„Ide vezet a nagy szabadság?”

Tasnádi István még 2018-ban, a székesfehérvári Vörösmarty Színház felkérésére írta a Kartonpapát, amelyből Hargitai Iván rendezésében figyelemre méltó előadás született. A drámaszöveget ugyanebben az évben jelölték a Színikritikusok díjára. A laudáció szerint erénye, hogy egy abszurd ötlet kinyitásával lehetőséget ad arra, hogy a színpadi adaptációk a hatalomtól való függés és a szabadsághoz fűződő viszony kérdéseit vizsgálják.

Most, három évvel később Kartonpapa a Szkéné Színházban kelt új életre, egy olyan előadásban, amelyet maga a szerző rendezett. De pontosabb, ha azt mondom, hogy a címszereplő halhatatlanságára kaptunk új bizonyítékot. Az alapötlet szerint ugyanis Éva nem képes elfogadni férje halálát, úgy tesz, mintha élne, sőt, egy kartonból kivágott emberalak formájában mindenhová magával hurcolja. A sajátos gyászreakciót a család egy ideig tolerálja, később azonban robbannak az addig elfojtott indulatok, kitör a káosz, amelyből a zsarnok családatya képletes feltámasztásában vélik megtalálni a kiutat.

Pintér Réka nappali-díszletét a kék különböző árnyalatai uralják. Kék itt minden: a falak, a bútorok. A trendi, egyszínűségében steril térben jól érvényesülnek Ignjatovic Krista jelmezei. Különösen a két, egymással rivalizáló sógornő öltözete beszédes. Juci, akit Parti Nóra játszik, az alakját megmutató fekete miniszoknyában és csipkés, szintén fekete felsőben a másra, több szenvedélyre vágyó, házasságát unalmas kényszerként megélő feleség. Sógornőjét, Évát Udvaros Dorottya alakítja. Nomen est omen – almamintás, konzervatív szabású ruhát és hozzá illő táskát visel, precízen befésült retró frizurával.

Két értékrend, két életstratégia csap itt össze. Tasnádi István az ősbemutatónál is jobban hangsúlyozza a megosztottságot, nem csoda, hiszen az azóta eltelt három évben a bőrünkön tapasztaltuk, hogy válnak egyre áthidalhatatlanabbá a jobb- és baloldal közötti árkok, akár úgy is, hogy családon belül mélyítik azokat. Udvaros Dorottya Évája megfellebbezhetetlen magabiztossággal mondja fel a gender- és nyugatkritikus kliséket, és nem hajlandó inni egy FreeSZFE feliratú pohárból. Ha könnyen kínálkozónak tűnnek is ezek a poénok, a színésznő képes figyelemre méltó jelenséggé emelni Évát. Vele szemben a liberális téblábolást nem a maga módján nagyon is határozott sógornő, hanem Éva testvére, Károly képviseli. Scherer Péter együttérzésünket gyorsan elnyerő, eleve vesztes, jóindulatú balfékként próbál egyensúlyozni a felesége és a testvére között.

Sokat bíz a rendezés a színészekre, és jól teszi. Így van ez a két fiatal színész, Mosolygó Sára és Varga Ádám esetében is, szépen kapcsolódnak az idősebb generációhoz. Varga Ádám karaktere az elnyomott, alkalmazkodó fiútól az elemi indulatok kitöréséig, az apával való rituális leszámolásig jut el. Mosolygó Sára szintén nagy utat jár be: Helgája kamaszérzékenységén és nyegleségén túllépve felismeri, hogy a káoszon Kartonpapa felélesztésével és kiterjesztésével lehet úrrá. Sokáig gondolkodtam, miért Botticelli Vénusz születése című festményét, és annak fokozatos eltorzítását választotta Tasnádi István az előadás háttérképének. Végül arra a lehetséges olvasatra jutottam, hogy itt a maga viszonylagos kívülállásával Helga lehetne a megszülető Vénusz, de ebben az ellenségeskedéstől eltorzult közegben nincs esélye a szépségnek és a művészetnek. Így jobbik énje feladásával szavaz a túlélésre.

Már az alapötlet is szürreális, de a kartonalak megszemélyesítése még tekinthető extrém gyászreakciónak. (Ha azt mondanánk, hogy ilyen a valóságban nem létezik, gondoljunk csak Kokoschka babájára.) A darab azonban felkínál még egy alkalmat a szürrealitás felerősítésére, és ezzel a székesfehérvári előadás élt is. Itt az alkoholos-kábítószeres össznépi trip közelebb marad a valósághoz. Talán mert manapság a mindennapjaink is épp eléggé szürreálisak, sorjáznak a „rémálmomban sem gondoltam volna” élményeink.

Tasnádi István a darab mottójának egy, általa közép-európai szólásként megjelölt mondatot választott: „Ide vezet a nagy szabadság?” Az előadás végkicsengése szerint ide: Kartonpapát kívánunk magunk fölé, akinek behódolhatunk, mert ez még mindig nagyobb biztonságot és rendet jelent, mint élni a kezünkbe kapott szabadsággal. Ez persze nem megoldásként, hanem keserű alternatívaként jelenik meg az előadásban. Úgy tűnik, tényleg kelet-európai sajátosság lehet, mert néhány hete, a nagyváradi HolnapUtán Fesztiválon két romániai előadásban is meghallgathattuk a Ceaușescu nem halt meg című dalt. Hogy ebben sem vagyunk egyedül, az vigasznak azért elég sovány.       

Tasnádi István: Kartonpapa

A Nézőművészeti Kft. és a Szkéné közös előadása
Szereplők: Udvaros Dorottya, Scherer Péter, Parti Nóra, Varga Ádám, Mosolygó Sára
Felvételről közreműködik: Mucsi Zoltán
Díszlet: Pintér Réka
Jelmez: Ignjatovic Krista
Videó: Erdély Jakab
Fény: Mervel Miklós
Hang: Molnár Péter
A rendező munkatársai: Hodászi Ádám és Fábián Ilona
Rendezte: Tasnádi István
Szkéné Színház, 2021. június 13

Fotók: Mészáros Csaba