dunszt.sk

kultmag

A befejezhetetlen

Palánkyé volt a világ legeldugottabb anikváriuma. És mintha mindig kicsit máshol lett volna. A Múzeum körúton kellett menni egy darabig, aztán hol jobbra, hol balra kanyarodni egy-egy valószínűtlen mellékutcába, a fekete autó után két házzal lemenni a lépcsőn a hetvenes évekbeli varrógépek kirakata mellett, át a bordélyházat sejtető Ruházati szkon felirat alatt (ami egykor diszkont lehetett, vagy ahogy Palánky mondta, díszkonty), be a rácson. Máté inkább nem ment be, tekintve, hogy mint mondtuk, nem lehetett bemenni, az egész könyvesbolt ugyanis polcokkal és könyvekkel volt teletömve, amik között annyi hely sem volt, hogy valaki oldalazva bepréselje magát. A polcok inkább csak dekoratív célt szolgáltak, mert a könyvek nélkülük is tartották egymást ebben a teljes káoszt sugalló, de mégis tökéletes, mániákus, emberfölötti rendben. Némelyik könyvköteg természetellenes szögben ékelődött a többi közé, mégis matematikailag egyensúlyban maradt, mint valami kubista boltív. A könyvek pedig minden elképzelhető helyet elfoglaltak, és úgy tűnt, innen kivenni és ide betenni soha nem lehetne egyetlen egyet sem. A legferdébb és leglabilisabb polc alatt pedig ott székelt maga Palánky, beszuszakolva egy íróasztalnak kinevezett, könyvekből emelt pulpitus mögé, előtte, mint valami zsoltároskönyv, egy kis pénztárgép, amiből mintha misézni készült volna. Épp a könyveket rendezgette maga körül, felfoghatatlan ügyességgel kivéve és betéve a köteteket a polcok és rekeszek áthatolhatatlan rendszerébe, mikor Máté felbukkant a színen.

Máté nem szerette a neveket. A legtöbb névnek vagy nem volt értelme vagy nem volt megfelelő irodalmi jelentősége. El is szokta őket felejteni. Inkább akkor már ő adott nevet az embereknek. Az úton egy ideje azon gondolkodott, minként fogja szólítani a rég nem látott Palánkyt. Ragyánky? Gyagyánky? Falánky? Azt sem tudta, hogyan kellene köszönni, hogy milyen stílusban – esetleg hivatalos vagy netán irodalmi módon – és milyen modalitásban. Talán egy regényes fordulattal?

– Don Giovaaanni – énekelte Máté, és szoborszerűen lépkedett – a cenar teco m’invitaaasti – és Palánky majdnem hanyatt esett ijedtében, de mivel mögötte is könyvek voltak, nem volt hova – E son venuuu-tooo! (A tooo már nagyon mélyen volt, Máté köhögni kezdett.)

– Elijeszted a vevőket – aggodalmaskodott Palánky, miközben igyekezett visszanyerni lelki egyensúlyát. Mintha a vevők félénk kis halacskák lettek volna, akiket Palánky nagy horgászbottal várt, hogy arra jöjjenek. – De azért jó is, hogy jössz, Máté – Máté fájdalmas arccal, színpadiasan elfordult.

– Megmondtam, hogy ki ne ejtsd ezt a nevet – nyögött. – Ne hívj Máténak. Legfeljebb Orpheusznak. Vagy Bátky Jánosnak. Vagy tőlem akár Don Quijoténak, ha találsz benne valami szimbolikát. Csak Földes Máténak ne.

Máté sem a földet, sem a történelem Mátéit nem becsülte nagyra. Inkább Ádám akart volna lenni, ha már muszáj a Bibliánál maradni, vagy ha Máté, akkor mondjuk Csák. Ettől állandó önmeghasonlásokban szenvedett, naponta többször is, ami a legkellemetlenebb pillanatokban tört rá, például a közértben, fizetéskor, vagy mint most, amikor fontos kutatást végzett.

Palánky valamit motyogott, hogy az Orpheusz talán túlzás, de Máté csak legyintett, és a legendás könyv után érdeklődött. Hogy állítólag a hetedik kerületben van egy elveszett utca, és ott őriznek egy rettenetesen ritka és értékes könyvet, ami – és itt Palánky félbeszakította, mert a ritka könyvek mindig lázba hozták, főleg, ha értékesek is voltak, és Máté magában fejcsóválva nézte, ahogy Palánky orrcimpái izgatottan kitágulnak, mint egy majoméi, akinek a ketrece előtt a kutatók meglengetnek egy banánt, és aztán buzgón lejegyzik, hogy milyen érdekes. A ritka könyv hallatán Palánky aprót sikkantott, és Máté elégedetten elképzelte, ahogy Palánky elképzeli, hogy a ritka könyv máris ott díszeleg az egyik polcon, talán a vitrinben, és még árcédulája sincsen, mert olyan drága, hogy ki sem illik írni az árát. Ha pedig valaki meg akarja venni, annak időpontot kell foglalnia, és Palánky bekíséri a belső terembe, amelyet a legfontosabb ügyfeleknek tart fenn, és ott, a hermetikusan zárt, mesterségesen szárított levegőjű szobában fehér pamutkesztyűben óvatosan megmutatja a könyvet a rettenetesen gazdag vevőnek, aki már olyan gazdag, hogy pénzt nem is tart magánál, elvégre arra is emberei vannak, és ő csak hívatja a titkárát, majd némán visszaszáll a kocsijába, a titkár pedig kiállítja a hatalmas összegről szóló csekket. Mert az illető olyan gazdag, hogy csekkfüzete van, amilyet az ember csak filmekben lát.

De aztán eszébe jutott, hogy Palánkyt általában nem is a hatalmas összegek érdekelték, hanem maguk a könyvek. A színük, a szaguk, a ropogásuk, ahogy kinyitotta őket, mint amikor friss hóban tapos az ember, a betűk takaros egymásutánja, a kisbetűk, a nagybetűk, az iniciálék, a fleuronok, sőt – a gondolatjelek is. Palánky a tipográfia nagy tisztelője volt, amivel Máté sosem tudott azonosulni, mert nem mindegy, hogy Didot vagy Aeneas vagy milyen betűvel van nyomva, a lényeg, hogy mi van odaírva, nem igaz? És persze a kötés. A könnyű fedél, a nehéz fedél, a papírkötés, a szövetkötés, a bőrkötés, a fakötés, a csontkötés (ha van olyan egyáltalán), meg egyéb dolgok, amikhez Máté nem értett, de Palánky annál inkább, és nem is győzött róla előadást tartani Máténak, aki olyankor általában a lányokat nézte vágyakozva a könyvtári büfében, vagy verset próbált írni, ami többnyire nem sikerült.

– Egy folyóiratban olvastam róla. Azt írták, hogy ez a világ leglehetetlenebb könyve, és valószínűleg nem is létezik, de ha valaki megtalálná, az az évezred legnagyobb filológiai felfedezése lenne, és egyúttal választ adna a filozófia legmegválaszolhatatlanabb kérdéseire, és persze egyúttal véget vetne az irodalomnak, hiszen onnantól nem lehetne leírni semmit, ami már ne lenne benne a Befejezhetetlenben.

– Mint a Bábeli könyvtár.

– Nem, nem mint a Bábeli könyvtár! – csapott az asztalra mérgesen Máté, akinek szintén az volt az érzése, hogy ez pont olyan, mint a Bábeli könyvtár (amit már valaki kitalált, és egy olyan mesebeli könyvtár volt, ahol minden lehetséges szöveg megvan), de azzal bátorította magát, hogy ez biztosan csak félreértelmezés.

Palánky elgondolkozott az elveszett utcán, mert a könyvek mellett a térképek is érdekelték, főleg a régi térképek, és ha egy utca el volt veszve, ő rögtön meg akarta találni. Talán átnevezték. Manapság mindent átneveznek. London utca? Nem ismerős. Erzsébet Tower? Olyan irodaházasan hangzik. De lehet, hogy csak álca. Lehet, hogy egy titkos társaság főhadiszállása, mint a templomosok vagy a rózsakeresztesek.

– Azok nem kifejezetten titkosak, mindenki tud róluk.

– De ezekről nem, mert ők tényleg azok – ezzel nem lehetett vitatkozni. – Azért olyan titokzatosak, mert valami nevetséges titkot őriznek, mint a szcientológusok, csak még szörnyűbbet és titkosabbat. A Befejezhetetlen titkát, ami talán a világmindenség legfőbb és legvégső tudása. Amit ha valaki megtud, akkor rögtön szörnyethal vagy eggyé válik a mindenséggel.

Ezzel Máté nem értett egyet, mert ha az ember rögtön belehal, akkor hogy marad fenn a titok? Palánky szerint csak a legbeavatottabbak tudhatták, akik a könyvet őrzik, talán csak a mester, a többiek csupán az értelmezéseket olvasták, és a társaság labirintusában egyre beljebb kerültek a titok felé, különböző beavatásokon vettek részt, ahol okosakat kellett mondaniuk és egyre szigorúbb fogadalmakat tettek, míg legvégül megpillanthatták magát a Könyvet, és aki addig elért, annak már elég erős volt az idegzete ahhoz, hogy befogadja a Befejezhetetlen látványát, ami az egyszerű avatatlan halandókat egy szempillantás alatt megbolondítaná.

