„nem a rend visszaállítása, hanem annak saját képünkre alakítása, saját szabályaink megkreálása a feladat”

Idén jelent meg Kertai Csenger második kötete Hogy nekem jó legyen címmel a Kalota Művészeti Alapítvány és a Napkút Kiadó közös kiadásában. A költővel Istenről, szerelemről, szeretetről, megszólításról, egyéni megváltásról, valamint Isten és a mai költészet viszonyáról beszélgettünk.

Hogy nekem jó legyen a kötet címe. Hogyan lehet jó neked? És a kötetben megszólaló hangoknak? Mi jelenthet örömet? Már ha egyenes kapcsolatot tételezünk jó és öröm között…

Talán ez a lényeg. Hogy nincs egyenes kapcsolat jó és öröm között, vagy inkább úgy mondanám, hogy a velünk történt jó dolgok nem feltétlenül örömteliek. A kötet abszurd módon, de végig valaki más szeretetnyelveként éli meg a bántalmazást, a büntetést, az alanyt ért fájdalmakat, traumákat is. A kortárs lírában amúgy is érzékelek egy reflektált igényt a traumák továbbírására, túllépésére (erről bővebben itt írtam), ami nálam egy személyes istenkép ábrázolásában jelentkezik. Ez az Isten hatalmas Isten, sokszor megszólíthatatlan, távol levő, büntető, de pont így – az abszurd nyelvén – fejezi ki a szeretetét, az emberrel történt borzalmak így értelmezhetőek a gondviselés szintjén. A kötetben megszólaló hangok egyazon hangok, ezzel az Istennel folytatott diskurzus hangjai, értelmezése annak a világnak, amiben az ő hiánya jelentkezik, az űr, amire valamilyen választ kell adni. Örömöt pedig talán a folytonos hiányérzetet kitöltő válasz jelenthet. Például a szerelemben, ami valamilyen módon mégiscsak pótolni, gyógyítani, válaszokat adni képes.

A versek folyamatosan megszólítanak valakit, és csak azért nem mondom, hogy legfőképp Istent, mert erősen jelen vannak más alanyok is, olykor szétszálazhatatlanul összefonódva egymással, és így Istennel is. Poétikailag különösen termékeny tud lenni ez a módszer. Számodra mit jelent a megszólítás beszédalakzata? Hogy jutottál ehhez a nyelvhez?

A megszólítások hétköznapi szituációkra hagyatkoznak, ahol talán a szerelmi olvasatokban ragadható meg leginkább az Isten, és főleg a megváltás jelenléte. Azt gondolom, hogy ez lett a tétje a kötetnek: a megszólítások, a dialógusok próbálják a megváltást nagyon is profán környezetben megélni, az egyszerű hétköznapokban, ahol a szerelem adja magát, mert az hasonló módon megjelenít valami nagyon lényegeset abból, ami túlmutathat a már említett hiányérzeten. Ezek a szerelmek kísérleti jellegűek, vallásos töltettel, és egyáltalán nem bizonyosságként állnak, de talán az egyetlen dologként, ami a beszélőt reménykedéssel töltheti el a hétköznapok értelmét illetőleg. Ennek a nyelvnek számos hagyománya van, elsősorban Kierkegaard és József Attila, de Borbély Szilárd munkássága is inspiratív hatással volt rám az írás közben.

A traumák és azok isteni/szerelmi kiegyenlítése egy fokozott érzékenységet mutat. Hogy kapcsolódik ehhez a versek nagy részében feltűnő rend, tisztaság vagy éppen a hó fehérsége?

Ezek mind a hiányérzet kontrasztjai, olyan idilli állapot részei, aminek hiánya töréspontot okozott ebben a lírai világban. Hatalmas az igény ennek a rendnek a visszaállítására, mert a beszélő(k) folytonosan úgy érzik, hogy ha ez az állapot elveszett, ők sem találják már a helyüket. Ez a rend egyfajta platonizmuson, idealizmuson alapszik, elérése ebben az értelemben lehetetlen, mégis folyamatosan mozgásban tart, termékeny leírását adhatja egy nem létező, rég elveszett világnak, ahol egy paradicsomi állapot uralkodik. Mégis, a verseknek muszáj letörni ezt az irreális igényt, vagy inkább feladni a rend teljes visszaállításának igényét, ezért az idillihez köthető fenséges sokszor ártó, bántó értelemben működik, mint az Ikarosz vagy a Balaton című versemben. Rá kell jönni, hogy nem a rend visszaállítása, hanem annak saját képünkre alakítása, saját szabályaink megkreálása a feladat. Nagy hangsúly fektetődik ezért a beszélőre, akinek muszáj elengedni ezt a függőséget, az idilli rend visszaállítását, és abban a világban kell élnie és boldogulnia, ami mégis folytonosan a metafizikai világhoz köti, ezért egyfajta tranzitzónában köt ki, sem itt, sem ott nem találhatja meg magát igazán. A kötet végére a „Hogy nekem jó legyen” tapasztalat úgy fejti ki a hatását, hogy a rend totális visszaállításának igénye helyett a hétköznapok egyszerűségére fekteti a hangsúlyt, és arra, hogy elhiggye, hogy ezek a dolgok mind az ő érdekében vannak.

A Szelíd munkás című versben írod: „hivatalosan sosem ismernéd el, / hogy miattam van rend”. Így kapcsolódik be például a versek beszélője, akiről azt mondod, hogy folytonosan tranzitzónában van. Ez kissé megint továbbrajzolja az általad felvázolt képet… Ugyanakkor a Határodban az Én és a Te együtt, egymás részhalmazával kerül tranzitzónába: „Határod vagyok, / kevesebb, mint te, / de több, mint amit / eddig gondoltam magamról…” (Szemben az Ikarosszal, ahol határozottan érzékelhető egy ilyen határ.) Az Én és a Te egymásba csúszó pólusa hogyan él meg ilyen kis helyen?

Az Én és a Te határvonala állandó változásban van, akár hierarchikus, bántalmazó, vagy szerelmes viszony áll fent kettejük között. A határátlépések folyamatosan az egyik sebezhetővé tételével érhetőek el, ahol az egyik kiszolgáltatottá válik a másiknak, mégis enélkül az áldozat nélkül nem lenne átjárás kettejük között. Ez a sebezhetőség magában foglal egy hitet a rend visszaállítására, de mindig egy rádöbbenést is, hogy a rend nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy elsődlegesen az egyik elképzelte; ebben az aktusban mindig valami megdöbbentő hatás ér, lemondás, elengedés, értékvesztés. Ami ilyenkor létrejön nem is feltétlenül rend, mégis sokkal életszerűbb, a beszélő pedig otthonosabban érezheti magát, még akkor is, ha ez a felszínen sérülésekkel is jár.

Az Én és a Te együttélése pedig nem feltétlenül jelent külön helyet. A megszólalásokban kidomboruló beszélőkre legfeljebb a nyelvtani szám és személy utal, valójában semmi sem zárja ki, hogy ez a két élesen elkülönülő beszélő egy és ugyanaz. Ez a kicsit skizoid versbeszéd szerintem nagyon is jellemző a hétköznapi gondolkodásra, a gondolat privát, nagyon is egyedi jellege és a környezetünk eltérő válaszai hasonló paradox helyzeteket teremthetnek.

Ateistaként Isten számomra szimbólum, vagy talán inkább allegória. Bár talán a hívőknek is e kettő valamelyike, csak éppen más tartalommal. Milyen lehetősége nyílhat egy nem hívőnek egy kortárs „istenes” költészet olvasásakor? Vagy akár egy hívőnek? Hogyan vehet részt a mai költészetben Isten?

Azt hiszem, hogy a kötet pont a szimbólum- vagy allegóriaépítésekben érdekelt. A klasszikus keresztény szimbolika számomra egy idő után kifullad, tartalom nélkül marad, ha nincsen kortárs reflexiója. Talán a vallásos neveltetésemben pont ezek a hiányosságok, a reflektálatlanság, a korszerűtlenség ösztönzött arra, hogy saját allegóriákat teremtsek. Erre lehet példa a megváltás, ami engem a legjobban érdekelt, mégis dogmatikus vagy katekizmusszerű válaszokon keresztül nem tudtam egyről a kettőre jutni. Az Isten, mintahogy a költészet is, a személyesség, az egyediség legkifejezőbb médiuma, ami számomra az abszurditáson kereszül fogható meg (erről bővebben itt írtam), ezért adta magát a téma, mégsem gondolom, hogy „istenes” költészetet csinálok.

A hívő szerintem onnan ismerszik meg, hogy rengeteg gondolkodnivalót és kétséget ébreszt benne az Isten jelenléte, aminek pont csak a hiánya megfogható, ez a hiány viszont költészetileg rendkívül termékeny lehet, ha egy kicsit is könnyíteni képes azon a roppant terhelt fogalmon, hogy Isten.

Ilyen értelemben mi a helyzet a szeretettel? A szerelemről már beszéltél…

Hasonlóan terhelt és nehéz fogalom, mégis nagyjából mindannyian érjtük, hogy mit jelent. Ábrahám tudta, hogy szereti őt az Isten, amikor azt kérte tőle, hogy áldozza fel a fiát, mégis legtöbbször a szeretethez valamiféle kellemes érzést társítunk. Ebben az értelemben kétségbeejtőek a szeretetnek azok a válfajai, amik nem feltétlenül rólunk szólnak, mert csak később értjük meg, hogy miként szolgálták a borzalmak a mi javunkat. Azt hiszem, hogy szeretni is hasonlóképpen kell, rengeteg áldozattal. Mert az áldozat végül is arról szól, hogy kikerülünk a saját középpontunkból, valamilyen ürességet hagyunk magunk helyett, amit kitölthet a másik, de benne van a félelem, hogy üresen marad. Ez a kockázatos lépés, ez az áldozat a szeretet szerintem, magamnak az üressé tétele, anélkül, hogy elvárnám, hogy valaki beköltözik oda. Mégis reményteli állapot szeretni, mert megvan a lehetősége, hogy valaki majd egyszer viszonozza, belép oda, ami eddig üres volt…

Szavaid alapján elsőre az jut az ember eszébe, hogy „Sehol se vagy. Mily üres a világ. / Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. / Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. / Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.” Pilinszky. A költészete mint hagyomány, amire utalhatnak a verseid. Milyen a viszonyod ehhez a költészethez? Illetve kinek az életművét emelnéd ki, melynek hatása érződik a kötetben?

Hagyomány, persze, írtam én sok Pilinszky-szerű verset, és szerencsére egyik sem került bele a kötetbe, mert azokba nem tudtam belerakni semmit magamból, utánzásnak, és így értelmezésnek voltak jók azok a szövegek. És bár logikusan ő lenne a legegyértelműbb kapcsolódási pont, nekem ő vegytiszta költészetet csinál ahhoz képest, amivel én próbálkozom. Nála a vallásosság steril formái a tökéletes élethez közelítenek. Én ettől olyan távol vagyok, amennyire csak lehet, a verseimben mondjuk ez a tisztaság vágyként jelen van, de valami mindig erősen összetöri a beszélő efféle vágyát. Amiről azt mondtam, hogy lehet, hogy nem is akkora probléma…

A hagyományban három szerzőre szoktam támaszkodni. Kierkegaard a filozófiai hátteret, az abszurd szeretetnyelv kibontakozását adja borzasztóan erős lírai túlzásokkal, amik a vallásos elvágyódást érzékeltetik. József Attilánál a Tanítások profetikus, biblikus megszólalásmódjai alapozták meg az én költői nyelvemet – ez a sajátos képhasználat mondjuk még az első kötetemben, a Mindig kivirágzikban dominánsabb. Borbély Szilárdnál az elhagyatottság lírai alakzatai tudnak erősen működni, és persze mindhármukat összefogja az a sajátos értelmezés, ami mindegyikből azt tartja meg, ami nekem fontos. Ezek a hasonlóságok tudják szerintem erősen megkötni a szentet és a profánt egy olyan személyes és privát nyelvben, aminek a csomópontja az egyediség, vagy ahogy előbb hivatkoztam rá, a megváltás számomra elérhető közelsége. És persze egy-egy versben visszaköszönnek mások is, például Tolnai Ottó, aki anno annyira felszabadítóan hatott rám. Másrészt, hasonlóan fontos, hogy egy-egy versbe hogyan nyúlt bele a szerkesztőm, Nyerges Gábor Ádám, de számos vers magán hordja az aktuális publikáció szerkesztőjének a kézjegyét.

Említett folyóiratszemlédben arról írsz, hogy az ott olvasott szövegek „felvillantanak egy lehetséges közös olvasatot a kortárs líra érzékenységét illetőleg, amely érzékenység mások traumáinak felismeréséből és termékeny továbbírásából elsajátítható”. Látod ennek tágabb terét is, tehát beszélhetünk szerinted erről – akár markáns – tendenciaként is a kortárs irodalomban? Hová futhat ki mindez? Illetve a másik oldalról kapcsolódó, de mégis külön kérdésként: az a fajta költészet, amit idézőjelben „istenes”-nek mondtam, tehát egy ilyen indíttatású költészetnek milyen tér juthat az irodalom közeljövőjében?

Leginkább a fiatal irodalomban tapasztalom ezt a féle traumalírát, a traumákból kilépés erős vágyát, de ott is megvannak a populárisabb irányzatok, a közéleti, politikai vagy az alanyi líra befogadhatóbb, hétköznapibb megfogalmazásai inkább ledominálják a teret, mintsem egy gyökereiben talán még a 20. századhoz csatlakozó, „istenes” költészet. Mégis van tere, mert ahogy a közéletnek, politikának, vagy az alanyi lírának, úgy a vallásosság szólamainak is létezik fóruma, mondjuk arra még én is kíváncsi vagyok, hogy végül milyen olvasóbázisa lesz ennek a költészetnek. Van egy olyan tippem, hogy főleg nem katolikusok…

Sokszor mégis úgy gondolkozom a saját költészetemről, hogy ha semmiféle tér sem jut neki, az sem probléma, mert annyira koncentráltan az egyediről szól, hogy csak magam miatt már érdemes volt megírni őket, sőt lehet, hogy ez a tétje is. De ez egyelőre nyitott kérdés…