Egy tücsök és sok hangya

Minden szöveg megírásának megvannak a maga nehézségei. Egy szépírónak néha egy mondatot leírni is komoly kihívást jelent, azt pedig Esterházy óta tudjuk, hogy író az, akinek gondot okoz az írás. Mégis amikor a kritikám tárgyául szolgáló vékonyka kötetet a kezembe vettem, azt éreztem, ez egyfajta lazítás, kiengedés a hegymenet után, a menetszél hűsítő élvezete.

A kiadás fényes papírja, a sok korabeli archív fotó és nagy betűméret is már egy jó ízléssel összeállított helytörténeti tájékoztatót idéz. Budaörs településnek a mindennapjait örökítik meg a fényképek. Munka közben éppúgy lencsevégre kapja az itt élőket a fotós, ahogy az ünnepnapok talpig díszbe öltözött pillanataiban. Feltűnnek a komoly, sokszor mord arcok, ahogy elszántan néznek a kamerába. Valamiféle dacos elszántság és büszkeség tükröződik rajtuk, amit csak néha lágyít meg egy kicsit a helyi borok okozta eufória. A svábok keményen dolgozó kisemberek, ez már az első pillantásra jól látható rajtuk. Závada nem akarja az olvasót bedobni ebbe a látástól-vakulásig tartó munkából álló életbe, hanem kicsit kívülről, kicsit távolról hunyorítva akar rájuk tekinteni, hogy könnyedén belehelyezkedhessünk a vizsgálódó szerepbe. Ez a kíváncsi valaki pedig Wanderer, a névtelen vándor, aki végigkíséri a budaörsi svábok életét a 18. századi letelepedésüktől egészen a közelmúltig. Külön ironikus az a párhuzam, amiben a szerző Wanderert beszéltetve von párhuzamot a magyarországi svábok és zsidók sorsa között. Az elbeszélések alapján a svábok nem szívelték a zsidókat, de ez nem az antiszemitizmusuk, egyszerűen csak a zárt közösségi logikájukból következett. Miként ez akkoriban a hitbéli tradícióit gondosan ápoló zsidóság körében is szokás volt

Wanderer egy rezonőr, az irodalmi kánonban talán Szindbád alakjához lehetne hasonlítani. Viszont ő nem karakteres, nem tudjuk határozott ecsetvonásokkal felvázolni magunk előtt a személyét, mert alaktalan, ködszerű, folyton átutazóban van, innen kapta a nevét is. Ő csak jön, és már megy is. Fiatal korában csak arra méltatja a svábokat, hogy megdézsmálja azokat a gyümölcsöket, ami egy hosszú vándor szomját olthatják vagy éhét csillapíthatják: a helyi bort, szaftos csülköt, a giberlis lányokat, akikkel előszeretettel tölti az éjszakát a szabad ég alatt. Aztán idővel mintha megkomolyodni látszana, és a történetükről kérdezi a helyieket. Így fog kézen és vezet minket végig az író a kétségkívül kalandos eseményeken, amik a budaörsi svábok életét formálták. Így értesülünk a Törökugrató elnevezés eredetéről, a filoxéra okozta pusztításról, vagy a Wudersch település kiterjedt kereskedelmi kapcsolatairól, lakóinak bátor tetteiről és hitvány árulásairól.

A szöveg nem viszi túlzásba az archaizálást, de jelzi, hogy éppen ötven-száz vagy százötven évvel ezelőtt járunk egy magába néző zárt közösségben. A korhűre montírozott nyelvezet szükségszerűen egy konstruált nyelv, de a megfelelő hangsúlyos szavakkal egy külön ízt és mélységet ad a korabeli Budaörsön történő barangolásunknak. A jelenetek mozaikszerű felvillantásával nincs időnk kötődni egyik felbukkanó karakterhez sem, inkább csak nyitogatni tudjuk a sváb mindennapok ablakait, egy-egy pillanatot el tudunk csípni a sajátos szokásaikból, a vallásosságukból, vagy éppen gasztronómiájukból. Láthatóan nem is volt célja a szerzőnek, hogy kifejezett főhőst vagy főhősöket tegyen meg vezetőnek, akikkel menni tudunk. Erre ott van Wanderer, akinek a körvonalai így is elég kísértetszerűre sikerültek.

Úgy tűnik, hogy szükség van legalább egy-egy karakteres, nagyon „valamilyen” szereplőre egy alapvetően történetalapú szövegben. Jól látható, hogy Závada a Wanderert szándékosan festette légneművé, hogy könnyedén átsuhanhassunk rajta, az ő szeme a mi szemünk lehessen, így kényelmesebbé válhat ez az időutazás. Mégis azt érzem, hogy a célzott súlytalanítás kifogta az irodalmi svungot a regényből, kevés emlékezetes jelenetet és emlékezetünkben megmaradó sort tartalmaz. Ennek fő oka pedig a tömeg hiánya. Nincs, aki vagy ami a saját gravitációjának köszönhetően bevésné magát az olvasó gondolataiba, olvasás után nem álmodunk velük, elpárolognak. Ezért vallom azt, hogy a Wanderer egy mívesen elkészített helyrajzi ismertető, amiből sokat megtudhatunk a budaörsi svábok életéről. Már ha ez érdekel minket.

Meggyőződésem, hogy a magyar svábság történetének megéneklése fontos feladata lenne írástudóinknak, hogy elhelyezzük őket a Magyarországon élő kisebbségek és úgy általában a magyar kultúra térképén. A svábok a zsidóság mellett a legsikeresebb magyar asszimilációt végrehajtott nép, akik a többségi kultúrával való azonosulás mellett máig megőrizték sajátos értékeiket. A Wanderer ennek a hagyománynak az ápolására tesz méltányolható kísérletet, és remélhetőleg a jövőben hasonlók követik majd.

Závada Pál: Wanderer. Magvető, Budapest, 2020