dunszt.sk

kultmag

Családi esemény

George-zsal érkezek, anyám eltátja a száját, ezt még belőlem se nézte ki. A kis George, Zsorzs külföldi cserediák a 9. a-ban, és olyan kék a szeme, mint a nyári égbolt. Szeretem.

A Gizi néni búcsúztatójára érkezünk, Zsorzson rendes fekete ruha, de ez nem segít rajtunk. Anyám éppen aprósüteményeket rendez egy tálcára, a keze megáll a levegőben. Szokásos mondása, hogy miért viszem őt mindig a sírba, most nem lenne stílusos, tekintve a körülményeket. Körülnézek, vörös rózsák, legalább ötven darab egy dundi vázában, állítólag a Gizi néni meghagyta, hogy neki aztán ne vegyenek temetői virágokat, vörös rúzsban és rózsák között kíván nyugodni az idők végezetéig.

Zsorzsot a nagyszoba felé húzom, mielőtt anyám magához térne a sokkos állapotból. Apám bent már whiskyt piál, egyik kezét lazán zsebre téve, mint valami színész egy amerikai filmben. Az asztal közepén sörös meg boros üvegek, poharak, mint egy minibár, a rokonság most leihatja magát, súgom Zsorzsnak, persze nem érti.

Helóbeló, mondja apám, amikor meglát, aztán Zsorzsot nézi, hogy ki ez a kisherceg. Apa még beszívva is jobb fej, mint anyu, bizonytalan tekintete vándorol rólam Zsorzsra és vissza. A haverom, mondom, és ne nagyon kérdezgesd, ha kedves az életed. Apám elvigyorodik, kezet nyújt Zsorzsnak.

A nagyszobában illedelmes félhomály, kattogó falióra, családi fényképek. Nem tudom, milyen fokú a rokonság, csak úgy emlegettük, hogy a szegény Gizi néni, mert mindvégig egyedül élt. Kislányom, nekem sose kellett férfi, mondta szegény Gizi néni, és erre különböző magyarázatokat adott. Anyám szerint ez csak részben igaz, mert nagyon is volt ott férfi, csak nem akarta őt elvenni, a nagybátyám szerint még teherbe is esett, de elvetélt, és akkor hagyta el az az ember, ezekről a homályos családi sztorikról most már sose derül ki az igazság.

Gizi néni nem volt boldogtalan, szerintem.

Egy kis kép áll róla az asztalon, felgöndörített haj, piros rúzs, kifut a szájszéleken.

Nem tudom, mit érzek, anyám úgy sürgölődik, mint bármilyen más családi eseményen, és így nehéz szomorkodni. Meg itt van Zsorzs is, sápadt arccal, az égszínű szemével. Izzadt kezével fogja az enyémet. Kicsit az oldalának dőlök, mint akinek támaszra van szüksége, akkor belép anyám. Nem csinál jelenetet, annál a Gizi néni többet ér, hogy elkezdjen velem cirkuszolni, ilyesmire gondolhat. Egy hete behívták a tanáriba a szünetben történt heves smárolások miatt. Ez egy iskola, és a lánya elfogadhatatlan viselkedést tanúsít, mondták akkor anyámnak. Viselkedést tanúsítok, ez új volt nekem, ahogyan az is, hogy a házirend állítólag tiltja az efféle magatartást. Nem is beszélsz franciául, sziszegte felém anyám, végtelen szemtelenségemben úgy válaszoltam, ahogy apám szokott: ez a tárgyat tekintve irreleváns.

Nem tudom, hogy a Gizi nénit végül vörös rúzsban temették-e. Ki kenné fel a rúzst? Nem tudom, hogy milyen a test a halál után. Anyu intézett mindent, patológia, halotti anyakönyvi kivonat, temetkezési vállalkozás. Osztálykiránduláson voltunk, amikor meghalt a szegény Gizi néni, nem hívtak fel, mire hazaértem, el volt sikálva minden. Bizarr jelenetekben képzelem el anyám, áll a sír fölött, elkapartuk a Gizi nénit, mondja, a haja csapzott, a homloka földes.