– Igen, ez valószínűleg szóról szóra így van – helyeselt Máté. Érezte, hogy jó nyomon járnak. Palánky végül is egészen tehetséges kutató volt. Folytatták hát a tudományos munkát. Közben a Palánkyt körülvevő könyvépítményből egy üveg bor is előkerült. Ettől még jobban ment a kutatás.

Néhány óra alatt fel is vázolták a Befejezhetetlen legendájának és az azt őrző titkos társaságnak vagy lovagrendnek a logikai térképét, hogy milyen rangok és méltóságok vannak, milyen dogmák és szertartások, milyen ruhában kell megjelenniük a rendtagoknak a különféle eseményeken. Az orgiákról nem is beszélve. És persze az egész a mi orrunk előtt zajlik, itt, Budapesten, a London utcai Towerben, ahol a szent szöveget őrzik, ezt a sok ezer éves ereklyét, egy hatalmas és feltörhetetlen széfben vagy szarkofágban, naponta körültáncolják, és a vezetőik titokban uralják a világot – mint minden rendes titkos társaságnál.

– Te, szerinted ezek a titkos társaságok szoktak néha találkozni egymással, hogy megbeszéljék, kinek van nagyobb titka és ki uralja jobban a világot? – kérdezte merengve Palánky.

– Dehogyis. Akkor rögtön háborúba kezdenének, és kiderülne a sok összeesküvés. De néha kémeket küldenek egymáshoz, és megpróbálják belülről bomlasztani a másikat – Ebből aztán kidolgozták azt az elméletet, hogy a Befejezhetetlent őrző társaság jól képzett kém- és besúgóhálózattal is rendelkezik, akik mindenhol ott leselkednek.

Ekkor gyanakodva körbepillantottak. De nem volt ott senki, még vevők sem, hisz már rég elriasztották őket. Palánky nem is bánta, mert nem nagyon szeretett megválni a könyvektől. Ezen jót mulattak. Palánky alkoholkészlete vészesen fogyóban volt.

– És mi a helyzet a katakombákkal? – vetette fel Máté.

A katakombák az egész várost behálózták, valamilyen misztikus vagy kabbalisztikus mintázatot alkotva, az egésznek a közepén pedig maga a Vár volt, pontosabban a könyvtár, amelynek földalatti raktárrendszere, mint a pokol kilenc köre, egyre lejjebb tekergett a föld közepe felé. A Towerből vezető járaton át lehetett bejutni a könyvtár legeldugottabb és legbelső termébe, különböző próbákat kellett kiállni, és csak a tiszta szívű hős juthatott el a Könyvhöz, a romlottakkal végeztek a szörnyek, különféle csapdák és találós kérdések.

– Igen, ez jó – bólogatott Máté, és közben mohón jegyzetelt. – Mi pedig sorra vesszük az akadályokat, például, amelyiknél hallucinációk gyötörnek, hogy egymás ellen forduljunk, de mi mégis észbe kapunk, és legyőzzük a szörnyű játékmestert, aki végül leleplezi magát, és kiderül, hogy az az öreg fószer a könyvtárból!

– Aki most nyöszörögve megszólal – folytatta Palánky –, hogy igazság szerint ez az egész ügy csak egy kacifántos beavatási szertartás volt, és isten hozott bennünket a titkos társaságban, beléptünk az első szintre! És kiállít egy nyugtát, nekünk pedig valami belépti díjat kell fizetnünk.

Mátét ezek az anyagi részletek nem kötötték le, inkább azon törte a fejét, hogy azért egy romantikus szálra is szükség volna, hogy valami súlya is legyen a történetnek. Például van ott a rendben egy meseszép, fekete hajú lány, akibe Máté rögtön beleszeret, de valami regula miatt nem lehetnek azonnal egymáséi. Ez Palánkynak nem tetszett, talán mert máris féltékeny volt, pedig csak mese volt az egész.

Kezdett későre járni, és mindketten elfáradtak a nagy munkában. Palánky megígérte, hogy kinyomozza a hetedik kerületi London utcát – ha kell, végignézi az egész névmutatót. Megszeghetetlen fogadalmat kötöttek, hogy másnap ismét találkoznak, és mint a Grál lovagjai, végbeviszik szent küldetésüket, hogy megtalálják a Befejezhetetlent, amit nem is emberi kéz, hanem talán maga a teremtő vagy talán az ördög írt, de minimum valami magas rangú démon, arkangyal vagy szeráf.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket