Lejátszási sebesség; Nem kell engedélyt kérni

Lejátszási sebesség

Fogadjunk, hogy lesz benne valaki, akit úgy hívnak, hogy Park. Minden koreai sorozatban van Park. Nem fogad velem, sosem látott még koreai sorozatot, amerikai sitcomokat szokott nézni.

Angol felirat jó lesz, vagy keressek inkább magyart? Magyart kér. Nem szeretem a magyar feliratokat. Lelkes amatőrök fordítják angolból, nemhogy a koreai kultúrát nem ismerik, angolul sem tudnak rendesen.

Minden koreai sorozatot megnézek. Átlagosan tizenhat rész, tizenhatszor hetven perc, intro és végefőcím nélkül hatvanhét. Rengeteg idő; ha egyedül nézem, gyorsabbra állítom a lejátszást. Nyolcszázalékos gyorsítás még nem feltűnő, de sorozatonként majdnem nyolcvan percet spórolok. Majd ha lesz barátnőm, lassítva nézzük. Kipróbáltam, kilencvenhat százalékos sebességnél még nem észlelhető a lassítás, de annyival is tovább lehetünk együtt.

Egy negyvenes mérnök és egy huszonéves irodai kisegítő lány küzd az élet nehézségeivel. Összefognak, hogy segítsék egymást. Az IMDB-n kilenc egész egy pontot kapott. Nem tűnt úgy, hogy nagyon érdekelné a sorozat, talán csak azért ment bele, hogy ezt nézzük, mert a kávézóban olyan lelkesen meséltem a k-drámákról. A koreaiaknál háromféle szív van. Megfogtam a kezét, hajlítsd be ezt a három ujjadat, a mutató- és a hüvelykujjad hagyd kinyújtva, érintsd össze őket. Kicsit fordítsd el egymáson az első ujjperceket, mint egy legyezőt. Igen, úgy. A két körmöd a szív két fele, látod? Kicsi szív. Kis szeretet. Like, nem love. Fokozható, ha két kézzel mutatod egyszerre. Milyen pici kezed van.

Mehet? Mehet. Normális sebességgel indítom el. A vállamra hajtja a fejét. Nem látom az arcát, nem fogom tudni eldönteni, unja-e. Nem hiszem, hogy szólna, ha unná. Félne, hogy elrontja az estét. Hogy ha azt mondaná, ne haragudj, de ez engem nem köt le, felajánlanám, hogy keressünk valami mást. Hogy fél órán keresztül válogatnánk, de nem találnánk semmi olyat, ami mindkettőnket érdekel. A háta mögé csúsztatom a karomat, kissé előredől, hogy kényelmesen odaférjek.

Az első résznél sosem ugrom át az intrót, megmutatja, milyen hangulata lesz a sorozatnak. Fehér keret, piros, kalligrafikus betűk, hóesés, mintha a felhőkön át néznénk a képeket. Magányos alakok, a két főszereplő. A férfi egy hídon, a lány a téli utcán, tornacipőben, titokzokniban. Mosolygó mellékszereplők. Üres tér szélén házfalnak dől a lány, lassan a háttérben távolodó férfi után fordul. Szomorú sorozat lesz. A k-drámákban mindig ilyen a szerelem. Tiszta, ártatlan. És nem garantált a happy end.

A közepes szív nemzetközi, mi is ismerjük. A két kéz ujjai összeérnek, a hüvelykujjak lefelé fordulnak. Be sem kell fejeznem, mutatja. Igen, ez az. Szeretet. Vagy akár szerelem. Helyzetfüggő.

Egyenletesen lélegzik. Nem reagál a filmre, nem is fészkelődik. Nem tudok tőle figyelni. Nem csinál semmit, mégsem tudok tőle figyelni. Jobb lenne, hogyha megmondaná, ha unja. Annyit kellene mondania, ne haragudj, ehhez most nincs hangulatom. Hálás lennék az őszinteségéért, semmi baj, akkor hallgassunk inkább zenét. Megkérdezném, kér-e egy pohár bort. Lehet, hogy elaludt? Megsimogatom. Az oldalára fordul, kezét a mellkasomra teszi.

