A túlélés nyelve

A konyhai falvédőre illő, örökzöld „coelhoizmus” szerint aki hazudik, az pontosan emlékezzen arra, miben hajlította el a valóságot, különben lebukik. Szó szerint életbevágó emlékezni a hazugságra akkor, ha ez az egyetlen esély arra, hogy megmeneküljünk a biztos haláltól. Pontosan ezt a kérdést helyezi tengelyébe Vadim Perelman Perzsa nyelvleckék (Persian Lessons, 2020) című, a második világháború alatt játszódó történelmi drámája, amely egy nyugatról a kelet-európai koncentrációs táborok egyikébe hurcolt zsidó fiatalember túlélési stratégiáját, történetét dolgozza fel – állítólag megtörtént eset alapján. Perelman filmje nyelvfilozófiai lecke a Holokausztról, a halandzsa világteremtő erejéről és arról, hogy a szó – szó szerint – szabaddá tesz.

A Holokauszt-filmek egyik altípusa a félreértés vígjátéki kellékét kamatoztatja, a szimulákrumot és a fake identitást helyezve a középpontba. Ennek a kategóriának egyik klasszikus példája a kétszer is megfilmesített Hazudós Jakab (Frank Beyer, 1974; Peter Kassovitz, 1999), melynek protagonistája a gettóban úgy igyekszik csalfa reményt táplálni az elcsigázott zsidó áldozatokba, hogy rádióján keresztül a közeli felszabadulás álhírét terjeszti. Roberto Benigni Az élet szép (1997) című filmjét szintén a színlelés mozgatja, a főszereplő apa kegyes hazugságokkal álcázza fia előtt a haláltáborok szörnyűségeit. Radu Mihăileanu Életvonat (1998) című munkája egy megjátszott deportálás körüli kalandok szövedéke. Jan Hřebejk Élet mindenáron (2000) című alkotásában pedig egy zsidót rejtegető gyermektelen házaspár hazugságspirálja teremti meg a túlélés lehetőségét.

Az említett filmek mindegyike a Soá abszurditására humorral és iróniával mutat rá, ez a beállítódás teljesen hiányzik a Perzsa nyelvleckékből. Mielőtt azonban azt feltételeznénk, hogy a színlelés a formabontóbb Holokauszt-filmekre jellemző, gyorsan hozzá kell tenni, hogy a koncentrációs táborok maguk is a grandiózus megtévesztés elvét követték. Amikor Auschwitz kapujában az „Arbeit macht frei” felirat fogadta a deportáltakat, az ugyanúgy egy szebb világot szimulált, mint a gázkamrákban a zuhanyrózsa, vagy a nácik által használt eufemisztikus nyelvezet, a „rakomány” és a végső „megoldás”, melyek a gyilkosságok ridegségét voltak hivatottak álcázni. Sőt az 1944-ben Terezínben készült, a Führer a zsidóknak adta a várost című propaganda-film alternatív valóságával, „Patyomkin-táborával” a náciknak sikerült is csőbe húzniuk a naiv módon a látszatoknak bedőlő nemzetközi megfigyelőket. Az említett filmek és a Holokauszt körüli náci színlelés mellett a Perzsa nyelvleckék is mintha csak illusztrálni kívánná a német médiakutató, Friedrich Kittler ismert állítását, hogy a háború és a művészet azonos tőről fakad, mivel mindkettőnek a célja az illúzióteremtés révén történő megtévesztés.

Vadim Perelman a Ház a ködben (2003) című filmjével került fel a nemzetközi térképre, de nem sikerült ott megkapaszkodnia, mostani drámája viszont esélyt kínál rá. A Perzsa nyelvleckék narratívája szerint egy fiatal zsidó, Gilles a deportálás során egy perzsa könyvért cserébe eladja a szendvicsét a transzportvonaton, majd a nácik előtt azt hazudja magáról, hogy perzsa. Mivel a náci ezredes, Klaus Koch arról álmodozik, hogy a háború befejezése után Iránban nyit majd éttermet, és ezért szeretné megtanulni a fárszit, kapóra jön számára az álperzsa. Klaus nyelvtanára a magát Rezának nevező Gilles lesz, akinek hitelesen kell eljátszania a perzsát, hogy megmeneküljön a haláltól. A túlélés érdekében hazugságcunamiba keveredő zsidó egy fiktív nyelvet talál ki, de magának is memorizálnia kell minden egyes kifundált szót, és el kell hessegetnie a nácik előtt a gyanút, nehogy kiderüljön a haláltáborbeli „Truman-show”.

Ironikus, hogy a náci fajtisztaság díszletei között a Perzsa nyelvleckék tartalmilag ízig-végig multikulturális, szerzői gárdája is transznacionális. A filmben bábeli módon keverednek a nyelvek, a francia a némettel, az angollal és az olasszal, és természetesen az (ál-)perzsával, a muszlimot pedig egy zsidó játssza el. Az alkotóknak valóban létre kellett hozniuk egy fiktív nyelv szótárát, melyet Perelman állítólag egy orosz nyelvésszel alkotott meg. Ami a nemzetközi alkotói gárdát illeti, a rendező, aki maga is többszörös identitású (ukrajnai zsidóként hosszú ideje Kanadában dolgozik), ezúttal a német író, Wolfgang Kohlhaase Erfindung einer Sprache (Egy nyelv feltalálása) című novelláját adaptálta. A belga álperzsát a 120 dobbanás percenként (2017) című queer filmben is főszerepet játszó argentin színész, Nahuel Pérez Biscayart alakítja, Kochot pedig a német színész, Lars Eidinger, miközben a filmet beloruszként mutatták be. Ugyancsak ironikus, hogy a Perzsa nyelvleckéket azért zárták ki az idei Oscaron a legjobb idegen nyelvű filmek versenyéből, mivel túlságosan soványnak találták a fehérorosz tematikai szálat a narratívában, így aztán az Amerikai Filmakadémia ugyanazt a „fajtisztaságot” kérte számon, amit Perelman dolgozata tárgyal.

Noha fordulatos, ügyesen felépített, az alapszituációt mindig egy-egy elemmel váratlanul megcsavaró filmről van szó, a Perzsa nyelvleckék nem igazán hoz radikális újdonságot a Holokauszt-filmek sorában. Problémafelvetésében a hazugságot a túlélés egyetlen lehetséges taktikájaként reprezentáló műveket követi, formailag pedig a lefojtott színvilág kiterjedt hagyományát folytatja. Önmagukban nem is ezek teszik érdekessé Perelman munkáját, hanem a nyelvfilozófiai reflexió, amely sok szempontból összhangban van a 20. századi teoretikusok elgondolásaival. Ahogyan a lengyel Zamenhof a létező nyelvekből mixelt össze egy mesterséges nyelvet, az eszperantót, vagy ahogyan Václav Havel A leirat című színművében az abszurdig vitte a bürokratikus nyelv paródiáját, a „ptydepét”, úgy Gilles is a már meglévő készletekből építi fel a maga halandzsáját. Kifejleszt egy módszert a fiktív szavak jelentésének megjegyzésére, nevezetesen a zsidó deportáltak nevei szolgáltatják az álperzsa szótár alapját, a vezetékneveket megcsonkítja és kombinálja. Így aztán amikor a háború véget ér, és a nácik eltüntetik a deportáltak névsorát, Gilles/Reza a jegyzőkönyvek megsemmisítése után a már ténylegesen megtanult kitalált nyelv segítségével fejti vissza az áldozatok nevét, így egyfajta dokumentátorrá, levéltárossá válik.

A másik reflexió a nyelvnek az egész 20. századi gondolkodást meghatározó világteremtő funkciójához kapcsolódik, mert ahogyan Hans-Georg Gadamer, a hermeneutika megújítója mondta, a modern filozófia minduntalan nyelvfilozófiába torkollik. A Perzsa nyelvleckék eminensen illusztrálja a wittgensteini nyelvelmélet azon alapvetését, hogy a nyelv által fiktív világok, alternatív valóságok hozhatók létre, melynek keretében „nyelvem határai világom határait jelentik”. A filmbeli zsidó a náci ezredest, a haláltábor fenntartóit sikeresen csapja be a nyelv hitelesnek tűnő használatával. Inverz bosszú ez a Holokauszt náci retorikájának eufemizmusaiért.

Mindazonáltal Vadim Perelman rendezésének értékét nagyon lerontják a kihagyott ziccerek és ellentmondások. Nem bontja ki a konfliktusokat, nem mélyíti el a szerepeket. Azzal, hogy Koch alakján kívül a nácikat mind egydimenziósan gonosznak ábrázolja, egy már meghaladott receptet követ. Másrészt a film olyan nézőt konstruál meg, aki pontosan tisztában van azzal, hogy mi fikció és mi nem, kinek milyen a valódi identitása. Amíg például a Saul fia (Nemes Jeles László) többszörösen is bizonytalanságban – vagy stílszerűen szólva: homályban – hagyja a befogadóját, a Perzsa nyelvleckékben a néző mindig többet tud a szereplőknél, nem tartja fenn az ambivalenciát, nem téveszti meg, nem veri át a nézőjét.

Hasonlóképpen Koch esetében sem él a nyitott értelmezés lehetőségével, a film végén egyértelműen eldönti, hogy egy opportunista náciról van szó, akit saját partikuláris érdekei foglalkoztatják. Márpedig Koch ábrázolása sokáig ingadozik a gazemberség és a jólelkűség között, a náci saját ételével kínálja Gilles-t, de egyúttal parancsot teljesítő szürke bürokrata is. Talán jobb lett volna, ha a film meghagyja a választást a nézőnek, hogy miért segíti a deportáltat: pusztán azért, mert ő a nyelvtanára, vagy azért, mert nem hisz a nemzetiszocialista ideológiában és (a nácikat is becsapva) valójában megmenteni igyekszik a fiút, sőt, esetleg mert vonzalmat érez iránta? Vagyis valóban hiszékeny-e, vagy ő is csak szerepet játszik?

Bosszantóak a filmben a logikai bukfencek: a film Gilles-t először úgy mutatja be nekünk, mint aki nem tud olvasni, utóbb azonban mégis olvasás közben látjuk. Vagy az, hogy egy beszélt nyelv nemcsak szótárból áll: az álperzsa nyelvtanból semmit sem látunk. Koch színlelt vagy valós empátiája a fogoly iránt a záró jelenetek felől ellentmondásos, amikor is kiderül, hogy a német egy nem létező perzsa nyelvet tanult meg, mivel a megmentett húzza csőbe a megmentőjét. A másik oldalon pedig eltolódnak a hangsúlyok, a végkifejlet már nem a kitalált nyelv, hanem az emlékezés imperativusa körül forog.

A fenti át nem gondolt összefüggések, következetlenségek miatt a Perzsa nyelvleckék az elszalasztott lehetőségek filmje marad, pedig lehetett volna olyan Survivor, ahol a valóság a show.

A film adatlapja.