Két öngyilkosság sokak szemén keresztül

Ha a mostani fiatal generáció nyelvén szeretném összefoglalni a véleményemet Pető Péter #halálka című könyvéről, akkor valahogy így tenném: #adom, #truestory, #eza21szazad.

Pető Péter egykoron a Népszabadság főszerkesztő-helyettese volt, ma pedig a 24.hu főszerkesztője, emellett pedig a legújabb regénye elolvasása után sem túlzás kijelenteni, hogy remek író. Ezt már akkor is sejthettük, amikor Leshatár címmel 2017-ben megjelent az első regénye. Nagyon ismeri a mai Magyarország (és igazából a Közép-Kelet-Európa) társadalmának defektusait. Éppen olyan hitelességgel mesél az erkölcstelen hedonizmus lejtmenetéről, mint a munkanélküliség-alkoholizmus-kiábrándultság szentháromságáról.

A #halálka a fülszövege alapján egy újsághírregény, azaz a történet két újsághírből indul ki: Gárdonyi Patrik Budapesten az egyik prominens szórakozóhely erkélyéről leugorva lesz öngyilkos, ugyanebben az időben Mezőkövesden Tószegi Gábor veti magát a vonat elé. A regény fejezetei között újabb újságcikkeket olvashatunk, amelyek a következő fejezetekhez kötődnek szervesen, vagy éppen egy-egy fejezet „simul bele” az egyes cikkekbe. A legtöbb hír és riport fiktív és abszurd (például a Megvan az egymilliomodik magyar alkoholista című, amelyben az egymilliomodik magyar alkoholista, egy bizonyos Lipták Erzsébet 1000 liter sört kapott egy sörgyártól eme jeles kitüntetés alkalmából), de akadnak köztük ténylegesen is közölt cikkek. Ilyen Pető Péter Ubergáz című, még a Népszabadságban megjelent cikke, amelyben a regény egyik alaptézise is olvasható: „Itt, a baloldalon azt tudjuk, nem a piaci, technológiai, hanem a demokratikus haladás a cél, így az egyenlőtlenségek alakulása szempontjából kell vizsgálni mindent. Azaz ha egy gyár új robotja ezer ember munkáját veszi el, nincs miért örülni, amiért versenyképesebb lesz az üzem, hiszen aztán ezren lesznek munka nélkül.” A másikat pedig Gárdonyi Patrik mondja ki már az első fejezetben: „Tehetős vagyok, oda utazom, ahova kedvem tartja, lényegében munka nélkül keresek nagyon sok pénzt, a legjobb csajokat dugom, a legmenőbb éttermekben kajálok. (…) Természetesen nem írtam neki búcsúlevelet. Mit írtam volna bele? Azt, hogy uncsi volt? Viszont az Instán azért elbúcsúzom majd.”

Gárdonyi Patrik egy autó-alkatrészgyártó termékfejlesztési igazgatója volt. Havonta 1,5 millió forintot keresett, úgy, hogy szinte semmit sem kellett tennie érte, az asszisztense, Balázs mindent elvégzett helyette. A felső középosztálybeli élet császára volt, amit lehetett, már kimaxolt az életből. Egy ideig még a nagy Ő is ott volt a képben, gyereket sosem akart. Mindent megkapott, így 41 éves korára kiégett, és befejezettnek tekintette az életét.

Tószegi Gábor, aki Mezőkövesden Patrik osztálytársa volt, pont az ellenkező utat járta be. Bányász volt, aki szerette a munkáját, majd miután a bánya becsukott, gyári alkalmazott lett. Rátalált a szerelemre, fia született. Aztán a gyárban szakszervezetet alapított, és azok ellen a robotok ellen harcolt, akik átvették volna az emberek munkáját. Rövid idő múlva kirúgták, alkoholistává vált. A felesége undorodott tőle, a fia szégyellte, vagy ő szégyellte magát a fia előtt. Mindent elveszített, így 41 éves korára szintén kiégett, és befejezettnek tekintette az életét.

Persze hosszú út vezet addig, míg igazán megismerjük a két férfit, ugyanis Pető csavar egyet a dolgon, és a főszereplők halálával indítja a történetet, és innen halad szépen visszafelé egészen a születésükig. Ugyanis az egyes fejezetekben Patrik és Gábor életében kisebb-nagyobb szerepet betöltő emberek beszélnek a két férfiról, magukról, titkaikról, bűneikről, rég szertefoszlott álmaikról, mintha csak egy oknyomozó újságírónak vallanának.

Pető itt megint ravaszkodik kicsit, ugyanis a fejezetek narrátorairól szinte semmi konkrétumot nem közöl, sem nevet, sem azt, hogy milyen kapcsolatban álltak a főszereplőkkel. Az előző részekben megismert történetekből vagy személyekből kell az olvasónak kinyomoznia, hogy éppen kinek is a monológját olvassa. Ez egy ideig jó móka, ám a sokadik új és ismeretlen elbeszélőnél már akár hosszas visszalapozástt is igényelhet a dolog. Az viszont mindenképpen dicsérendő, hogy a legtöbb narrátornak sikerült egyedi vonásokat, külön személyiséget és stílust adni. A csapos például sajátságosan Apucizza az olvasót, a magyartanárnő állandóan egyetlen megírt novellájára csatol vissza, ügyetlen pátosszal próbál beszélni, Balázs gyermeki lelkesedéséről és naivitásáról szintén könnyen identifikálható/felismerhető.

Igazán remek írói fogás, hogy ennyi elbeszélője van a regénynek. Az adott eseményeket mindegyikük a saját szemüvegén keresztül látja, néha egymástól merőben eltérő módon mesélnek ugyanazokról az eseményekről. Pető ezzel is érzékelteti, hogy az emberekben mennyire eltérően csapódik le egy-egy kimondott vagy kimondatlan szó, egy cselekedet, egy gesztus. Patrik például csak azért vette fel asszisztensének Balázst, hogy ne neki kelljen a mókuskereket taposni a cégben. Balázs viszont ezt úgy éli meg, mintha Patrik mentora, jótevője, már-már barátja lenne.

Ugyanakkor ez a mozaikos elbeszélés mintha az időn kívül létezne. Az könnyen leszűrhető, hogy a történések több generációt ölelnek fel, de a személyek egészen furán illeszkednek az időben. Gábor nagyapja megjárta a háborút, drónpilóta volt, így joggal feltételezhetjük, hogy a 2000-es évekről lehet szó. Ugyanakkor, mikor Gábor a gyermekkoráról mesél, olyan érzésünk van, mintha valamikor a múlt százas hetvenes, nyolcvanas éveiben járnánk. Hasonló a helyzet Barnussal, Gábor fiával, akinek a történetszála azt sejteti, mintha a jelenben játszódna. Minden bizonnyal Pető ezzel az időn kívüliséggel próbálta érzékeltetni, hogy a függőség, a gyermekbántalmazás és a többi abúzus, ami a könyvben megjelenik, egyáltalán nem mai probléma, eddig is volt, és ezután is lesz.

Pető néha abszurditásával (egy alkoholista nő éjjelente vaddisznójelmezben zaklatja a nyugdíjasokat), néha pedig drámaiságával („Olyan ugyanis nincs, hogy a halált senki ne lájkolja”, „Én meg azt hittem, pénzt kell neki hazudni. Pedig gondolhattam volna arra is, hogy érdeklem”) öklözi gyomron az olvasót. Hogy aztán az utolsó fejezet utolsó mondatával végleg a padlóra küldje. És ott is tartsa napokig, miközben azon gondolkodik, hogy mekkora jelentősége van egy-egy kimondott vagy elhallgatott szónak, egy félreértelmezett cselekedetnek vagy mondatnak.

De talán van ennél a triviális üzenetnél egy mélyebb értelmezése a regény szerkezetének, mégpedig onnan nézve, hogy beszél benne Gábor és Patrik, a feleség, a szerető, a gyerekkori szerelmük, de még egy kocsma csaposa is. Hiába a sok megszólaló, hiába a főszereplők monológja, be kell látni, hogy egy ember élete a maga egészében nem bemutatható. Valójában senki sem ismeri a saját életét, sem a másét. A halál ugyan kicsit közelebb vihet az „igazsághoz”. Természetesen a halott számára mindez igazából már teljesen mindegy, az élők, a rokonok, pedig néha talán jobban járnak a féligazságokkal, az eltitkolt pillanatokkal. Megmaradhat számukra egy idealizált kép, aminek segítségével könnyebb elfogadni az elkerülhetetlent.

Pető Péter: #halálka. Kalligram, Budapest, 2020