És van egy még nagyobb szív. Túlzó gesztus, csak elhagyott férfiaktól láttam. És mindig nyilvános helyen. Annyira szeretlek, hogy nem érdekel, ha hülyének néznek, csak fogadj vissza. Ezt most nem mutatom meg.

Fiatal nő szólítja meg a főszereplőt, annyeonghaseyo, Park Dong Hoon shi. Jó napot, Park úr. Nyertem! Összerezzen. Megmondtam, hogy lesz benne Park. Nem mondja, hogy nem nyertem, mert nem is fogadtunk. Nem kérdezi meg, hogy mit szeretnék nyerni. Azt mondja, ki kell mennie a mosdóba. Megállítsam addig? Nem kell. Az előszobában jobbra. Az első ajtó a fürdő, a második a vécé.

Próbálom elképzelni, hogy összejövünk. Hogy havonta visszajárunk a kávézóba, ahol először randiztunk. Ahol azt mondtam neki, hogy olyan szép a haja, mint a koreai színésznőké. Hogy Szöulban nyaralunk, tteokbokkit eszünk és sojut iszunk sörrel. Hogy összeköltözünk. Hogy szeretem. Hogy elhagy. Hogy órák óta várok rá az utcán, és amikor meglátom, fölemelem a karomat, az ujjaimmal megérintem a fejtetőm közepét, a könyökömet kitolom oldalra. Nagy szív. Hiányzol. Próbálom elképzelni, de nem sikerül. Az ujjai is tömpék.

Behallatszik, ahogy öblít a vécé. Százhuszonhárom százalékra állítom a lejátszás sebességét. Még így is több, mint negyven perc van az epizódból. Inkább lecsukom a laptopot.

Mégis leállítottad?, kérdezi. Aha. Nincs most hozzá hangulatom, hallgassunk inkább zenét.

Nem kell engedélyt kérni

Zubog a víz. Eldobom a rongyot, rohanok a fürdőbe. A gégecső vége a kád falának feszül, ha nem súlyozom le a mérleggel, már kiugrott volna. Szürke hullámok, a lefolyó fölött halványlila örvény. Nekidőlök az ajtófélfának. A második öblítés a legszebb. A legsötétebb. Elfolyik a kosz, tisztább lesz a világ. Képes lennék végig itt állni, de nem lehet, a hetvenfokos program két óra ötvenöt perc, és még sehol sem tartok. Pedig ma még a dobozt is át akarom nézni. Ezt azért kivárom, ennyi pihenés nekem is jár.

Megáll a dob, elvékonyodik a vízsugár. Még kibuggyan néhány halvány korty, aztán lassan kiürül a kád. El ne felejtsem majd visszacsavarni a gégecsövet a fali szifonra.

A lakása alapján mindent megmondok az emberről. Ez az egyik szupererőm. Ha soha nem találkoztam volna Richárddal, ha soha nem láttam volna a szomorú szemét, akkor is tudnám, hogy boldogtalan. Látszik, hogy évek óta egyedül él, csak körül kell nézni. Ízlésesen van berendezve, nem azért, és rumli sincs. Hiába, mérnök, mindent élére. Csak hát olyan steril az egész. Funkcionális. Színek alig, és ami dísz akad, az is inkább való irodába, mint lakásba. Két autómodell, szakmai oklevelek, pár képeslap, aminek üres a hátoldala. Rubik-kocka. Biztos, hogy nem játszik vele.

Kinyitom az ablakokat, hadd járjon a levegő, amíg dolgozom. Hadd tisztuljanak ki az én gondolataim is. Szép ez a lakás, modern, pár éve újíthatták föl. Csak még mindig olyan fojtó.

Az éjjeliszekrény sarkán, a kaktusz helyén fehér, félkör alakú foltok. Biztos leverte. Végre. Nem is értem, minek rakta ide. Kaktusz a hálószobában? Tüskék és szerelem?

Szexuális élete sincs. Amióta ide járok, ugyanaz a három óvszer zörög a fiókban, annál pedig fegyelmezettebb, hogy óvszer nélkül csinálja. Vendégek sem jönnek hozzá. A könyvespolc tetején sorban állnak az üvegek, konyak, gin, Metaxa. Csak a vodkából hiányzik, de az is ugyanaddig van, mint amikor először jöttem. Be sem kellett rajzolnom, pontosan a címke tetejéig fogyott. Legalább nem iszik magában.

A konyhapulton boríték, rajta a nevem, Richárd szálkás, jobbra dőlő betűivel. Eltehetném, takarítás közben csak útban van, de nem szeretem eltenni, amíg nem végeztem. Amíg nem dolgoztam meg érte. Szépek ezek a szálkás betűk, elegánsak, látszik rajtuk, hogy Richárd még szokott kézzel írni. Ha kérése van, akkor sem sms-t küld, mint a többiek, hanem levelet hagy a boríték mellett. Néha én is írok neki. Elnézést, kedves Richárd, átválogattam a fürdőszobában a gyógyszereket, elég sok lejárt közülük, ha nem gond, legközelebb levinném ezeket a patikába. Elnézést, kedves Richárd, a kamra takarítása közben átnéztem az élelmiszert, ha nem probléma, legközelebb kidobnám a lejártakat. Nem mertem odaírni, hogy nehogy még valami baja legyen tőlük. Korai lett volna.

Nem szeretem tegezni a megbízóimat, inkább kikerülöm, máshogy írom a mondatot. Pedig Richárd is mennyi lehet? Negyven fölött kicsivel? Jó, ha öt évvel fiatalabb nálam. Ő persze tegez, nekem mégis kényelmetlen lenne.

Csókolom, néni, elnézést, le tetszenél venni nekem azt a képregényt? Néni! Levettem, persze. Nem is értem, minek rakják olyan magasra. Biztos valamelyik szülő tette oda, hogy eldugja a gyereke elől. A többi vevővel meg nem foglalkozik. Harcba igyekeznek a szuperhősök, fegyverek, pajzsok, elszánt állkapcsok. Szépen megrajzolták őket, kiskoromban még egyszerűbbek voltak a képregények. Pif, Bobó és Góliát, Bucó, Szetti, Tacsi. Az egyik hősnek szárnya is volt, de lehet, hogy mind röpültek, azért nem látszott alattuk az utca. A kisfiú megköszönte az újságot, beletette az üres kosárba, óvatosan, nehogy meggyűrődjön, aztán megkérdezte, neked mi a szupererőd, néni?

Kiválasztok a fiókból egy pár régi zoknit, a kukába dobom. Tele a fiók lyukas, fátyolos, kopott zoknikkal. Nem hordja őket, látom a mosásnál, de akkor meg minek tartogatni? Nem lehet így élni, egész életen át cipelni magunkkal a régi szemetet. Türelmesen szanálok, apránként. Hetente egy pár, és néha egy koszlott reklámpóló. A jóhoz is hozzá kell szokni.

Egyedül a portörlést nem tudom megszeretni. Ez a sok DVD is csak csinálja nekem a munkát. Csupa szomorú, háborús film, hát mire jó ez? Ő sem nézi ezeket, különben már rájött volna, hogy nem játszhatók le, és kiszórta volna mindet.

Nem mindenki tudja elviselni a gondoskodást. Anya sem bírta, már kiskoromban sem. Nyári szünetben bevitt az irodába, amíg az igazgató úr diktált neki, unalmamban rendet raktam a fiókjában. Milyen büszke voltam magamra. Sosem szidott le annyira, mint akkor. Kiöntötte az egész fiókot a földre, egyesével dobálta vissza az írószereket, soha többet ne nyúlj a holmimhoz, sziszegte, érted, soha többet. Nem mert kiabálni, nehogy meghallja az igazgató úr. Az én szekrényemben mindig rend volt, amíg az irodában dolgoztam.

Elnézést, kedves Richárd, véletlen eltörtem egy fűszertartót, legközelebb pótlom. A majoránnát is. Nem pótoltam, biztos, hogy sosem főzött még majoránnával.

Leveszem a széles fejet a porszívóról, lassan húzom végig a fal mellett, szeretem nézni, ahogy a pormacskák beszaladnak a csőbe. Ezek a belvárosi lakások mind ilyenek, egy hét alatt nagyon fölgyűlik a por. Otthon nem hagyom, minden másnap körbemegyek, fél óra alatt megvan.

A lakása alapján mindent megmondok az emberről, és segítek neki rendet tenni az életében. Nekem két szupererőm van. A kisfiúnak csak annyit mondtam, hogy nagyon szépen tudok takarítani. Láttam a képregény borítóján, hogy az összes szuperhős álruhát hord, maszkot, jól is csinálják, nem kell az ilyesmit világgá kürtölni. Tapintatosan kell segíteni, titokban, különben zavarba jönnek, szabadkoznak. Néha el is küldenek.

Sorra írtam a levélkéket, beszáradt festék, csorba kaspó. A bögrénél tört meg. Elnézést, kedves Richárd, az egyik csíkos bögre el van repedve, ha lehet, legközelebb kidobnám. Köszönöm, írta, de nem kell engedélyt kérni, nyugodtan dobd ki, ami olyan. Mindkettőnknek jobb így.

Óvatosan öntöm a felmosóvizet a vécébe, összegyűlik a csésze öblében. Nagyon más ez a víz, mint a mosógépé. Nyersebb benne a kosz, csupa szösz, hajszál meg apró szemét. Kavics koppan a porcelánon, a fölmosófej szálai kihúzták a törmeléket az ajtófélfák alól.

Amikor anya először került kórházba, hetekig egyedül voltam otthon. Rendet raktam a szekrényében, a konyhaszekrényben, a fürdőszobában, az egész lakásban, kidobtam a válási papírokat is. Nem szólt, nem szidott le, talán észre sem vette. De azután kevesebbet panaszkodott apámra.

A nagyja megvan, és még maradt egy fél órám. Végre átnézhetem a dobozt, múlt héten már nem fért bele. Ilyen ez a munka, sietni kell. Mind így szereti, akkor jöjjek, amikor már dolgoznak, és menjek el, mire hazaérnek. Legyek láthatatlan. Lakásonként két találkozó, egy, amikor odaadják a kulcsot, egy, amikor visszaadom. De volt, aki azt kérte, csak dobjam be a postaládába. Tényleg, a láthatatlanság is szupererő, azt is mondhattam volna a kisfiúnak. Biztos nem hitte volna el.

Ahogy sejtettem. Volt barátnős fényképek. Nyaralás, síelés, családi ebédek, esküvők, valami keresztelő. Gyönyörű a kisbaba. Hát hogy akar így feleséget találni magának? Családot alapítani. A múltat őrizgetve, szép díszdobozban. Nem csoda, hogy olyan fojtó itt a levegő.

Aranyos volt az a kissrác a közértben, szívesen hazavittem volna.

Összerakom a szemetet. Kommunális, műanyag, a fényképek talán mehetnek a papírba. Körbeszaladok. Az ablakokat becsuktam, a gégecső végét visszacsavartam a fali szifonra, a takarítószereket elpakoltam. Csillog a parketta, tiszta illatú a lakás. Kész vagyok. Jövő héten hozok valami pozsgást a kaktusz helyére.