Anyám komoly energiát fektet abba, hogy a dolgok úgy menjenek, ahogy kell. A lakást két napig súroltuk, mire anyu szerint elfogadható lett a rokonok fogadására. A rózsát Gizi néni szomszédja hozta, abroszt mi szereztünk, mert azok a virágmintás, bolyhos lepedők, amiket Gizi néni terítőnek használt, vállalhatatlanok. Új függönyöket tettünk fel, a konyhabútorról évtizedes koszt vakartunk le, anyám elszánt arckifejezéssel súrolt le mindent, hogy úgy álljon a lakás a búcsúztatásra, ahogy a Gizi néni életében sohasem. Ha tudnék franciául, most megkérdezném Zsorzsot, náluk hogy mennek ezek a dolgok.

Kis szégyenkezés, hogy ebben a pillanatban is rá gondolok. Zsorzs áll a kifogástalan öltönyében, és udvarias visszautasító mozdulatot tesz, amikor apám felmutatja neki a whiskys üveget. A homloka kicsit fényes, talán rosszul érzi magát, rájött, hogy ez az egész mennyire nem illedelmes. Apám tekintete ködös, most messzire néz, mintha a nappali távolabbi pontjából szeretne kiolvasni valamit, de ez másodpercek alatt sem sikerül. Anyu további tálcákat hoz, és úgy sürgölődik az asztal körül, a csípőjét hátratolva, hogy azzal a fal irányába szorít minket. Ott vagyunk már a sarokban, a páfrány mellett, mint akiket kiállítottak. Édesem, lassan belefulladunk a klubszendvicsekbe, mondja apám, anyám nagy lélegzetet vesz. Ha megjegyzést tenne a piálásra, akkor kiborulna az egész alkoholmizéria, egy teljesen alkalmatlan pillanatban, és anyu nem adja meg neki azt az örömet. Apám, a provokatőr, most is elébe megy a családi cirkuszoknak.

Nekem a legjobb része jut, mondta a Gizi néni, és ezzel a családi életre gondolt. Se hülye férj, se szaros pelenka, hálátlan gyerek, viszont néha itt vagy nekem te, és ilyenkor rám mosolygott. Nyújtotta a kekszes dobozt, tele savanyúcukorral. Gizi néni nem csinált süteményt, ez is hozzátartozott az úgynevezett furcsaságaihoz. Még egy tepsit le nem sütött életében, mondták a rokonok. Vastag bizsuláncokban, kövéren pihent a kanapén ebéd után. Néha itt vagyok neki, ezen elgondolkodtam: vajon ez a távolság kell a boldogsághoz? Gizi néni kövér ujjai közé vette a cukrokat, a lakásban parfümszag.

Zsorzsot nem mondtam el neki. Hogy úgy állt az iskolaudvar közepén, nyakán a sállal, felborzolt szőke hajával, tényleg, mint a kisherceg, apu jól eltalálta ezt is. Távolról figyeltem. Ebédszünetben előttem állt sorba, akkor vettem észre, hogy egy picivel alacsonyabb nálam, talán innen vettem a bátorságot, amikor leültem mellé a tálcámmal, és elkezdtem magyarul beszélni, folyékonyan és magabiztosan, mintha értene bármit is. Zsorzs pedig mosolygott, és az a legszebb mosoly volt, amit valaha láttam.

Családi események. Toporgás a szendvicsek körül, megfelelő öltözékben. Valaki, mondjuk apám, lever egy poharat, anyu meg elkezdi súrolni a szőnyeget, és azt mormogja a földön térdelve, hogy sose fog ez kijönni. Vagy ülünk egy asztal körül, és a társalgástól hátrabicsaklik a fejem, és vissza, apám rám kacsint. Gizi néni szerint ez olyan, mint egy tortúra, nem jött el karácsonykor, és máskor sem, habár mindig meghívtuk. Mit csinálhat most szegény Gizi néni, kérdezte ilyenkor anyám. Feküdt a kanapén, szerintem, és ette a konyakos meggyet, amit küldtünk neki. Kidurrant a szíve a sok cukortól, mondták a halála után, és ezzel az a baj, hogy elképzelem. A cukorkristályokkal telített szívet, ahogyan megdagad, és a szívredők mentén kirepedezik.

Rossz kedvem van, mondom Zsorzsnak, és olyan arcot vágok hozzá, hogy megérti. Gyászarcnak is elmegy, anyu örülhet, hogy végre az alkalomhoz illően viselkedek. Hátamat a falnak vetve figyelem a gyászgyülekezetet, a halkított, de mégiscsak szokásos társalgást, amibe néha belefűzik, hogy a szegény Gizi már nem érte meg. Ne játssz az asztal alatt, mondja nagybátyám, az egyik gyerek legót kocogtat a földön. Apám meg úgy áll az asztal mellett, mint egy jelenés, nem keveredik el, talán erre gondol, nem látok a fejébe. Apám a kívülálló, önkéntesen kiállítva. Még néhány másik rokon, távolabbi, nagyanyám testvére fiának a felesége – az nekem kicsoda? És az ő gyerekei, nagybátyám családja, két szomszéd, apám családjából senki, mert ők nem összejárósak.

Milyen jó lenne, ha még láthatnánk egy kicsit, hogy mi történik a halálunk után. Gizi néni figyelné ezt a fekete ruhás összejövetelt, az asztalon a törtfehér abroszt, a fényképét, a virágokat, tipródásomat a sarokban Zsorzzsal, anyu utántölti a poharakat, kivéve apuét. Nagybátyám úgy ül, mint mindig, tenyerével a térdére támaszkodva, és közben valami fontos dolgot mond. Vajon nevetne? Úgy nézné ezt az egészet, mint egy óriás az aprócska figurákat a játékasztalon?

Nagybátyám ekkor megszólal, hogy szerinte a Gizi néni itt van, és örül nekünk, egyperces hallgatással adózzunk az emlékének. Apuval összenézünk, aztán elkezdek a fal mentén kiaraszolni a konyhába, tolom magam mellett Zsorzsot.

A konyhában rágyújtok, ez is a felejtős dolgok közé tartozik anyu szerint. Zsorzs leül a székre, angolul próbál összerakni néhány mondatot. Be kellett volna mutatnom a többieknek? Azt válaszolom, hogy sorry, de azt már nem tudom elmondani, megfelelően kifejezni, hogy mégis kinek mutattam volna be. Ülünk a cigifüstben, elkeveredik a vegyszerek szagával, még mindig érezni a bútorokon. Zsorzs az ablakon át a hátsó udvart nézi, most mégiscsak jó lenne, ha tudnék valamit franciául. Je t’aime, mondom gondolatban, és egy régi, fekete-fehér francia filmben találom magam, szoknya van rajtam, és a piros rúzsom feketének tűnik, a szoknya alól kikandikál a harisnyakötő.

Az illetlenség a gondolatoknál kezdődik, az én hülye fejemnél, és viselkedészavarokba torkollik. Nemcsak a csókolózásról van szó, mondta anyám, amikor az elbeszélgetés után megfogta a vállamat az iskola folyosón, két kezével, és én azt mondtam, hogy agresszíven nyomul be a privát szférámba. Anyám szeme elsötétült.

Zsorzs most föláll, udvariasságból, mert belépett anyám, aki nem szól, nem is néz ránk, rakosgatja a tálcákat a mosogatónál.

Némán mosogat, mi ülünk az asztalnál. Aztán hátraszól mégis, hogy még csak nem is tud a fiúnak mondani semmit. De legalább néhány hét múlva hazamegy. Ezt is hangosan, annak biztos tudatában, hogy Zsorzs nem érti.

Néhány hét múlva elmegy. Hazautazik, egy olyan helyre, ami talán másmilyen, mint ez itt, talán nem, sose voltam külföldön. Egyszer Gizi néni megígérte, hogy elvisz Rómába, de már egyre jobban szuszogott, minden mozgás nehéz volt neki. Mégis úgy ült a nagyszobában, teljesen kikészített arccal és besütött hajjal, mintha bármikor indulhatnánk.

Az otthoni búcsúztatás olyan családi szertartás, amelyen a rokonok, barátok és jó ismerősök leróhatják kegyeletüket, ezáltal megadják a végtisztességet szerettük számára, az interneten olvastam. Kerestem a végtisztesség szó jelentését is, de nem találtam semmi használhatót, végeredményben maga a búcsúztatás, tehát nem jutottam közelebb.

Bent a férfiak beszélnek, idekint úgy hangzik, mint a morajlás. A nők kivándorolnak a tányérjukkal, poharaikkal, a gyerekek utánuk, legyezik a füstöt, és fintorognak.

Újra a francia film megy a fejemben, a kezemben bőrönd, Zsorzson ballonkabát, menjünk, kérdezi, menjünk, válaszolom, mert tökéletesen tudok franciául, és ez jól áll nekem.

Ha tetszik, amit csinálunk, kérünk, szállj be a finanszírozásunkba, akár csak havi pár euróval!

Támogass minket