A koreai álom Amerikában

Az „amerikai álom” elcsépelt fogalommá vált az évtizedek, sőt évszázadok során, amelyben lehet, hogy már maguk az amerikaiak sem mindannyian hisznek, főleg akkor nem, ha nem részesülnek a tengerentúlon is egyre szűkülő közép- vagy felsőosztály „kiváltságaiban”. Persze kezdetben, sőt még a 19. és a 20. század fordulóján is Amerika valóban maga volt a megvalósult álom sokak számára, akik itt akartak és tudtak új életet kezdeni. Rengeteg olasz, ír, magyar, lengyel, német vagy más, ázsiai származású emigráns érkezett meg sok esetben nincstelenül, rongyokban, és vált befolyásos emberré, elég csak Hollywood európai alapítóira – köztük Adolph Zukorra – gondolnunk. Ők és Lee Isaac Chung Oscar- és Golden Globe-díjas filmjének, a Minari – A családom története koreai-amerikai hősei a saját bőrükön tapasztalhatták meg, hogy a „mese” igaz lehet.

„Amerika sem nem álom, sem nem realitás, hanem hiperrealitás. Hiperrealitás, mert utópia, ami a kezdetektől úgy működött, mintha már megvalósult volna” – írta Jean Baudrillard filozofikus útikönyvében (Baudrillard: Amerika. Magvető, Budapest, 1996, 40.). A francia filozófus a Reagan-korszakban utazta be az Egyesült Államokat, majd megfogalmazta Amerika-kritikáját. Utópiát látott, de egy olyat, amelyben minden „tiszta felszín”, a műmosolyok mögött nincs semmi, illetve a semmi van. Jean Baudrillard szerint Amerika „űrhideg”, ahol az anyagiasság és a testiség minden, de az ezek bűvöletében élő és cselekvő emberek üresek, magányosak, mintha csak az űrben lebegnének, vagy a sivatagban bandukolnának izoláltan. „Az amerikaiak csodálatos fogazata identitáshiányuk következménye” – jegyezte meg szintén Baudrillard.

A Minari is a Reagan-korszakban játszódik, és úgy ábrázolja az Egyesült Államokat, mint egy megvalósult, de nem feltétlenül pozitív utópiát, amelyben a főhős, Jacob Yi (Steven Yeun) is annyira görcsösen törekszik az anyagi gyarapodásra, hogy közben nem veszi észre, feleségétől, Monicától (Han Ye-ri) elidegenedett, kapcsolatukat pedig már csak a veszekedések határozzák meg. Lee Isaac Chung műve persze nem társadalom- vagy ideológiakritikus film, hanem „így jöttem” történet (még ha ez nem is Chung első nagyjátékfilmje), amely bemutatja azért az amerikai idill árnyoldalát, és nem mellesleg azt is, hogy egy koreai család hogyan viszonyul mindahhoz, amit Amerika ígér azoknak a kiváltságosoknak, akik még bebocsátást nyerhetnek „az ígéret földjére” a falépítések és a vasszigorral kezelt bevándorláspolitika tükrében.

Lee Isaac Chungnak ez a legszemélyesebb filmje, amelyet részben a saját gyermekkori tapasztalatai ihlettek. A főszereplő kisfiúhoz, David Yihez (Alan Kim) hasonlóan Chung is dél-koreai származású amerikai, aki gyerekkorát a család arkansasi farmján töltötte. Mivel szülei nem szeretik a nyilvánosságot, így a rendező egy darabig aggódott, hogy mit fognak szólni hozzá, hogy a család 1980-as évekbeli életét fikcionalizálja; addig nem is beszélt nekik erről, amíg le nem forgatta a Minarit. A történet szerint tehát Jacob és a Yi-család (Monica, David és a Noela Kate Cho által alakított idősebb lány, Anne Yi) koreai-amerikaiak, akik 1983-ban Kaliforniából Arkansasba költöznek egy kis vidéki farmra, ahol Jacob szeretne egy jól menő gazdaságot felépíteni. Persze a koreaiak álmát nem olyan könnyű megvalósítani Amerikában, mivel a férfi makacs, és hallani sem akar arról, hogy amerikai módszerekkel (például az általunk is ismert gallyas artézi vízkeresés segítségével) termesszen növényeket. Felesége, Monica viszont mást tart prioritásnak, példának okáért az eleven, de szívbeteg David egészségét és boldogságát. Így a pénzen gyakran veszekednek az amúgy főállásban egy csibefarmon dolgozó házastársak, akiknek életét még inkább megbolygatja Monica édesanyjának, Soon-jának (Youn Yuh-jung) az érkezése.

A Minari nem klasszikus cselekményvezetésű, leginkább Ozu Yasujirō „Zen-filmjeit” (Tokiói történet) idéző alkotás, azaz nem egy határozott cél felé tart, nem nagy fordulatokból építkezik, hanem egy problémát, egy élethelyzetet jár körbe. Ennek pozitív hozománya, hogy Lee Isaac Chung a legtöbb klisét sikeresen elkerüli, így például senki se számítson arra, amit egy ilyen, kisebbségi főszereplőkkel készült történettől elvárna: nincsenek benne kiélezett drámai ellentétek, a koreaiak nincsenek kitéve a fehér amerikaiak rasszista támadásainak, és bár vonzó lenne, hogy Jacob és Monica feszültsége, netán David betegsége okán a sztori klasszikus családi melodrámává érjen, az író-rendező ennek a kísértésnek is ellenállt. Sőt, benne volt a pakliban, hogy a Donald Trump által is mintának tekintett újkonzervatív Reagan-rezsim (a „Tegyük újra naggyá Amerikát!” mindkét elnöknek a kedvelt jelmondata volt) társadalomkritikáját fogalmazza meg, de Chung erre sem vállalkozott. Talán már túlságosan optimista a film, és benne minden fehér amerikai túl kedves, visszafogott, bár nem feltétlenül „normális” (a Will Patton által alakított, Jacobnak segítő csupaszív Paul például kicsit őrült és vallási fanatikus). Így valóban már-már egy utópia bontakozik ki a szűk kétórás játékidő alatt, ami miatt egyesek akár unalmasnak is találhatják a Minarit.

Vannak azért konfliktusok, félreértés ne essék, ahogy Ozunál is mindig voltak, de ezek lappanganak, és néhány kritikus pillanatban törnek a felszínre. David és nagymamája, Soon-ja nem jönnek ki eleinte, a fiú furcsán tekint az „anyaföldről” érkezett nagyszülőjére már csak azért is, mert vele egy szobában kell laknia, és szerinte „koreai szaga van”. Ezt és Jacobék ellentétét rendkívül ízlésesen, visszafogottan, enyhe poénokkal tarkítva ábrázolja Lee Isaac Chung, így a Minari utópisztikusságában is megőrzi valószerűségét, hiszen mindennapi életünk sem drámai csúcspontokból épül fel, hanem szőnyeg alá sepert, ám időről időre fel-felbukkanó konfliktusok határozzák meg.

De miért is készült el ez az önéletrajzi ihletésű film azon kívül, hogy Lee Isaac Chungból mintegy kikívánkozott? Az „így jöttem” filmek általában egy-egy alkotó első nagyjátékfilmjei – mint mondjuk a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan Reisz Gábortól –, amelyekben a rendező kisebb-nagyobb mértékben saját magáról fest portrét, ugyanakkor megmutatja, hogy mit tud, mennyire képes jól bánni a formanyelvvel, illetve a különféle, őt foglalkoztató témákkal. A Minari abból a szempontból is „így jöttem” film, hogy rendkívül sokrétű, sok problémakört érint: nézhető David szemszögéből egyfajta érési (coming of age) történetként, Jacob perspektívájából az önmegvalósítás, az „amerikai álom” drámájaként, a nagymama felől pedig identitáskérdéseket boncolgató alkotásként is értelmezhető.

Akármilyen utópisztikus is, az „amerikai álomról” azért nem kritikátlanul értekezik Lee Isaac Chung műve. Chung nem erre hegyezte ki történetet, de nagyon szofisztikáltan megjelenik benne annak a problémája, hogy ez az „amerikai álom” tényleg csak „amerikai” lehet. Jacob sorra vallja kudarcait, amíg saját módszerei szerint dolgozik, még az ivóvizüket is elzárják a cselekmény egy pontján. Persze senki sem kényszeríti arra, hogy háromágú gallyal keressen, illetve fehér amerikai szakemberekkel kerestessen öntözésre alkalmas kúthelyet a farmján, lehet „nem”-et mondani mindenre, de kétségtelenül afelé is tart a férfi története, hogy beadja a derekát, és belássa, hogy Amerikában koreai módszerekkel nem megy a mezőgazdasági munka már csak a kulturális különbségek miatt sem, és bizony neki kell idomulnia az elvben sokszínűséget hirdető „befogadó ország” szokásaihoz. Még a jó kedélyű Paul is a gallyas módszer híve, és folyton kritizálja Jacob munkáját, illetve azt szajkózza, hogy a birtok előző tulajdonosa sem járt sikerrel. Ha burkoltan és óvatosan is, de a Minari azt a kérdést szegezi a nézőnek, hogy ez az „amerikai álom” kinek az álma valójában: a bevándorlóké vagy a befogadóké, akik az emigránsokra kényszerítik azt.

Persze ismét fontos hangsúlyozni, hogy Lee Isaac Chung művének nem a társadalomkritikus olvasata a legfontosabb, hanem a benne megjelenő identitásdráma. Chung gyönyörűen ábrázolja a címszereplő koreai növényen és a nagymama karakterén keresztül, illetve ezek és a család viszonylatában a bevándorlók élettapasztalatát. Jacob és Monica is identitáskrízissel küzdenek, amely leginkább a férfi esetében erős motívum. Jacob egyrészt az „amerikai álom” bűvöletében cselekszik, másrészt viszont koreai módszerekkel termeszti növényeit. Ugyan már nem tartozik Dél-Koreához, amerikai, viszont családjával koreai nyelven kommunikál, és az anyaföld szokásait képtelen elhagyni. Sőt, nevelési módszerei is egyaránt tükrözik a liberálisabb amerikai és a tradicionális, tekintélyelvű koreai családi szokásokat: Davidet bevonja a farm építésébe, tenyerén hordozza fiát, ám amikor az rossz fát tesz a tűzre, akkor a többi családtag előtt megszégyeníti, és meg is akarja verni. Érdekes módon pont a nagymama a felvilágosultabb, „amerikaiasabb” karakter, aki nem tud klasszikus (koreai) nagyszülő lenni, így főzni, mosni, hímezni sem, templomba járni nem szeret, csak kártyázni, és naphosszat tévét nézne. Mégis ő képviseli Dél-Koreát, az anyaföldet a minari nevű növénnyel egyetemben, amelyet Daviddel ültetnek el a folyóparton, kialakítva így egy „kis Koreát” Arkansasban.

Szóval ha jelképekként értelmezzük a karaktereket, akkor Jacob és Monica, az elsőgenerációs bevándorlók identitáskrízisét hordozzák magukban, szimbolikusan a már Amerikában nevelkedő, Amerikához kötődő David és a Dél-Koreából jött Soon-ja osztják meg önazonosságukat. Az új világban nevelkedő unoka és az anyaországból érkezett nagymama egy hullámhosszra kerülése, megbékélése és összebarátkozása mintegy a bevándorló identitásválságának a feloldását is szimbolizálja, hiszen az „idegenek” lassan kölcsönösen „ismerőssé” válnak egymás számára.

A Minari egy szívhez szóló, sokrétű lírai dráma, amelynek története, alapkonfliktusa sok idegen országba szakadt, ott érvényesülni próbáló ember számára alaptapasztalat. Egyébiránt a színészi alakítások nagyon a helyükön vannak: a The Walking Dead sztárja, Steven Yeun kellemes meglepetés Jacobként, a nagymamát játszó dél-koreai veterán színésznő, Youn Yuh-jung pedig egyenesen zseniális alakítást nyújt. A filmet látva különösen ironikus, szomorú és valóban megbotránkoztató, hogy Lee Isaac Chung művét a Gloden Globe szervezői nem tartották érdemesnek arra az erősen megkérdőjelezhető szabályozás (a dialógusok legalább 50%-a angol nyelvű kell, hogy legyen) alapján, hogy a legjobb filmnek járó díjért induljon, csak az idegennyelvű kategóriában versenyezhetett (és nyert is). Holott ez tényleg vérbeli amerikai film, amelynek hősei példás módon küzdenek azért, hogy beilleszkedjenek, és jó amerikaiakká váljanak. Az meg már egy másik film témája lehetne, hogy vajon érdemes-e ezért küzdeni egy olyan országban, ahol továbbra is elkeserítő méreteket ölt a rasszizmus, az utcai erőszak és a fegyvermánia.

A film adatlapja.