellhez.) Félreértették a társadalmi osztályt, ami nem kulturális és erkölcsi közösség, hanem struktúra, „dolog” (186.). És a félreértések korántsem víg játéka a „kapitalizmus diadalához” vezetett, melyben az osztály gazdaságilag megmaradt, kulturálisan és politikailag megszűnt.

Tehát már kulturális és morális alibi sincs, ürügy, felmentés, csak pőre osztályuralom.

A fentebb vázolt félreértések a kötet további tanulmányaiban valóban követhetőek, tetten érhetőek. Érzékletes, néha hiteles, néha túlzó példák követik egymást. Ettől áll össze az Antitézis. Ez a filozófiai átjárás a történelemben az izgalmas, a politikai döntések mögött tetten ért eszmetörténet a sodró. Bármennyire is széttartó ez a kötet, bármennyire is ellentmond sokszor önmagának. Ha valóban filozófiai esszékötetet tartanánk a kezünkben, és olyan jelentős filozófiai esszékötetet, ahogy azt a fordító, szerkesztő a bevezetőben tárgyalja, akkor persze ez a tanulmány ott kezdődne, ahol véget ér. „(…) a kapitalizmus eltörlésének történelmi föladata kevésbé szűkre szabott, éppenséggel ugyanolyan egyetemes, absztrakt és elháríthatatlan, mint amilyen maga a rendszer. Hogy ez a föladat miféle formát ölthet, nem tudni” (193.) – ismeri be Tamás Gáspár Miklós a határt, ameddig eljut, és amelyet ezúttal nem lép át (csak nagyon finoman, jelzésértékűen egy lábjegyzetben Erik Olin Wright önmagában-való-osztály elméletére utalva). Sőt, időnként meginog, saját pesszimizmusára is rálicitál. „A modern kapitalizmusban nincs bent, ahogy fölfelé sincs irány. Nincs kivezető út, amelyen távozhatnál, nincs talpalatnyi föld, amely gyökeresen különbözne a tiédtől, és nincs senki, aki ne volnál bizonyos értelemben te magad” (182).

Ha elfogadjuk a tényt, hogy Tamás Gáspár Miklós ebben az egy könyvvé szerkesztett gyűjteményes esszékötetben leporolja a port korunk filozófiai referenciáiról, szembesít az eszmetörténeti következetlenségekkel és tévedésekkel, akkor a másik fontos írás szerényen a gyűjtemény végén húzódik meg, a függelékben. Ki is lóg a sorból, egy magyarul írt, és csak részlegesen publikált talányos műfajú szöveg zárja a könyvet: a Rapszódia dialektikus prózában. Eredetileg Hegel 250. születésnapjára jelent meg a Szem oldalán, és benne Hegel maga is olyan referenciaponttá, jelképpé válik, mint Rousseau és Marx az előző fejezetben. Ő a „balliberális” filozófus, a (nép)jóléti állam híve, aki tudta: a polgári „világállapot” szabadsága nem más, mint az elismerésért folytatott harc gyötrelme. Nem felszabadítás, nem megállapodás, nem kiteljesedés. Gyötrelem. A velünk szemben, és a bennünk (!) rejlő idegen felismerése, megismerése – és mindaz, ami ebből a felismerésből és megismerésből magunkra (észhasználókra, szubjektumokra) és a polgári közösségre vonatkozóan következik. Mindaz, amit a (liberális?) polgári világrenddel kapcsolatban hinni szeretnénk, amely iránt bizalmat és reményt táplálunk, az egyenlőség és méltányosság így válik kockázattá, bizonyos értelemben riasztóvá. Annak ellenére, hogy – mint azt Tamás Gáspár Miklós állítja az Antitézis kötet utolsó mondataiban – ezek a fogalmak a teljes polgári társadalmat, sőt a rendszer állítólagos ellenségeit is jellemzik. Mi marad, ha kihúzzuk a saját lábunk alól ezeket a fogalmakat? A kötet ad erre egyfajta választ, igaz csak egy rövid és felületesen megírt fejezeteben, amelyet a szerkesztő jóval a Hegel fejezet elé sorol. Nem marad más, mint a szolidaritás. Az a (proletár) szolidaritás, amely, az emberiségért folytatott küzdelmet jelenti. Túl minden szubjektív, egyéni, individuális elismerésen, egyenlősítésen.

Mi ennek az „emberiségért” folytatott küzdelemnek (350.) a fogalmi háttere, politikai esélye, filozófiai alapja ma a kapitalizmus „egyeduralkodó” korában? Megint egy kérdés, amelynek nem az utolsó fejezetekben, hanem az elsőkben kellene szerepelnie. Ha Tamás Gáspár Miklós könnyebbé szeretné tenni az olvasó dolgát. De nem szeretné könnyebbé tenni. Nem végzi el, hanem feladja a leckét.

Tamás Gáspár Miklós: Antitézis. Kalligram, Budapest, 2021