dunszt.sk

kultmag

Kirakatokban feléledő Margit-negyed

Az élet él, és élni akar, mint mag hó alatt – hogy hirtelen felindulásból egy fertelmesen összetákolt adyzással kezdjem… Teszem ezt azért, mert megtehetem, hogy szabad asszociációim szárnyán, csak úgy, véletlenül támadt művészi és kultúrtörténeti, szigorúan egyedi reminiszcenciáimat összevegyítsem, kevergessem. Megteszem, mert megtehetem, és mert ezt teszik általában is a kortárs művészek, hát még most, a karantén vége felé, a visszakapandó régi élet reményében, egyfajta köztes létben lebegve. Írhatnám azt is: kirakatban lebegve…

Ugyanis lelkes performerek egy nem is kis létszámú csoportja úgy döntött (az ötletadó Trafó Kortárs Művészetek Háza által inspiráltan), hogy egy június elejei hétvégén (a korlátozások feloldásának kezdetén) újra szolgálatba helyezi magát. Az előadóművészetek esetében hogy is történhetne ez másképpen, mint – képletesen és konkrétan is értve – önmaguk kirakatba helyezésével.

A kirakatok állapota eleve sokat elárul az aktuális (járvány)helyzetről, illetve a pandémiáról és annak következményeiről. Mert például Buda elegáns Margit-negyedében (a Margit körúton) és Pest egyik dinamikusan fejlődő belvárosi sétáló-utcájában (a Ráday utcában) szép számmal találhatni üres, bezárt, az elmúlt egy évben rendesen lepusztult kirakatot és üzlethelységet. Mellettük hamar benépesült teraszok és a nappali órákban még jórészt néptelen, de már feléledt éttermek és kávéházak sorakoznak. Köztük pedig (egy hétvégére) megjelentek az önmagukat kirakatba (pontosan: kirakArtba) helyező művészek, akik – nemes egyszerűséggel – túlélni és élni szeretnének. A háromnapos akciósorozatot szervező öt független befogadó-hely (Bethlen Téri Színház, Jurányi Inkubátorház, Szkéné Színház, MU Színház és az ötletgazda Trafó Kortárs Művészetek Háza) jóvoltából a művészek általában köztes állapotban lebegő (üzlet)helyiségekbe juthattak be, olyanokba, amelyek már éledeznek, készülnek a nyitásra.

Az első, amelyik engem (is) odavonzott magához, egy Margit körúti, egykoron szebb napokat látott (talán komputertechnikai) üzlethelyiség volt, ahol a Színműhely Alapítvány támogatásával „Z” generációs (azaz 1995 és 2009 között született) alkotó-előadó performerek mutatták meg önmagukat, illetve egy szeptemberi bemutatóra készülő közös darabjuk egy negyedórás részletét, melyet folyamatosan újraismételtek a kirakatban. De tényleg! Milyen lehet már az, hogy egy generáció tagjai tanulmányaik végeztével éppen ki akarnak lépni a világba, amikor is gyorsan azt kell megtanulniuk, hogy nehogy kilépjenek, hanem maradjanak csak otthon, a négy fal között? Milyen lehet nem, avagy csak online találkozni az első szerelemmel? Jól érzékelteti ezt a speciális élethelyzetet a performansz záró képe, amelyben a benti szereplők „érintéssel” búcsúznak a kinti nézőktől: a tenyerüket az üvegre tapasztják, és várják az üvegen keresztüli viszonzást.

Előtte a kirakatban különböző akciókat mutattak be a karanténév furcsa rekvizitumai között, melyek szabad asszociációk szárnyán, a bezártság különös emlékképeiből alakultak ki. Ilyen az odaégett pattogatott kukoricát „hányó”, nyitva hagyott mikrohullámú sütő vagy a levetett zoknikkal körbebélelt földgömb. A legrosszabb, amit tehet az ember, hogy szavakra fordítja, megmagyarázza ezt a tárgyak alkotta képekben manifesztálódott érzelemvilágot. Nem is esztéta tolmácsra van szükség ahhoz, hogy megértsük a „Z” generáció üzenetét, hanem empátiára. Ezért azt sem próbálom megfejteni, hogy mit üzen az első akció, amelyben kettétörnek egy drótokkal összetartott kenyeret, amelyet belül egy ferdén csíkozott műanyag szalag tart össze… Pedig van gondolatom (is) a látott kenyértörésről.

