„Csak égboltot, s nem lelket vált…”

…aki áthajózik a tengeren”– vallotta Terentius. Ennél igazabb leírás, sőt, szinopszis aligha fűzhető a Jurányi Ház Mady Baby című produkciójához, amelyet április 30-án mutattak be a SzínházTv platformján keresztül. Erotika helyett erőszak, szex helyett szenvedés, szeretet helyett önzés: ezekről mesél Gianina Carbunariu román szerző darabja.

A Jurányi, a Füge Produkció, a TITÁNium Színházi Projekt és a 011 Alkotócsoport energiái Radnai Márk színész-rendező vezénylete alatt egyesültek a Mady Baby című produkcióban. Talán ez, a belefektetett munkát-energiát kifejező meghatározás illik legjobban arra, amit láttunk. Nem színházi előadás, hiszen a saját ágyunkból nézzük, nem egy színházi előadás felvétele, hiszen teljesen mást, sokkal többet láttatnak velünk, mint egy előadásfelvételnél megszokhattunk, nem film, mert dramaturgiája egyértelművé teszi a teátrumi kereteket. A tipologizálás nehézsége egyben az előadás összetettségének is fokmérője, hiszen az kamaradarabból csúszik át hosszú percekre áldokumentumfilmbe, majd egy tágasabb, ám mégis fojtogató atmoszférájú, színházi térbe szabott művé válik. Ugyanakkor kakofónia nyomokban sem fedezhető fel, a Mady Baby elkerüli a határterületen mozgó alkotások sokszor erőltetett és természetellenes szintéziseit.

Maga a történet összefoglalható dióhéjban is: Madalina (Hartai Petra) egy fiatal román lány, aki Írországban próbál új és jobb életet kezdeni Vojku (Mózes András) nevű fiúja oldalán. A lány még a nyugatra tartó repülőn találkozik Bogdánnal (Bán Bálint), a leereszkedően viselkedő román filmszakos hallgatóval, akinek láthatóan kellemetlen az üresfejűnek tűnő tinilánnyal beszélgetni. Hármójuk tragikus és mocskos egymásra utaltságának, emberi viszonyaik elállatiasodásának lehetünk tanúi; a katarzis után pedig kegyetlen döféssel hagy minket magunkra az előadás.

Már az Írországba tartó „repülőgép utasterében” felvett snittek sulykolják a filmszerű élményt, hiszen a játszók arca olyan közelről, olyan részletesen látható, ahogyan az a legszűkebb színházi térben sem lehetséges. A három fiatal színművész elsősorban nem filmszínész, ám finom játékuk, az arcukra ülő érzelmeik elegye feledteti velünk a majdnem-filmélmény és a színészi munka kezdeti ellentmondását, sőt, figyelmünket hamar megkaparintja. A film vagy a filmezés motívuma idővel további narratív problémákat vet fel, hiszen a játékidő későbbi részében Bogdán filmes munkáiból látunk bevágásokat külső helyszínekről is; tehát az önmagában is szokatlan elbeszélési forma (a filmekre jellemző fényezés, plánok, zene, hangjáték, de mégis egyértelműen a deszkákra adaptálva) tovább gyarapodik egy belső filmmel. A filmszerűen pergő előadás és a Bogdán-féle dokumentumfilmből bevágott részletek egymásra mutatnak, de ennél is fontosabb, hogy kellő helyeken és kellő időben törik meg a cselekményt – picit fel-fellélegzünk Madalina bohóckodásának hála.

A műfaji határokat és narratív lehetőségeket láthatóan jól ismerő, a felmerült problémákat ügyesen megoldó rendezéshez szükség volt Radnai arányérzékére és a három játszó láthatóan erős koncentrációjára is. Az elbeszélés tárgyalt sajátosságait minden bizonnyal a pandémia számlájára írhatjuk, így egyfajta mesélői válaszlépésként is értelmezhető az online térbe szorult színház helyzetére és az otthonunkban kevésbé működő hagyományos előadásfelvételek sokaságára. Kísérlet részesei lehetünk, amely során egy felvételnél jóval zsigeribb, a színház tapasztalásához sokkal hűbb alkotást látunk.

De a szakmabeli avatottság és innováció nem működne, ha nem lennének olyan koherens és folyton figyelmet követelő erők, mint például Hartai Petra játéka. A színésznő rendszeresen bizonyítja átélőképességét, sokoldalúságát; a Mady Baby szinte a jutalomjátékának is tekinthető. Szépsége, mozgása és elbűvölő nőiessége találkozik Madalina butuska, majd cinikus ártatlanságával, a jobb sorsra érdemes hősnő passzív bátorságával. A nyitójelenet esetlensége hamar elpárolog, és Hartai munkáját legalább akkora tisztelettel nézzük, mint Radnai rendezői-szerkesztői tehetségét. Madalina pillantása olykor annyira szeretetteljesen simogató az arra nem méltó férfiak felé, hogy a cserébe kapott erőszak az együttérzésünket és a haragunkat is fűti: Madalina már-már a húgunk, barátnőnk és a szeretőnk lesz.

A Mady Babynek keresztelt lány véletlenül sem Jeanne d’Arc, nincs sok lehetősége a valódi harcra; inkább Ophelia ő, aki származhat bármelyik közép-kelet-európai kisvárosból. Ha Madalinát hősnőnek tekintjük, hősnő akkor a valóban létező ezernyi lánytársa is, akiket megvernek, megerőszakolnak, önmagukból kifordítanak, aztán, amikor már értéktelenek, a szemétre dobják őket. Madalina története nem kizárólag román segélykiáltás és sors, hanem magyar, cigány, szlovák, bolgár, lengyel, cseh és még hosszan sorolhatnánk, mennyiféle út a csüggedésbe és megsemmisülésbe. Mady Baby, román nevét is levetve, a lidércfénynek bizonyult nyugati élet reményébe kapaszkodva az ő szóvívőjük.

Madaline történetének lehet egy olyan olvasata is, hogy az írek (akik helyére szintén képzelhetünk más nyugati nemzetet) azért nem bukkanak fel szinte áttételesen sem az előadásban, mert a kívülről érkezőknek nincsen lehetőségük a társadalmukban valódi kapcsolatokat építeni. Madalina a hatóságok, a polgárok és úgy általában mindenki számára láthatatlan – igaz, az epilógus felfedi, hogy a lány hazájában sem élvezett semmilyen védelmet. Ez az információ pedig fontos, hiszen a történet során a lány az áldozatszerepből nem tud tartósan, egy-egy játékpercnél tovább kilépni. Egyszerűen nincsenek alkalmas mintái, megfelelő önkifejezési és érdekérvényesítő készsége; az állatias táncjelenet során láthatjuk zsigeri, provokatív gesztusát, azt, hogy micsoda viharokat rejt magába. Bár vele érzünk végig, sejtjük, hogy képtelen lesz megmenteni önmagát.

A Madalina körül mozgó két férfi szintén létező mintákat testesít meg. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy a közérthető, ismerős attitűdök és mintázatok ellenére mindhármuknak nagyon egyedi karakterük, vágyaiknak pedig hihető horizontja van. Habár mély undort kelt, pontosan értjük Vojku mozgatóit:Mózes András szépen rétegzi az akár sztereotipikusan is életre kelthető antagonistát. Könnyedén tud megnyerő, sőt, joviális lenni, ebből fordul pontosan kimért arányban és jól megválasztott pillanatban tettel vagy szóval fenyegető, pszichopatikus zsarnokká. Vojku erős ambíciókkal rendelkező strici, akinek környezete csak eszköz egy vágyott anyagi biztonság elérésére, érezzük, hogy jóval ravaszabb partnereinél, intelligensebb, mint aminek láttatja magát. Mózes András testbeszéde félelmetesen reális, a passzív fenyegetés, a tettleges agresszió és a kényszerítés eszköztárának teljes tárházával él.

Bogdán, a becsvágyó filmes csak annyival lehet emberibb Vojkunál, hogy maga is a veszélyes férfi kurvájává válik. Áldozat, ám részvétünket képtelen felkelteni, Bán Bálint erről gondoskodik. Színészi munkája pont annyira sztereotipizált, mint Mózes erőszakos pszichopatája; Bogdán ugyan kevésbé agresszív, viszont nárcisztikus megnyilvánulásai annyira kicsinyesek, jelentéktelenek és karikaturisztikusak az őt hallgató Madalina tragédiáihoz képest, hogy a kontraszt miatt az esélye is elveszik a befogadó esetleges azonosulási kísérleteinek. Ez nagy könnyebbség, hiszen a lány szempontjából Bogdán a hamis remény a szeretetre, a védelemre, amivel aljas módon él vissza a férfi. Egyetemi végzettségére alapozott önhittsége szöges ellentétben áll szűklátókörűségével, együttérzésre leginkább saját magával szemben képes, Vojku terrorja az ő szökési kísérleteit is meghiúsítja.

Míg Vojku esetében magától értetődőnek tekintjük, hogy létezik az általa képviselt archetípus, Bogdánt nehezebben fogadjuk be, hiszen „dokumentumfilmes” bejátszásai alapján érzékeny szemű művész is egyben – más kérdés, hogy művészetét Vojku és közönségének sötét elismerése hatására képes perverzióra és parafíliákra fecsérelni. Hogy kik azok a férfiak, családapák, fiúk, fivérek, munkatársak, ismerősök, akik a trió itt részletesebben fel nem tárt, egyre extrémebb közös „munkáit” magányukban élvezik, titok marad. A két férfi végzete semmi megnyugtatót nem tartogat, a befogadók lehetséges igazságigénye kielégítetlen marad annak ellenére, hogy az ő történetük is sötétségbe vezet.

A legborzalmasabb azonban nem a tetőpont erőszakorgiája, hanem a prológus, ahol a filmszerűség fő részt követel magának; Madalina történetének kezdetére repülünk vissza. Romlatlan, ám cseppet sem éteri, átlagos és szeretetre vágyó kislány a világnak egy olyan részén, ahol kényelmesebb nem foglalkozni más kínjával (más kérdés, hogy az előadást látva nem lehetünk biztosak abban, hogy egyáltalán van-e olyan hely, ahol az emberek foglalkoznak társaik kínjával). Itt kap érvényes viszonyítási pontot Madalina repülőútja, magánya, sebei, Bogdánba és Vojkuba kapaszkodása, bizarr és kegyetlen víziója a tehenekkel, eltékozolt szépsége és vad erotikája, lázadásainak erőtlensége. A lány egyszerűen nagyon fiatal.

A Hetedik című David Fincher-film egyik utolsó mondata jutott eszembe, ami Somerset nyomozó (Morgan Freeman) szájából hangzik el: „Ernest Hemingway írta egyszer, hogy »Szép hely a világ, érdemes harcolni érte«. A második részével egyetértek.”

Mady Baby
Füge Produkció – TITÁNium Színházi Projekt – 011 Alkotócsoport

Szereplők: Bán Bálint, Hartai Petra, Mózes András
Szerző: Gianina Carbunariu
Zeneszerző: Keresztes Gábor
Látványtervező: Alvégi Lóci, Németh Sára / noppa
Jelmeztervező: Polyák Eszter
Fénytervező: Mervel Miklós
Hang – és videótechnika: Elekes Tibor
Dramaturg: Oláh-Bebesi Bori e.h.
Rendezőasszisztens: Magócs Milán
Produkciós vezető: Gulyás Dóra
Rendező: Radnai Márk

Fotók: szinhaztv.com