dunszt.sk

kultmag

Kapálózás a jobb és a több felé

Biró Krisztiánnak a múlt év második felében jelent meg Eldorádó ostroma című kötete. A költőt Gál Hunor kérdezte első kötetének megjelenéséről, irodalomhoz való viszonyáról, és arról, hogy mit csinál lopott idejében.

Ha mondhatjuk így, akkor egy rejtőzködő alkotó vagy. Legalább is úgy tűnik. Ez szándékos, életformához tartozó dolog, vagy inkább csak így jött ki a lépés?

Ha valóban rejtőzködnék, most veled sem beszélgetnék. Sokszor megkaptam már, hogy van egy ilyen „mítosz” körülöttem, és ez valamennyire biztos az én saram is. Egyrészt az irodalmi szocializációm kellős közepén volt egy idegösszeomlásom. Akkor eltűntem egy másfél évre, és úgy lettem visszatérő költő, hogy előtte meg sem érkeztem még. Másrészt mostanában már nem érzem, hogy folyamatosan jelen kell lennem ahhoz, hogy helyem legyen itt, megengedem magamnak azt a luxust, hogy csak akkor beszéljek, amikor tudok miről. Azt azonban őszintén nem gondolom, hogy kívülállóként viselkednék. A trükköm annyi lehet, hogy eddig még nem írtam kritikát, nem vagyok szerkesztő sem, nem vezetek irodalmi beszélgetéseket, és nagyon nehezen írok felkérésre. A nevem alatt általában vers van, azokat pedig soha nem rejtegettem. Amikor nem publikálok fél évig, az nem azt jelenti, hogy valami ördögi terv részeként a fióknak halmozom a jobbnál jobb szövegeket. Egyszerűen csak rosszakat írok épp, és azokkal inkább nem házalok.

Tavaly jelent meg az Eldorádó ostroma című köteted a Jelenkor Kiadó gondozásában. Miért éppen ezt a címet választottad?

Nem jutott eszembe jobb.

Eldorádó ostroma nem pedig a bevétele. Sikerült az expedíció? Hogyan értékeled a fogadtatását, ha utólag visszagondolsz, változtatnál rajta?

Ezek nehéz kérdések, és nincs is rájuk egyértelmű válaszom. Visszatérve a címre: számomra az Eldorádó ostroma sosem valami nemes célt jelentett, sokkal jobban érdekelt a mögötte lévő kvázi önsorsrontás, a folyamatos törés-zúzás, a kapálózás a jobb és a több felé. Szóval nem tudom, mi lenne az, amivel elégedett lehetnék. Néha eszembe jut, hogy megjelent egy kötetem, és alig hiszem el, máskor meg vérig vagyok sértve, hogy Obama nem választotta be a kedvencei közé. Ez egy könyv, ráadásul egy magyar könyv, ráadásul verseskötet, ráadásul debütáló verseskötet, vannak itt hendikepek bőven, ennek függvényében azért nincs okom panaszra.

Úgy gondolom, hogy beleraktam mindent, amit 2020-ig tudtam, ugyanakkor azt is gondolom, hogy amit 2020-ig tudtam, az nem sok. Ha ebben a pillanatban kellene újraírnom, akkor csak két verset hagynék benne a harmincból, és valószínűleg egy sokkal lazább kohézión dolgoznék. Ennek ellenére büszke vagyok a kötetre, nem tartom egy elhamarkodott beköszönésnek, a hibák kijavítására pedig mindig ott lesz a következő kézirat.

Egyik interjúdban olvastam, hogy hét évig készült a kötet. Melyik volt az a meghatározó pont ez alatt a pár év alatt, amely miatt ténylegesen nekiláttál véglegesíteni a kéziratot?

Egy kicsit rágörcsöltem arra, hogy ezzel a kötettel fogok bemutatkozni. 2015 óta mondogattam, hogy mindjárt elkészülök, akkor értem el először 25 versig, majd egészen 2020 elejéig legalább annyit töröltem, mint amennyit írtam. Apránként tisztult ugyan a kézirat, de valahogy sosem állt össze. Egy ponton még azt is a fejembe vettem, hogy chapbookokat kell csinálnunk Magyarországon, rengeteg ismerősömnek kifejtettem, hogy csak ezzel lehet elkerülni a pályanyitó vegyesfelvágottakat. Habár most is sokáig tudok érvelni a chapbookok mellett (még úgy is, hogy nem feltétlenül tartom megvalósíthatónak vagy akár szükségesnek a jelenlegi rendszerben), arra végül rájöttem, hogy az én projektemhez nem ez a megfelelő formátum.

Évekig ott ingadoztam 20 és 25 vers között, és tudtam, hogy el tudnék szöszölni a végtelenségig, tökéletes nem lehet a végeredmény. Kellett nekem egy határidő, tehát a kérdésedre válaszolva a meghatározó pont az volt, amikor a Jelenkor Kiadótól választ kaptam. Akkor már tudtam, hogy el fogok készülni, és könyv is lesz belőle. 2020 februárjáig gyártottam a verseket, a kötet véglegesítése pedig aztán egy meglepően gördülékeny közös munka volt Lapis Józseffel.

Szintén egyik interjúdban olvastam, hogy sok szerencse kellett ahhoz, hogy az első rapszövegtől eljuss a költővé válásig. Szerinted minek köszönheted ezt a szerencsét?

Az egy dolog, hogy jókor voltam jó helyen. A 2010-es évek elején szerintem tényleg könnyű volt pályakezdőnek lenni. Nem volt elvárás, hogy berúgjuk az ajtót, azt a Telep csoport megtette már néhány évvel korábban. Úgy éreztem, hogy szívesen fogadnak minket, mintha szinte az összes folyóirat kockázatot akart volna vállalni velünk. Emellett félig-meddig miskolci vagyok, ott kezdtem el verseket írni, és talán nem túlzás azt állítani, hogy Miskolchoz köthető a legprofibb tehetséggondozó műhely is. Ahogy a Műút szerkesztői viszonyultak a fiatalokhoz (és itt nem pusztán a Szöveggyárra gondolok), az hamar követendő példa lett az egész irodalomban.

A kötet végén megpróbáltam felsorolni azokat a személyeket, akik nélkül mindez nem ment volna, sok név van ott, és messze nem teljes az a lista. Tehát valóban végig jó emberek vettek (és vesznek most is) körül, szerencsésnek érzem magam emiatt, de azt azért nem mondanám, hogy az egész a mázlin múlt. Versekkel keltem és aludtam, semmi másba nem tettem még annyi munkát, mint abba, hogy viszonylag oké szövegeket tudjak írni.

Ha jól tudom, akkor egy kávézóban dolgozol. Mennyire működik együtt ez az irodalommal, a versírással?

Két évig voltam pultos és felszolgáló egy kávézóban, a kötetet már egy teaboltban fejeztem be az Olimpia parkkal szemben. Ez a környezet már inkább összhangba hozható a költészettel, ami nálam főképp tátogás, értelmetlen járkálás és bámulás. Egyébként tíz éve foglalkozom versírással, és ha valaki azt mondja nekem, hogy ez egy hobbi, arra még most is megsértődöm, de az tény, hogy ezt csakis a lopott idődben tudod csinálni. Ha pedig elég jól csinálod, és szerencséd is van, akkor háromévente kapsz egy ösztöndíjat, amivel néhány hónapig több lopott időd lesz rá. Nyilván mindenki őrült, aki ezt csinálja, de hát sokan csináljuk.

A kötetedet beválasztották a 2020-as Horváth Péter irodalmi ösztöndíj tízes listájába. Mit jelent ez számodra? Milyen visszajelzés volt ez neked?

Az például jobban meglepett, hogy a Magyar Narancs Minimum tizenegyes! című listájára is felkerült, de amúgy jólesett. Nagyjából ez a két dolog van az eszköztáramban az utóbbi fél évben: meglepődöm és jólesik. Pontosan olyan hatással vannak rám az ilyen elismerések, mint a kedves kritikák, az olvasói levelek vagy a visszafogott értékelések a Molyon. Nem igazán tudok mit kezdeni velük. Vigyorgok. Ha pedig a Tisztelt Kuratóriumokon múlna, hogy mit gondolok a saját kötetemről, az nem tenne jót az egészségemnek.

Mik a terveid a jövőre nézve az irodalommal kapcsolatban?

Most a lopott időm nagy része azzal telik, hogy megtanuljak programozni. A versírás szempontjából ez nem biztos, hogy hasznos, de majd meglátjuk. Persze szöszölök én szövegeken is, a kötet megjelenése óta összegyűlt egy jókora jegyzet, jelenleg nem aggódom. Ha meg egyszer kifogynék az ötletekből, majd átjelentkezem a prózásokhoz.

Fotó: Máté Péter / Jelenkor Kiadó

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket