Tagadásokban

Kiposztoltam egy részletet az új regényemből. Tudtam, hogy ősszel jelenik meg, addig még kis híján fél év volt. A szóban forgó részletet viszont már egy évvel ezelőtt közölte egy portál, és gondoltam, a facebookon is el fogják olvasni páran, akiknek annak idején elkerülhette a figyelmét. A posztba ezt írtam: „Ez a szöveg is bekerül az ősszel megjelenő regényembe, igaz, kicsit más formában.” Pár nap múlva régi ismerősömtől kaptam egy facebook-üzenetet: arra kért, „vegyem ki a könyvemből” a szövegben szereplő egyik eseményt. Amikor – pontosan hét évvel ezelőtt – sor került a bizonyos esetre, valóban ő is ott volt, és ebben a pár soros levélben most úgy lépett fel, mint az élmény gazdája.

Válaszüzenetemben nem akartam azt írni neki, hogy ha nem lenne facebook, ő sem értesült volna arról a szándékomról, hogy belefoglalom a regényembe az eseményt, ami az ő emlékezetében is megmaradt. Azt sem akartam írni, hogy a portálon már egy éve megjelent a kérdéses szöveg, de ő nem olvasta, csak most akadt rá, mert megosztottam a facebookon. Megtehettem volna, hogy nem reagálok az üzenetére.

Más lett volna a helyzet, ha a regényem konkréten azt az esetet dolgozza fel, ami annak idején vele megtörtént. Nagyobb csapattal néhány hétre Indonéziába utaztunk, és aznap éppen evezni mentünk. A végén, amikor késő délután kiszálltunk a csónakból, olyan szerencsétlenül lépett, hogy eltört a lába. Számomra is emlékezetes maradt ez a nap, mert rögtön a túra elején elúszott az evezőm, és kiderült, hogy a túravezető nem hozott tartalékot. Kittivel ültünk egy piros, kétszemélyes kenuban. Kitti madárszerű volt, apró és szőke; miután evező nélkül maradtam, ragaszkodott hozzá, hogy végig ő evezzen. Felajánlottam, hogy átveszem tőle a megmaradt evezőt, de többször hevesen nemet intett a fejével, így aztán nem erősködtem.

Ősszel megjelenő regényem nem erről szól, noha tágabb értelemben éppen az okokat tárja fel, hogy többet miért nem utaztam egzotikus tájakra ezzel a veszprémi társasággal. Akkor találkoztam velük utoljára, amikor a repülő egy héttel az evezés után leszállt Ferihegyen. Annak idején Veszprémben éltem, a Pajta utcában béreltem villát, de aztán elköltöztem a városból, és az egész brancstól eltávolodtam.

Álltunk nedves göncökben a folyóparton, alkonyodott, mindenki fázott. Neki, ennek a régi ismerősnek, a facebook üzenet későbbi küldőjének egyértelműen eltört a lába – ez a bizonyos fahíd, amire kilépett, arasznyi rudakból volt összeállítva, és az ismerősöm nem vette észre, hogy az egyik rúd hiányzik. Lépett, egyik lába egy pillanat alatt térdig csúszott a hézagba, ettől megbillent, törzse a lendülettől oldalra dőlt. A körülötte állók utánakaptak, de már későn: a lábszárcsontja nem bírta el az oldalirányból ránehezedő erőt. Megemeltük, hogy kiszabadítsuk a lábát, óvatosan leültettük a hídra. Jajgatott, aztán elcsendesült. A homloka izzadt. Próbáltuk elterelni a figyelmét. Megvártuk, amíg kiérkezik a mentő, hordágyra teszik, elszállítják, csak utána ültünk vissza a terepjárókba. Bő egy óra volt az út a szállodáig, hullafáradtan értünk Jogyakartába, de aztán még későig kavarogtunk az utcán, hogy vacsorát szerezzünk. Főleg Kitti volt kidőlve, bár ha őszinte akarok lenni, nem sokat kellett eveznie, a jó erős sodrású folyóban inkább csak kormányzásra használtuk az evezőket.

Még aznap válaszoltam ismerősöm facebook-üzenetére, de csak annyit írtam, hogy türelmét kérem, hosszabb levélben fogok reagálni, amin rögtön el is kezdtem dolgozni, de félbehagytam. Teltek a napok, sok dolgom volt, meg se nyitottam a hevenyészett vázlatot, amely egyelőre két bekezdésből állt. Az egyik bekezdés tisztázta, hogy valóban ő a saját élményének gazdája, ugyanakkor ettől egészen független esztétikai kérdés a regény anyagának elrendezése, amely ideális esetben a külvilág befolyásától mentesen zajlik. Regényem nem közösségi alkotás, a legapróbb részletekig úgy dolgozom ki, hogy közben szuverén döntéseket hozok. Két malomban őrölünk – ez volt készülő válaszlevelem felütése; gondolatmenetemmel arról akartam meggyőzni, hogy külön kellene beszélgetnünk a készülő művemről, és külön a múltról. Nem akarhatja, hogy kivegyem a lábtörését a kéziratból, ugyanis az a lábtörés voltaképpen benne sincs a szövegben, ellenkezőleg: az ő múltbeli balesete az ő életének, az általa érzékelt valóságnak a része. Ellenben ami a regényben van, az egy részlet megjelenítése, összehangoltan ezernyi más részlettel. Emlékszem arra a napra, az evezésre, a balesetére – ahogyan ő is emlékszik rá, hiszen vele történt. Az ő élményének ő a gazdája, az enyémnek pedig én. Ez utóbbira, a saját élményemre építve – számtalan más körülmény társaságában – alakítottam ki a miliőt, amely regényem témájának hátterét képezi. Maga a téma tökéletesen független az indonéz utazástól. Ahogyan az ő élményének is része, hogy elvesztettem az evezőt, az enyémből sem hiányzik az ő lábtörése, fejtegettem egyre hosszabbra nyúló levelemben. A közös emlékek kölcsönös átfedéseket tartalmaznak, de enyhén szólva nem azonosak.

Próbáltam lekerekíteni mondandómat, de apránként elvesztettem a fonalat. Tudtam, mit akarok mondani, mégis belegabalyodtam saját, szövevényes érvelésembe. Türelmem fogytán volt, felálltam a számítógép mellől, és ittam egy pohár vizet. – Ezért költöztem el Veszprémből! – hördültem fel, magamat is meglepve a keserű hangsúllyal. Lecsaptam a konyhapultra az üres vizespoharat.

Reggel hat óra volt. Reméltem, a zajjal nem ébresztettem fel az emeleten alvó gyerekeinket. Pár héttel azután ismerkedtem meg veled, hogy hazaérkeztem Indonéziából. Azóta leginkább a Balatonra járunk, de nem Almádiba, hanem Fonyódra. Az ikrek nyáron lesznek ötévesek. Mióta visszamentél dolgozni, gyakran huszonnégy órázol a balesetin, mint most is, ilyenkor egyedül vagyok itthon az ikrekkel. A veszprémi branccsal nem tartom a kapcsolatot. Elutaztam velük Vietnámba, Thaiföldre és végül Indonéziába, de újabban nem hiányoznak az egzotikus élmények. A regényeimet általában konkrét, megfogható tapasztalatokról írom, ez a mostani bizonyos fokig kivétel. Azt igyekszem megragadni benne, hogyan és miért telik be valaki az egzotikummal. Persze nem a saját élményeim alkotják a cselekményt, az evezőlapát elveszítésének napja csak véletlenül keveredett bele. Fogalmam sincs, mi lehet Kittivel, de máig előttem van, ahogy hevesen rázza a fejét, és görcsösen markolja a megmaradt evezőt.