Megfesteni a megfogalmazhatatlant

A budapesti Deák Erika Galéria május végén Szűcs Attila legújabb festményeiből rendezett kiállítást, amely egész nyáron látogatható. Ha belépünk a kiállítótérbe, a Medium című kép fogadja a látogatót, és ez már ki is jelöli a szemlélő számára a koncepciót: egy többlépcsős közvetítés részesévé válhatunk. A közlés többféle közegen keresztül jut el a befogadóhoz, a festmények médiumok és objektumok egyszerre, miközben a befogadót magát ugyancsak médiummá avanzsálják.

Szűcs Attila festészetének egyik különlegessége a megkérdőjelezhetetlen mesterségbeli bravúron túl abban is rejlik, hogy olyan vizuális élményt teremt a maga eszközeivel, amelyet verbálisan problémás lenne ilyen pontosan és kifejezően megragadni. Festményei előtt állva csődöt mond a verbalitás, a nyelv korlátolt jelrendszerré válik, csak dadog. A munkái olyan komplex érzéseket hoznak felszínre a szemlélőből, amit aligha lehet szavakba önteni. A képeinek egy-egy aspektusára ugyan lehet reflektálni (főleg ami a technikai részét vagy egy bizonyos festészeti problémát érint), de az egész élményre nehezen. Ott áll a néző a festmény előtt, és ha akarja, ha nem, rázúdulnak az érzelmek. Hogy honnan fakad a képeinek ez a megmagyarázhatatlan hatása, az rejtély, és nem ez az egyetlen rejtély az alkotásokkal kapcsolatban.

A kiállítás címe, A kétely és csodálkozás bősége többszörösen is releváns. Egyrészről ott az alkotó, aki rácsodálkozik a világra vagy kételkedik egy-egy jelenség valószerű mivoltában, másrészről pedig ott van a befogadó, akiből valamilyen mértékben ugyanezt váltják ki a látottak. Mondhatnánk azt, hogy ez korjelenség, hiszen az online térben számos manipulált képpel, videóval találkozhatunk és az illúzió olyan valóságosnak hat, hogy a néző könnyen elbizonytalanodik, csapdába csalható. Szűcs Attila alkotásai viszont nagyon is valóságosak, ahogy egy korábbi interjúban fogalmazott, a festmény „a valóság maximuma, az igazi létező”.

Egyetértek Hornyik Sándornak a kiállítás bevezető szövegében tett megállapításával, miszerint: az új képek „egyszerre tűnnek konkrét és teoretikus tárgynak, valódi és képzeletbeli helynek, elvont és valós térnek is, ahol különféle dolgok – tárgyak, képek, metaforák, világnézetek, valamint organikus és anorganikus elemek – találkoznak össze egymással.” A fent említett Medium című alkotás sötétségből előbukkanó női arca egyszerre kelti az élet és a halál illúzióját, talán pont azért, mert mint közvetítő, maga is két világ vagy dimenzió határán áll. A szeméből illetve a szájából aláomló, leginkább ektoplazmához hasonlatos anyag kivilágít a képből, egyszerre kelt kíváncsiságot és undort, a szemlélőt elbizonytalanítja: hihető ez vagy sem?

Az ektoplazma spirituális szeánszok kísérőjelensége, amikor a megidézett dolog fizikai tulajdonságokkal rendelkező anyaggá válik. Hogy ez a történés megtisztulást vagy pusztulást hoz-e magával, az nyitott kérdés marad. Szűcs Attila festészetében már korábban is volt példa arra, hogy olyan jelenséget ábrázolt, amely megmagyarázhatatlan, mindennapi tudásunknak vagy a tudománynak ellentmondó, gondoljunk csak a Spontán égés (2014) című alkotására.