A Hangosan lépek és visszhangzik az oktogon című, szeptemberre tervezett bemutató akcióterveit kizárólag „Z” generációsok írják és játsszák, rendezőjük a „már” ipszilonos Pass Andrea. A kirakat-előadás az alkalomra saját címet is kapott: Z generációs pandémia paradigma.A performanszok közötti rövid szünetekben egy „világba immár kimerészkedett „Z”-s összehajtogatott szórólapokat osztogatott. Csak miután otthon kibontottam, akkor vettem észre, hogy a hátlapján egy kézzel írott kérdés olvasható: „Megölelhetlek?” Érthető, hogy régi baby boomosként nekem az örökre elvesztett lehetőségek és Bródy János jutott az eszembe, amint utóbbi a soha többé viszont nem látott lányt keresi szüntelenül, egy életen át – Földvár felé, félúton. Egy kis formai különbözőség és csekély fél évszázad nem lehet a generációk közötti kölcsönös megértés akadálya.

Ha már reminiszcenciák emlegetésével kezdtem a cikket, kézenfekvő a belátás: a színész számára a karantén keserű emlékezés az elvesztett lehetőségekre, az elszalasztott szerepekre. A keserűség csak egyféleképpen édesedhet: ha a színész az elmaradt szerepeivel elkezd játszani… Ezt tette a Narratíva Kollektíva a Margit körút egy másik pontján, egy elhagyott banképület kirakatában. A sajátos, Attack Of The Elmaradt Szerepz című (sic!) performanszukban óvatos felfutás után, két órán át végtelen nehéztüzérségi sorozatként lőtték ki az elmaradtszerep-reminiszcenciákat, mintegy új, hihetetlenül tömény színházi műfajt teremtve. Elég ugyanis egy figurára kiírni, hogy Firsz, Woyzeck vagy Pilátus, onnantól szinte bármit csinál, bármilyen helyzetbe kerül, rögvest asszociációk, áthallások sorát kelti. Mindamellett, hogy tudjuk-értjük, ezek a színészek járvány miatt elmaradt szerepei, szabályosan ránk tör a látottak áttételes üzenete is, mert igencsak jelentéses, hogy egy fiatalember Firszként meggörnyedve vonszolja magát, Woyzeck pedig „Net pincér go” hátizsákkal a hátán, rohanva szolgálja végig az életét.

A netpincér nem véletlenül lesz már az elején központi alak. Tudjuk, hogy igen sok (független) színész, művész ebben a munkakörben vészelte át a karantént. És a szerepneveket sem a színészekre írják ki, hanem papír pizza-dobozok belsejébe, melyeket aztán felmutatnak. Ahogy egyre több a pizza-rendelés, úgy növekszik a játék őrülete a szerepek átvételével, átadásával, elvesztésével, lehullásával, megszerzésével. A klasszikus szerepek mellett (pl.: Peer Gynt, Don Juan, Nyina, Trepljov, Hamlet stb.) egyre több valós helyzetre utaló, groteszk fantáziaszerep-név is előkerül (lásd: Az éhes színész, Néző, Kisfilmfőszerep, Sikeres rendező stb.). Aztán a feliratok konkrét üzeneteket is megfogalmaznak. Sztarenki Dóra például „Lefagytam” feliratú papírtáblával jelenik meg, majd egy darabig egy felirat nélküli, üressel mászkál, később ezt felváltja egy „Statiszta” feliratúval. Szomorú állapotrajz, avagy – pestiesen szólva – egyik sem egy szerepálom.

