Tallér Edina: Lány a város felett

Víz, víz, hazavisz

Minden, ami volt, távolinak tűnik. Mintha nem is velem történt volna meg. Nem is történt meg, az egész csak egy torz mese. Add, Istenem, hogy így legyen.

A város legmagasabb házának legfelső emeletéről hetek óta az ablakból nézem, mi történik. Sok-sok év távlatából. Mintha évmilliók teltek volna el.

A házamtól tíz utcával feljebb, egy kis családi ház konyhájában egy férfi, néhány héttel ezelőtt, ugyanúgy érezte magát, mint én. Vagy napok, hetek, hónapok teltek el azóta? Nem tudom, nem tudom, mióta állok itt.

Reménytelen hangulatban van a férfi. Fekete bőrcipőjét tisztítja, mindjárt végez. Az ingét is kivasalja majd. Szereti úgy befejezni a napot, hogy mindent előkészít, reggel kapkodás nélkül indulhasson az élet. Rossz érzése van, úrrá lett rajta a szomorúság, mostanában egyre többször van ilyen. Lehet, hogy beteg vagyok? – gondolja, és eszébe jut a szerelme. Reggel haraggal váltak el, veszekedtek, megint megbántotta a lányt, pedig nem akarta, csak így jött ki. Mostanában egyre többször így jött ki. Az a rohadék, szűnni nem akaró rosszkedvem, az az oka mindennek – gondolja a férfi, és egészen közel emeli a forró vasalót az arcához, ellenőrzi, elég meleg-e már. Nem. Még melegedhet egy kicsit. Leteszi a vasalót. Bekapcsolja a tévét. Csak két csatornát lehet fogni, egy zenés show-műsorokat sugárzót és egy imacsatornát. Ez utóbbin óránként tizenöt perces, hitvezető által irányított, közös imádság után negyven percig interaktív, élőnek tűnő jósműsort közvetítenek. Plusz óránként öt perc reklám. Én vagyok a hitvezető. Én mondom az imákat.

A Nap azon a napon négy óra ötvenhét perckor kelt fel, és este nyolc után négy perccel tért nyugovóra. Minden ugyanúgy ment, ahogy szokott. Jött a Nap, aztán ment a Nap.

Én sem csináltam semmit sem másként, csak mindent ugyanúgy, mint mindig. Estefelé, valamivel hét után, több mint negyedóráig álltam az ablakban, gyönyörködtem a kilátásban, reménykedtem, hogy ez majd elűzi a melankóliát, ami kezdett úrrá lenni rajtam is, akárcsak azon a férfin, akit elképzeltem, és mindenkin mostanában, akit elkapott ez a gyilkos betegség. Szép az alkonyat. Az élet szép. Az élet szép. Az élet szép.

Egy nagy rakás szar az élet – gondolja a férfi, miközben fehér ingét vasalgatja. – Van a hűtőben még egy sör. Megiszom az utolsó söröm, aztán kiugrom az ablakon.

Abbahagyja a vasalást. Az asztalhoz lép, leül a gépe elé, és elküld egy üzenetet:

„Drágám, nem tudom, mi legyen. Rossz érzésem van. Mi lesz velünk? Mondj valami biztatót!”

– Kész a vacsora! – kiabált épp ugyanebben a pillanatban az ebédlő felől a nappaliba a házvezetőnőm. Visszahúzott a valóságba. Olyan a hangja, mint anyámé volt, amikor még élt, beszélt, főzött, ölelt.

– Kész a vacsora, hányszor mondjam? – ordított be megint. – Gyere már, ki fog hűlni! Rántotta. Az csak melegen jó.

Folyton rántottát készít vagy tejbegrízt, és folyton kiabál, akárcsak anyám. Kék szemű, aprócska asszony, még a vállamig sem ér. Régen magasabbnak tűnt. Amikor először láttam, nem lehetett több, mint harminc. Most meg? Hatvan? Hetven? Száz? Régen nagyon szép volt. Most is az. Nem tudom már, hány éve van mellettem. Azelőtt nem tartottam olyan pontosan számon az időt, azt hittem, hogy az idő végtelen. Most meg már nem számít, én mégis folyton az időre gondolok, mintha előbb-utóbb elfogyna belőle minden pillanat.

Az első pigmentfoltra, ami megjelent a kezén, a jobb kézfején az első öregségi foltra, arra viszont emlékszem. Onnantól kezdve mindennap néztem az öregedő kézfejét. Barna pöttyöket rajzolt a kékeslilás erek köré a múló idő, folyó mentén apró szigetek.

– Minek bámészkodsz folyton az ablaknál? Mi az, amit onnan látsz, innen meg nem? – kérdezte.

A nappaliban állok, az ablakon bámulok ki, és az ő kezére gondolok, meg arra, hogy milyen szép nő volt, a legszebb, mostanra meg vége. Régi emlékek nyomasztanak, pedig nem akartam, hogy hiányozzon a múlt. A hatalmas üvegfal előtt állok most is, ugyanott, mint azon az estén, amikor utoljára láttam őt. Mikor is volt? Két hete? Két hónapja? Száz éve?

Elképzelem, ahogy zsörtölődik és leégeti a vacsorát. Igazgatja az edényeket, szalvétát, abroszt, az asztal közepén a virágvázát. Ezt csinálja. Ennyi maradt belőle. El kéne engednem őt, nem szabadna újra és újra felidéznem, hadd menjen, legyen végre szabad.

Minden falam üvegből van, bárhová lépek, akárhová ülök, mindenhonnan csodás a kilátás, az ablakhoz sétálni és úgy bámulni a kinti tájat tényleg felesleges, színpadias póz csupán, gondoltam az utolsó esténken, és átmentem az ebédlőbe, leültem az asztalhoz. Néztem őt, ahogy pakolgatja elém az ételt. A keze tele barna pigmentfolttal, a vékony bőr alatt látszanak az erek, lüktet, hullámzik az ütőér, vékony kis folyócska, még pezseg benne az élet.

– Köszönöm – mondtam neki. – Ma is pompás a vacsora.

*

Egy fiatal lánynak a belváros legelőkelőbb negyedében, a nagy templom melletti irodaház nyolcadik emeletének nyolcvanhármas számú irodájában, a huszonhetedik asztalnál ugyanabban a pillanatban, amikor én megköszöntem Erzsinek a vacsorát, jelzett a gépe, hogy üzenet érkezett. A lány a negyvenkettedik széken ül, túlórázik, a monitort bámulja. Az a dolga, hogy üzenetekre válaszoljon, előre megírt szövegekkel. A szövegeket én találtam ki, akárcsak az imákat. Az imatévénél dolgozik. Az imatévé az enyém. Negyvenpercenként tizenöt perc szünete van. Amíg a tévében az ima megy, ő pihen. Amikor a tévében jóslás van, ő lelkesítő és praktikus tanácsokat tartalmazó ezoterikus üzeneteket továbbít azoknak a kétségbeesett, melankolikus vagy türelmetlen nézőknek, akik nem tudnak bekerülni az élő adásba, hogy a leghíresebb jósnőtől kérdezzék meg, milyen lesz a jövő. Én vagyok a leghíresebb jósnő. Én jósolok a tévében. Mindig ugyanazt mondom, illetve van pár variáció, amiből választani lehet, a kérdés dönti el, melyik választ fogják hallani. „Üdvözlöm, mit szeretne tudni?” – kérdezem a betelefonálókat. Már vagy tíz éve nem frissítettük a felvételt. Az emberek mindig ugyanazt szeretnék hallani, minek akkor frissíteni a válaszokat. Szerelem, karrier, pénz, esetleg egészség, ennyi. A lényeg, hogy ne veszítse el senki a reményt, ebben segítek én. Reményteljesek a válaszaim, plusz még praktikus tanácsot is küldetek üzenetben annak, aki kéri. Tanácsokat oltárállításhoz, mantrázáshoz, imához, istenhez.

Mire aznap este befejeztem a vacsorám, a zenei show-műsorokat sugárzó televíziócsatorna gálaműsorának negyedik produkciójaként egy kissé elhízott, kék hajú énekesnő a kezébe veszi a mikrofont, és egy ősrégi slágert kezd el énekelni. „She wore blue velvet, Bluer than velvet were her eyes, Warmer than May her tender sighs, Love was ours.”

A cél az, hogy az emberek ne veszítsék el a hitüket. Tudják és higgyék, hogy van beleszólásuk a dolgok menetébe, higgyenek abban, hogy igenis ők döntik el, ki a legjobb ebben a show-műsorban. Ezért interaktív az adás. A zenei show-műsorokat sugárzó tévécsatorna is az enyém, tehát végül mindig én döntök. Ezt sem frissítjük már jó ideje. Nem a kék hajú énekesnő fog nyerni.

A lány az irodából megszokott, unott mozdulatokkal küldte el az utolsó válaszüzenetet a gépéről akkor este. Lejárt a műszak. Összepakolta a holmiját. „Nincs kedvem hazamenni – gondolta –, megint csak veszekedni fogunk, nem tudom már elviselni a rosszkedvét, reménytelen hangulatát, lehet, hogy jobb lenne, ha eltűnne a francba.” A férfira gondolt, aki ugyanazt érezte akkor, amit én. Négy perccel később lement a nap.

A férfi akkor már több mint egy órája várta, hogy valaki segítsen rajta, üzenjen valami biztatót a lány. Egyre szomorúbb lett, mert nem vigasztalta senki, nem mentette meg senki. Pontban nyolckor végre üzenete érkezett. „Készíts a lakás bármelyik pontján egy oltárt, ülj le elé. Mindegy, milyen oltárt készítesz. Végezz egy kis Pránajámát. Kicsit meditálj, aztán mantra dzsapázz. Imádkozz Istenhez, és elmúlik a rosszkedved. Mindegy, melyik az istened, mindegy, milyen imát, a lényeg, hogy higgy benne, akkor hatni fog. Például: Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem…”

Évek óta árulom ilyen formában a reményt. Nagyon sok ember megveszi, ez a gazdagságom titka. Ők megvigasztalódnak, én meggazdagszom. Pozitív visszaigazolás minden vonalon, ez nagyon fontos. Minden jól is működött addig, amíg be nem ütött ez a pusztító szomorúság. A reménytelenség, a rosszkedv, a melankólia úgy terjed szét az emberek lelkében, mint a futótűz egy esőtlen erdő lombjain. Mi van, ha kiderül, hogy a lelkesítő üzenetek már nem hatásosak? Mi van, ha kiderül, hogy tényleg az a baj, nem hatnak már az imáim?

Döbbenten nézett maga elé néhány percig a férfi, nem erre számított. Ez most szórakozik velem? – a lányra gondolt. Igen, szórakozik velem, így akar lepattintani, ezzel a hülye szabványüzenettel, úgy viselkedik, mintha én is csak egy gyagyás, depressziós hülye lennék, aki sms-ben várja a varázsmondatot. Nem szeret már, nem érdekli, mi lesz velem, vége mindennek, oké, legyen így, akkor engem sem érdekel, szarok az egészre, rohadjon meg mindenki.

Gondolatban egyre tovább szövögette ezt a mondatot, a végére úrrá lett rajta a halálvágy és a bosszúvágy. Teljes szívéből azt kívánta, hogy legyen mindenkinek olyan rosszkedve, mint neki. Felállt az asztaltól. Lassú mozdulatokkal öltözködni kezdett, fehér ing, nyakkendő, ragyogóra fényesített cipő. Még szerencse, hogy mindent előkészítettem – gondolta. – Így legalább tisztességesen megyek el – mondta ki hangosan.

Lassú víz partot mos, gondolta a lány, körülbelül negyed kilenckor, néhány perccel azután, hogy lement a nap. – Minden rendbe jön majd. Ezt a mondatot ismételgeti mindig, ha elfogja a bizonytalanság.

Kilép az irodaházból az utcára, elindul a buszmegálló irányába, és ezekkel a szavakkal, hogy lassú víz partot mos, meg hogy minden rendbe jön majd, megnyugtatta magát. Víz, víz, hazavisz. Ez is eszébe jut, ez egy dal kezdősora. Halkan dúdolgat. Fázik. Fáradt. Türelmetlenül toporog a megállóban, most már hamar otthon akar lenni. Húsz percig vár a buszra, és csak amikor már felszáll, akkor veszi észre, hogy akkor este véletlenül egy emelt díjas céges üzenetet küldött el a szerelmének privát üzenet helyett. Mert azt hitte, a szerelme is egy ügyfél. Mentálisan labilis, beteg ügyfeleknek szokott küldeni a cég ilyen üzeneteket. Utolsó Remény. A vállalat az enyém.

Az Utolsó Remény nevű vállalkozás, melyet a házvezetőnőmmel alapítottunk sok-sok évvel ezelőtt, hozta meg az igazi anyagi áttörést. Én gyártottam a lelkesítő, reménykeltő üzeneteket, és jósoltam a szebb jövőt, a házvezetőnőm kiállította a számlát. Dőlt a pénz. Minél több az elkeseredés, annál könnyebben jön a pénz. Még mindig dől a pénz.

Ez még azelőtt történt, mielőtt kitört a most pusztító és mindent elsöprő élni nem akarás. Senki sem tudja megállítani, úgy látszik. Évekkel ezelőtt, még egy gyengébb mutánsával szemben azt hittem, majd mi megtaláljuk az ellenszerét. A szavak teremtőerejével. De nem. Ma már úgy tűnik, senki sem tudja megállítani ezt a százszoros erővel támadó, kétségbeejtő reménytelenséget, amelynek végkifejlete általában az öngyilkosság.

A lány, miután észrevette a tévedést, gyorsan elküldte a saját üzenetét: „Bocsi, drágám, most vettem észre, hogy te üzentél! Kitartás, szerelmem, minden jó lesz! Hamarosan hazaérek, várj meg, el ne menj!”

De már késő volt. A férfi valamivel kilenc után elment.

A busz a folyóparton haladt.

*

Én pedig ugyanezen a napon, ugyanebben az időben, vacsora után végignéztem, ahogyan a házvezetőnőm lassan leszedi az asztalt. Megfogtam a kezét.

– Engedj el – mondta szelíden.

– Rossz érzésem támadt – mondom én. – Hadd fogjam a kezed.

– Engedj el, pihenni akarok – mondja ő.

– Ugye, nem mész el?

– Fáradt vagyok. Elmegyek.

– Reggel visszajössz?

– Te is tudod a választ.

– Veled nem történhet meg! Veled nem! Minden rendbe jön majd! Ne csüggedj!

– Minden elromlott – mondta ő.

– Szeretlek – mondtam én.

– Én is szeretlek – mondta ő. – Mára végeztem. Jó éjszakát.

Kiment az ebédlőből, még egy ideig hallgattam, ahogy távolodnak a léptei.

– Jó éjszakát!

*

Percekig ültem az asztalnál, azon gondolkodtam, hogy most mit csináljak. Átmentem a nappaliba, bekapcsoltam a tévét, és végignéztem a zenés show-műsort, tízkor lett vége. Odasétáltam az ablakhoz, kinéztem. Az utcákon nappali fény, ez egy forgalmas környék, mindent beragyog a fényszennyezés, sosincs sötét. A tömeg odalenn egy hömpölygő, nyomasztó, összefüggő embermassza. Akkor még volt tömeg odalenn. Az utcasarkon egy autó villogott némán, akadályozta a forgalmat a kanyarban, körülötte mentősök. Valakit épp újraélesztettek. Egy férfit halásztak ki a folyóból, idesodorta pár utcával fentebbről a víz. Reménytelen. Még innen a magasból is látszott, hogy nem él. Ez már a tizenharmadik volt azon a héten. Néztem az orvosok, ápolók elszánt próbálkozásait, küzdöttek egy halott életéért. Lassan ők is belátták, hogy nincs értelme. Nem ismerem az áldozatot, sosem láttam, nincs hozzá közöm. Ehhez az egészhez nekem semmi közöm. A halálhoz nekem semmi közöm.

Látom, ahogy viszi a víz a mocskot. Régen gyönyörű, tiszta volt a folyó. Olyan tiszta, hogy azt mesélték róla, aki abban a vízben megfürdött, lemosta a bűneit is.

Anyám azt mesélte, hogy a halál sosem jár egyedül. Ahol megjelenik, ott mindig legalább ketten mennek el.

A regény egy mindenre kíváncsi nő története, aki az Anna nevet kapta a keresztségben, de ő másikat választott magának: Eileithüia. A görög mitológiában Héra és Zeusz lányát hívták így, akinek nem kisebb feladat jutott az istenek között, mint óvni a gyermekeket. A regénybeli Eileithüia a helyét keresi a világban, de nem találja, így felépíti a sajátját, ahol mindenki azt kapja, amire vágyik, vagy amiről azt hiszi, hogy vágyik. A faluban, ahonnan útjára indul, bolondnak tartják a jósnő anyját, aki egyedül neveli, de hozzá fordulnak segítségért, ha nagy a baj. A kislányból fiatal lány lesz, aki maga mögött hagyja a múltját, hogy meghódítsa a világot. És akinek ez különleges, kitartó, emberismerő nőként sikerül is. De ha a lábad előtt hever az egész világ, hogyan tovább?

Tallér Edina regényében minden gondolat megérint, mert azokra a kérdésekre keresi a választ, amelyeket vagy nap mint nap felteszünk magunknak, vagy amik elől nap mint nap menekülünk, mert az ezekkel való szembenézés nem könnyű. Milyen emberek lettünk a 21. századra? Mi határozza meg a gondolkodásunkat? Mihez kezdünk magunkkal egy korban, amelyben azt sem tudjuk, kik vagyunk? A Lány a város felett című könyv a sors, a hit és a megválaszolandó kérdések regénye.

A Lány a város felett című könyv a Prae Kiadó gondozásában jelent meg.