„Biztosítókötél nélkül hajítjuk el a darabjainkat”

Tételezzük fel, hogy a főként fehér férfiak által dominált irodalmi térben jut hely egy törékeny, dél-ázsiai bevándorló nő nézőpontját közvetítő, érzésközpontú lírának. Tételezzük fel, hogy a 21. században a női írók tapasztalatainak sokszínűsége, többrétegűsége és a számtalan kultúrához, lokalitáshoz kötődő története figyelő fülekre találhat. Jasmin Kaur a Ha kérded, hová megyek című kötetében olyan aktuális társadalmi témák mellett vállal elkötelezettséget, mint a faji és a nemi alapú diszkrimináció, a szexuális erőszak, a nőiesség megélése és a szikh bevándorlók érvényesülésének lehetősége. Kaur műve olyan alkotás, amely túlmutat az emberi emlékezet kulturálisan konstruált működésén, fikció keveredik benne valószerű elbeszélésszálakkal, hogy a szöveg az identitás gyógyításának és visszaszerzésének eszközeként is működhessen egy jobb világban.

Kaur neve már önmagában érdekes. Maga a kaur a kuwar szóból származik, melynek jelentése herceg, trónörökös. Minden szikh nő ezt a vezetéknevet kapja a családjától örökölt helyett. Ezzel hirdetik a spirituális önazonosságukat, e név felvételével bizonyítják, hogy többé nem kötődnek a családi vezetéknevük kasztjához. (A könyv végén, a tematikus mutatóban található rövid szövegrészletek ennél is pontosabb információt adnak a kevésbé ismert fogalmakról.) Az olyan művek közt azonban, mint amilyen Kauré is, nem kizárólag a szerzőik származása teremthet párhuzamot, hanem hasonló formai jegyek és tematikus kapcsolatok is fellelhetők bennük. A különbség, hogy míg Kaur ugyanúgy rávilágít a kortárs politikai és kulturális tér néhány meghatározó diskurzusára ­ – melyek sokszor olyan bonyolult társadalmi kérdésekkel állnak összefüggésben, mint a manapság is napirenden lévő etnikai és nemi alapú diszkrimináció  –, egyszer sem kíván meg egyfajta egységes, feminista szólammal is kisegített néprajzot bemutatni. Inkább, épp ellenkezőleg tesz.

Kaur amellett, hogy megőrzi a kulturális környezetből fakadó, néha karikatúrához hasonló harmadikvilág-központú ideológiákat, lehetővé is teszi az olvasó számára, hogy mélyebben is belemerüljön a kérdezés és a felfedezés gondolatmenetébe, rávilágítva ezzel arra, hogy milyen vitális fontosságú is a kulturális vakság csökkentése.

Kaur posztkoloniális hitelessége mint nem titkolt fricska működik. Szövegei nyers, kihívó alkotások, melyek miközben kielégítik a nyugati életmód, a nyugati fehér ember igényeit, fel is rázzák a közönséget. A provokáció és a reakció ilyen dinamikájának értéke végig megmutatkozik.

„a nevem nem sheila   de érdekelne van-e
jogom a dzsavanihoz           vagy egy
olyan élethez amelyikben nem szakítanak
szét csípőtől csípőig.       bollywoodban
azt várják a nőtől            hogy higgadtan
tűrje amint ötvenhárom férfi a          nyálát
csorgatva veszi körbe          ugyanilyen
higgadtnak kell maradnia  minden egyes
utcában itt      ahol csak akkor maradhat
életben ha tűr. Munni badnaam hui    de
a támadói most is         érintetlen becsülettel
járnak             mert a világ legnagyobb
demokráciájában              minden egyes nap
egy szó az izzat felülírja            kilencvenöt
nő vallomását        és isten tudja hány
másikét akikbe belefojtották a szót…” (32.)

Kaur a régi hagyományokkal való szakítással, a formabontó stílussal és a központozás teljes megsemmisítésével a költészet nyilvánvaló betörésére játszik rá. A nehéz metaforákat a világos, nyílt beszéd váltja fel. Az egymást szorosan követő, olykor egymásba olvadó frázisok és belső monológok pedig sűrű szövésű diskurzussá olvadnak össze. Jobb szót nem találva, Kaur felajánlja a regényként való olvasás lehetőségét, ahol egyszerre mozoghatunk otthonosan és döbbenhetünk rá saját kulturális idegenségünkre, ahogy a különböző történeti forrásokból származó, nem egyszer megdöbbentő részleteket olvassuk. Ezeken a helyeken nincs hova menekülnünk önmagunk és a biztonságosnak vélt világunk elől.

Egyszeriség és szubjektivitás-látszat, olykor lényegtelennek látszó sorok elrejtve. Hogy hol a határ megértés és egyéni beleérzés között? Ki tudja! Az alkotó az érzékekre játszik rá, érzésközpontú lírát hoz létre, sokszor önmagát is meghaladva. A kötetben ritka és rendkívüli módon szövi össze a költészetet, a prózát és az illusztrációt, hogy a figyelmet ne csak felkeltse, de végig meg is tartsa. Egyszerre jól kivitelezett biztonsági játék ez a részéről és kétélű fegyver.

A kötet összetartó gondolata, egyöntetű törekvése az identitás meghatározása, amelyet Kaur látszólag a posztmodern koncepcióra alapoz, vagyis az önazonosságot és az ön-megkülönböztetést társadalmi és kulturális konstrukciónak tekinti. Folyamatosan egyfajta kontextusba ágyazott létről ír. A jelmondat, ami végigkíséri az alkotásokat: Csapdába esni egy rajtunk kívül eső jelentés által.

„ha azt mondod
nem az idén barnult le
azt mondod a sötét testek
nem engedik be a fényt
azt mondod van valami mocskos
a bőr biológiai összetételében
azt mondod van aki tisztának születik
és annak is kell maradnia
azt mondod nem gyűlölöd a feketéket
de hálát adsz istennek
amiért nem feketének születtél.” (19.)

Kaur meg nem alkuvása, miden régi kivégzése, hogy dalszerű eszközöket elegyít ilyen látszólagos levezetésekkel merészen friss. A kötetet hat fejezetre osztva rendszerezi az általa nyújtott tanulságokat, miközben betekintést enged olyan kérdésekbe, melyek elsősorban a (női) test részeire épülnek (bőr, izom, tüdő, ideg, szív és fény). Kaur nem titkolt vágya, hogy az egyes fejezetekben olvasható szövegek rávilágítsanak a női hang intencióira is, hogy azokat ne valamely mozdulatlan, steril értelmezésekként tapasztaljuk, de bennük megtaláljuk mindazt, amit befogadóként magunkénak érezhetünk. Ehhez pedig olyan jól működő stratégiát léptet életbe, ahol a szöveg, a test és az identitás reprezentációjának történelmileg és társadalmilag adott keretei viszonytükörként funkcionálnak. A női szereplehetőségek folyamatos megkérdőjelezése egyfajta ironikus játék a részéről, amely állandó dialógust kezdeményez a másik nemmel.

„kislány,
hát nem tanította meg
anyukád
hogy amikor csípőd
a földgolyó ívére kerekedik
a tested már nem a tiéd?
a téged birtokba vevő tekintetek
nővé keresztelnek.” (30.)

Kaur én-elbeszélője ugyanakkor nemcsak a test szexuális tárgyként történő ábrázolása ellen küzd – Decolonize Your Body (amelyet a kritika sokszor kiemel), de a strukturális problémák egyéni élethelyzetekben való performálódása ellen is, hogy az olyan, a többség által használt, főként bevándorlókra alkalmazott jelzőknek, mint a „pakka rang”, azaz az „érett szín” ne rendelődjön alá. Ezen jelzők ugyanis az individuum életében objektiválódnak, aki később akaratlanul is saját tulajdonságaként vagy jellemzőjeként jeleníti meg azokat.

„ebben a világban
az dönti el mi mennyit ér
hogy tükörsima bőr feszül-e
tökéletesre vésett csontokon
ott ahol a zsír előszeretettel
raktározza el magát
meg az engedelmesség
amit önmagunk ellenére
vállalunk – biztosítókötél nélkül
hajítjuk el a darabjainkat
amik nem passzolnak
a fröccsöntőformába.” (17.)

Jasmin Kaur: Ha kérded, hová megyek. Fordította: Kamper Gergely. Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020