Homo Nostalgicus

A Stereo Akt legújabb, Ex Katedra című előadását a SzínházTV felülete dokumentarista előadásnak címkézi, tematikája pedig, ahogy a leírásból is kiderül, a múltfeldolgozás. A magyar színházi szcénában egyre gyakrabban találkozunk ezen kategóriákkal illetett produkciókkal. Az én generációmnak talán Kelemen Kristóf előadásai jutnak eszébe, mikor ezeket a jelzőket hallják: a Miközben ezt a címet olvassák, mi magukról beszélünk vagy a Megfigyelők. Az előbbit nem láttam, de az utóbbi számomra okvetlenül is mércévé vált minden azt követő – dokumentarista és múltfeldolgozó – előadás megítélésében.

Amikor a múltfeldolgozó jelzővel találkozunk, el kell gondolkodnunk azon a kérdésen, hogy pontosan milyen múltat dolgoz fel az adott produkció? Mintha alapvetően két tendenciát figyelhetnénk meg: az első esetben egy nagyon konkrét eseményt, specifikus traumát emel ki az alkotócsapat, és egy adott közösség mindennapjaira gyakorolt hatását vizsgálja. Erre példaként említeném a Trafóban is bemutatott Milo Rau Five Easy Piecesét, amelyben egy gyerekgyilkos kerül középpontba, vagy szintén Milo Rautól a Compassion. A History of the Machine gunt, amely egy afrikai tömegmészárlást tematizál. De ide sorolható Gianina Cărbunariu 20/20-a is, amelyben a marosvásárhelyi Fekete Március eseményeit dolgozza fel, vagy a Tipografic Majuscult, amely egy rendszerellenes graffitiket készítő fiatalnak a román titkosrendőrség általi meghurcolását követi végig. A másik irányt azok az előadások jelentik, amelyek sokkal általánosabb hangnemben, valós és/vagy fiktív alapokra építkezve – mint a Megfigyelők – egy életérzést, egy korképet, egy általánosabb társadalomábrázolást mutatnak. Ezen előadásokban jellemzően nincs egy kiemelkedő, tűéles trauma – amennyiben mégis, az inkább kihat az individuumra, mint a teljes társadalomra –, de sokkal fogyaszthatóbbak, szórakoztatóbbak, és ízig-vérig átlengi őket a nosztalgia.

Már az Ex Katedra alatt szembesülnöm kellett azzal, hogy a fent említett definícióhalmaz alól kibújni látszik az előadás. Arra kellett rájönnöm, hogy bár dokumentaristának határozza meg magát (vagy őt a SzínházTV), valójában érdemesebb egy sajátélmény alapú kollektív alkotásként rátekinteni, ahol bár megjelennek „valódi tárgyak” – gondolok itt a színészek gyerekkori tolltartóira, vagy hasonlókra –, ezek nem nevezhetőek abban az értelemben dokumentumoknak, mint egy igazi dokumentarista előadásban.

Az előadás egy sorsolással kezdődik. Mayer Dániel (a Stereo Akt producere) egy jellegzetes, lottóhúzásból ismert gömbből sorra kiemeli a színészek alkotók neveit, mintha jelezni akarná, hogy ők, akiket látni fogunk, egyáltalán nem különlegesek. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy kiemelkedő történetük lenne, bemutatásra érdemes életútjuk, vagy bármi olyan egzotikummal rendelkeznének, amivel mi, „unalmas” nézők nem. A sorsolás alatt minden színészről játszóról megtudunk néhány alapinformációt. Ki hol született, hova járt iskolába, illetve közelről láthatjuk mindenki asztalát, a fiókba rejtett gyerekkort. Kártyák, tolltartók, akciófigurák, gyerekkori kacatok.

De miért is ennyire fontos a sorshúzás? Felhívja a figyelmet arra, hogy valójában bárki állhatna a színpadon. Persze tudjuk, hogy ez nincs így, mégis feloldja azt a – valószínűleg a legtöbb nézőben felmerülő – kérdést, hogy miért pont őket nézem? Ezt feloldva pedig igazán izgalmassá válik ezeknek az embereknek a története, hiszen valójában mindannyiunk történeteit látjuk. Mind találkoztunk valamilyen formában a bullyinggal, mind énekeltünk vallástáborokban gitárkísérettel egyházi dalokat, mind voltunk stréberek és rossz tanulók, mindannyian találkoztunk kegyetlen, házsártos tanárokkal, és garantáltan mindannyian átestünk azon, hogy nem engednek ki időben szünetre.

Az előadás látványvilága nagyon egyszerű. Barta Borbála és Fekete Anna díszlete mindössze hat felnyitható, guruló iskolapad. Ezekben ülnek a játszók, ezekből lesznek az asztalok, székek, padok, osztálytermek. Ezek tartalmazzák a legféltettebb kincseket, kellékeket. Emellett, a hátul kifeszített vetítővásznon iskolai évnyitóktól kezdve, videójátékon keresztül még a Thália Színház egy előadásának kis részlete is megfér: a kisiskolás Raubinek Lili (színész-táncos) első színházi szereplése. Már az első néhány videóbejátszás hatására elönt a nosztalgia-áradat: magamra, gyerekkoromra ismerek minden kis, kedves, vidám, komoly, szomorú és tragikus történetben. Ez a nosztalgia végigkísér az előadás teljes időtartama alatt, minden mondatból és helyzetből árad a familiaritás. Mindannyian ismerjük Messaoudi Emina tekintélyt parancsoló tanárnőjét, Mayer Dani bullyingban majdnem résztvevő attitűdjét, melyet Borsos Luca színházi nevelési előadásokból ismert módszerekkel elemez nekünk, nézőknek.

Bár az Ex Katedrát egyáltalán nem lehet beállítani a bevezetőben említett produkciók sorába, a Boross Martin, Dohy Balázs és Thury Gábor által kialakított koncepció mégis hordoz magával valamit a dokumentarista előadások mentalitásából. Ez pedig az, hogy mindenki története érdekes, mindenki életében van valami elmesélhető. Hat színészt embert látunk, akik pusztán elmondják, hogy mivel küszködtek, hogyan nőttek fel. Nem hagyják ki sem a kínos, sem a kedves részleteket. Őszinték. Csontig hatolóan őszinték és önazonosak, és engem is erre késztetnek. Sajnos ez válik előadás legnagyobb előnyévé és hátrányává is. Előny, hisz a másokkal és az önmagunkkal való találkozást sürgeti, hátrány, mert akármennyire is törekszik, nem mutat túl azon, hogy néhány ember elmond nekünk dolgokat. Meghallgatunk, meghatódunk, majd semmit sem kezdünk vele.

Stereo AKT: Ex Katedra

Alkotó-előadók: Ásmány Zoltán, Borsos Luca, Mayer Dániel, Messaoudi Emina, Raubinek Lili, Vass Imre
Díszlet: Barta Borbála, Fekete Anna
Jelmez: Nagy Fruzsina
Jelmez asszisztens: Csoma Gabriella
Zene, hang-design: Bartha Márk
Fény-videó: Bredán Máté
Technikai munkatárs: Pelle Zoltán
Dramaturg: Dohy Balázs
Gyakornok: Csernai Mihály
Produkciós asszisztens: Balogh Zsuzsanna
Producer: Mayer Dániel
Koncepció: Boross Martin, Dohy Balázs, Thury Gábor
Rendező: Boross Martin

Fotó: Bartha Máté