Másnap, vasárnap délelőtt be kellett látnom, hogy van olyan „Z” generációs produkció is, amelyet érdemes, sőt, muszáj lenne szavakra fordítani. Ugyanis végzős bábrendező szakos hallgatók érkeztek ugyanabba a kirakatba, amelyikben előző nap a Narratíva játszott, és gyerekeknek szánt mesejátékukból adtak elő részleteket, ami „nyomokban” a Halhatatlanságra vágyó királyfi történetét tartalmazta. Erről a meséről bizony kifejezetten beszélgetni kellene a gyerekekkel, de a felnőttek többsége ugyanúgy nem találja a témáról szóló megfelelő szavakat, mint amikor elvont kortársszínházi kísérletek jelentését kellene megmagyaráznia. Pedig a gyerekeknek már nagyon korán kialakul képzetük a halálról, és meseszerű könnyedséggel, természetesen tudnak gondolkodni róla.

Tudván, hogy hat éven felüli gyerekeknek szóló előadáson vagyok, bevallom, eleinte én is azt gondoltam, hogy a kirakat előtti párkányra kihelyezett kis molinót egy másik előadásról felejtették ott. A rajta olvasható szöveg ugyanis így szólt: „A halál nappalija”. A molinót ugyanolyan rászórt homok tartotta, mint amilyennel az üveg mögött Maróthy Zorka játszott végig – végtelen kedvességgel, halhatatlanul. Éppen a bájos játék a produkció koncepciójának lényege. Az így ábrázolt, ebben a stílusban felhozott halál nem rémisztő, hanem az élet természetes része. Egyébként a kb. 15-20 perces részletből se gyerek, se felnőtt nemigen sejthette, hogy itt a halandóság a központi kérdés, ugyanúgy, mint Homérosz eposzaiban, viszont mindenki végig figyelemmel és elbűvölten tapadt a játékra, az érdekes-ötletes bábfigurákra, a kedvesen játszókra. Gyanítani (és persze találgatni) azért lehetett, hogy születésről, szerelemről, színes madár jelképezte vágyakról és elmúlásról szól a töredékes mese.

A felnőttek már jórészt tudják, a gyerekek meg majd megértik, hogy a halhatatlanságra vágyók is a mese végén pontosan addig élnek, amíg meg nem halnak. Mintha Maróthy Zorka is arra utalt volna a homok állandó finom pergetésével, hogy pórból vétettünk és pórrá leszünk. A másik kezével viszont – ugyanolyan megingathatatlan boldogsággal – mintha az élet italát kevergette volna, gusztusos talpas pohárban. Az meg kifejezetten csodálatos volt, hogy az „élőbáb-trailerben” a királyfi jókora élő lábbábként indult vándorútra, kergetni a vágyait.

Negyedik látványosságként könnyű levezetést választottam magamnak (ráadásul biztosra mentem): megnéztem a Duda Éva Társulat és Szűcs Edit közös produkcióját, amelyet Törésmentesítés – Ketten megtaláljuk az utunk címmel mutattak be egy harmadik Margit körúti kirakatban. Nem csalódtam. A Duda Éva Társulat három táncosa kimunkált, míves, jó negyedórás mozgássorozatot mutatott be, félóránként újraismételve. Szűcs Edit jelmezkreációi a tőle megszokott módon artisztikusan kiemelték a mozdulatok ívét, pluszjelentést helyeztek a koreográfiára, mely az örök témát prezentálta: az emberi kapcsolódásainkat. A jelmezek mintha egy kirakat-átrendezésből megmaradt, értékes anyagokból készültek volna. Felismerhetők voltak köztük a Jurányi Inkubátorház lejárt reklámmolinóinak darabjai is.

A jurányisok ezzel is titokban otthagyták a sorozaton a névjegyüket. A Margit-negyed valamennyi programját ugyanis ők szervezték. Szabad belső kényszeremből muszáj egy újabb adyzással zárnom a cikket: a 2021 kirakART-on ékesen bebizonyosodott, hogy Margita élni akar… Még ha a költő e verscímével nem pontosan ugyanerre gondolt is.

2021 kirakART – kortárs előadóművészeti hétvége

2021. június 4–6.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket