Bezárva, bekerítve

„gyorshír az élet”
(kiűzetés)

Mi adhatja ma, 2021. július 1-én az aktualitását Erdős Virág több mint egy éve megjelent Hősöm című kötetének, amelyben a kőbányai Hős utca lakói jutnak – többnyire gyereknyelvi közvetítéssel – szóhoz? Talán az, hogy a világjárvány miatt egy évre bezártak minket az időbe? Hogy ez az év úgy telt el, hogy nem is volt, és most visszamenőleg meg kell néznünk, mi is történt közben? Talán, hogy minden ígéret és elkülönített pénz ellenére a mai napig nincs hír arról, hogy megoldás született volna az ott lakók helyzetére? Hogy épp tegnapelőtt (2021. jún. 29.) járt le annak a 2,1 milliárd forint támogatásnak a járványügyi készültség miatt meghosszabbított felhasználási határideje, amit a kőbányai önkormányzat kapott a Hős utcai szegregátum felszámolására? Hogy hamarosan kétéves (!) a Hős utca hangjaicímű blog legutolsó bejegyzése, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy egyrészt „kétségbeejtően alacsony” összegekért akarta az önkormányzat megvásárolni a magántulajdonosok ingatlanjait, másrészt amikor ezeket visszautasították, kisajátítási eljárásokat kezdeményezett ellenük? Vagy talán az, hogy azóta felfoghatatlanul sok milliárd forintból építettünk edzőközpontokat, sportkomplexumokat, szabadtéri fitneszparkokat szerte az országban?

Vagy pusztán annyi elég is az aktualitásához, hogy a kötet tartós érvénnyel tudja megragadni, milyen régóta és mennyire nyomasztóan és nyomorúságosan nem történik itt semmi. Erdős Virág erős művészi megoldásokkal ébreszti rá olvasóit arra, hogy Magyarország jó ideje egy látványpékség, aminek a kirakata mögötti hátsó udvarán a testi és a lelki nyomor tenyészik vadul és szabályozhatatlanul. Teszi ezt vizuálisan, a kötet rögzített képfelvételei által, illetve nyelvileg, amikor a dőlt betűkkel szedett versekben a „besorolhatatlan státuszú jelenlétként” adott költő radikálisan elnémítja önmagát, és kérdéseit kizárólag a válaszoló gyerekhang felől sejthetjük meg.

Kérdések tehát ebben a könyvben nincsenek, viszont – szemben a valóság fent említett aktorainak minden reális hatékonyságot és élhető alternatívákat ajánlani képtelen hozzáállásával – nagyon erős válaszokat kapunk. Csakhogy ezek a válaszok semmiféle feloldást nem jelentenek, viszont olyan pszichés térképet rajzolnak a Hős utca környékéről, ami egy komolyan felépített és valódi segítséget nyújtó szociális program számára tájékozódási pontokat nyújthat. Az irodalom ritkán tud ilyen erővel referenciális lenni, a magyar irodalomkritika pedig még mindig nem igazán tudja, hogy reagáljon erre. Az itteni viszonyokat a gyerekbántalmazás, az agresszió, a rettegés, a párkapcsolati erőszak, a megalázás és a megfélemlítés manőverei szabályozzák, és Erdős a beleélő megfigyelő antropológiai magatartásával nagyon pontosan jelzi, hogyan zárul önmagára ez a világ a gyerekek szemléletében. Felmutat ugyan ideiglenes menekülési útvonalakat, amikor a Képzelje című versben a gyermeki imagináció „fekete hattyúvá” minősíti a szemétben kapirgáló varjút, de ez a fajta „kiút” többnyire csak a jelen nyomorának a meghaladhatatlanságát erősíti fel. Ahogy a Jókedvvel, bőséggel című vers morbid himnuszában a kedvenc ételeiket soroló gyerekhangok utolsó szólama halálos cinizmussal rögzíti a képzelet kötelező érvénnyel beálló kudarcát: „Nekem a szajosz pajacinta. / Meg a hugyosz. / Meg a gecisz.”

A háttérbe húzódó költő ezek közé a keserű lélekrajzok közé szúrja be a maga dühös-ironikus helyzetelemzéseit, melyek következetesen az itt lakók perspektívájából láttatják a kerítésen túli világot, a sportkomplexumok és az egészséges test rémületes időket idéző biopolitikai eszményeit. Ebben a szemléletmódban a majdani, soha-meg-nem-valósuló, és már eleve nagyon rossz felhangokat hordozó „felszámolás” sem hordozza a jobb élet reményét. Ezt vetíti előre a Honfoglaló című vers vérfagyasztó iróniája:

„Itt
rekreációs
sportkomplexum épül.

Hol
tarolt a fű és
virágzott a putri.

Egy
altábornagy fog
körbe-körbe futni.”

A Hős utcai gettó helyére vizionált sportkomplexum rekortán burkolatán futó altábornagy teste ebben a gúnyos látomásban dagad az egész nemzetre kiterjedő, propagandisztikus jólét allegóriájává, hiszen alakjában „[f]elragyog végre / a nemzettest bája”. A vers végére pedig a grandiózus sportkomplexumként láttatott ország pattogó jelszavak harsogó monotóniájába fullasztva élvezheti végletesen mesterkélt és mesterségesen felpumpált biopolitikai beteljesedését: „Erő, / egészség. / Műfüves foci.” A nyelv ebben a világvégi látomásban csak mint a jelszavak és szlogenek mikroműanyaga által átjárt és erőszakosan kialakított játéktér működik, aminek lehatároltságát a kék tengert imitáló palánk ordító hazugsága tágítja világszemléletté: „az utca végén vár a tenger / az utca végén vár a tenger- / kék palánk a konzekvens és / mértéktartó cégszlogennel: TELJES / KÖRŰ MEGOLDÁS”.

Ha megpróbáljuk a kötet verseit valamilyen ívre felfűzni, azt mondhatjuk, hogy a paradicsom kapuját őrző angyalok hiányát jelző „leamortizálódott”, kötetnyitó betonpallosoktól a világ határait jelző, teljes körű megoldást jelző cégreklámig jutunk el. És most itt állunk és toporgunk, azóta is, bezárva a palánk mögé, mint ennek a szimulákrumnak az ostoba élvezői, az irreális ígéretek lenyűgözött alattvalói, akik még annyi realitásérzékkel sem bírnak, hogy – mint egy valamirevaló filmszereplő silány, valós utánzatai – átszakítsák a palánk vásznát.

Erdős Virág: Hősöm. Magvető Kiadó, Budapest, 2020