A legújabb festmények láttán az első szembeötlő probléma a tér hiánya, ugyanis a kiállított képek mindegyike nélkülözi a reális térelemeket. A művész korábbi alkotásai között még bőven találunk olyanokat, amelyeket a befogadó egy valós térhez tudott kötni (szobabelső, játszótér, galéria, kert, erdő, stb.), és ezáltal valamilyen kapaszkodót is talált az értelmezéshez, addig ugyanez a kiállított képekről már nem mondható el. A tér megfoghatatlan, viszont az idő annál nagyobb szerephez jut. Hiszen a történés mindig az időhöz kötődik, vagy egy belső időhöz, vagy az objektíven mérhető időhöz. Az Afterglow (2014) című alkotása bár ugyanúgy egy mozi vetítőterméhez kapcsolódik, mint az Endless movie, ám a korábbi képen csak maga a kivetítés látszik szellemképesnek, a mozi falai, székei határozottabb kontúrokkal vannak megfestve, és az egész képből harsányan kivilágít az Exit felirat. Az Endless movie esetében viszont minden elmosódik, mintha az egész alkotás egy fotószerű dupla expozíció lenne. Itt már nincs kijárat vagy bejárat, a fraktálszerű, az önhasonlóságra épülő kompozícióban a tér értelmét és lényegét veszti. A festmény felületén megjelenő pöttyök és lefolyások ugyanazt a benyomást keltik, amikor egy fénykép a fotókémiai hibáknak köszönhetően az évek során amortizálódik. Az alkotás azt az illúziót táplálja, mintha a vegyszerek hatására rongálódna, roncsolódna a kép: tulajdonképpen az idő múlása tárgyiasul.

Az idő nyomának és az ahhoz kapcsolódó változásnak, átalakulásnak a rögzítése a kiállítás további képeire ugyanígy érvényes, a Crystallizing carbon és az Emanation of from-like entities című nagyméretű festményeknél látványos szín- és fényjátékkal jelenítődik meg. Az emberi szem számára láthatatlan mikrovilágot idéznek fel, amelynek törvényei különböznek a makrovilágtól, miközben a kettő kölcsönösen hatással van egymásra. A Living mask with another self esetében egy szoborszerű férfi arc duplázódik meg, amely kísértetiesen emlékeztet a művész Self portrait as a living mask (2016) című festményére. Viszont az újabb képen két arc került átfedésbe, amely inkább kérdésekre mint kijelentésekre sarkall. Talán a kétarcú Janust idézi meg, aki az átjárások, kapuk, a be- és kijárás védőszelleme? Netalán egy Doppelgänger létélmény, helyzet bontakozik ki a szemünk előtt? Vagy az a folyamat látható, amikor egy személyiségben bekövetkező változások folytán megszületik valami új, ami fokozatosan levedli magáról a régit? Továbbá az arc szoborszerű nyugalma a halotti maszkot is megidézi, ráadásul ha az Endless movie önhasonlóságon alapuló koncepcióján haladok tovább, akkor a halotti maszk halotti maszkjára is utalhat. De a festmény ugyanígy felveti a személyiség és a virtuális személyiség (vagy személyiségek) kérdését is, a kettő közötti kapcsolatot és egymásra gyakorolt hatásukat. Hiszen a tér ezen az alkotáson sem egyértelműsíthető, a reális, a fiktív és az online tér kapcsán ugyanúgy adekvát a problémafelvetés. Mintha egy elektronikus hálózatból vagy digitális térből bukkanna fel ez az arc és annak másolata.

A harmadik nagyméretű festmény a Toys-Buds-Skulls, mintha Szűcs Attila Skull buds (2012) című munkájának továbbépítése lenne. A legkülönfélébb színes plüssfigurákból, játékokból, virágokból és koponyákból egy torony vagy gúla alakja épül fel, amihez ugyancsak sokféle értelmezést kapcsolhatunk. A látszólag egymásra dobált játékok, az azokból észrevétlenül kirajzolódó virágok és koponyák az emberi élet különböző stációit követik nyomon az idő múlásának függvényében, a gyerekkortól a halálig. Másrészt a forma felidézi Bábel-tornyának mítoszát, esetleg egy civilizáció felépülésének és hanyatlásának szakaszait. Indukálhatja egy szeméthalom képzetét is, amivel mindent, a virágot, sőt akár az embert is árucikké aljasítja, s miután szükségtelenné vált, a hulladék közé került. Az élénk színek ellenére a festmény nagyon nyomasztó érzést kelt. Ráadásul a virágok, mintha a belsőségekre, az élő húsra játszanának színvilágukkal. A festményen egyszerre jelenik meg az organikus és az anorganikus, az illúzió és a realitás egy egészen bizarr, ám unikális társításban.

Az Apparition és a Tiara című festmények már egy egészen más dimenziót érintenek, ami már a mítoszok és legendák világa. Ebbe a transzcendens olvasatba könnyedén beilleszthető a növény és az emberi forma összemosása.  A Tiara női alakja Perszephonét idézi, a festő Woman with tiara on head (2018) című képével mutat rokonságot, mintha egy sorozat következő darabja lenne. Az Apparition hátat fordító figurája Gaiat juttatta eszembe, aki vagy a Khaoszból született vagy a Khaosz után. Mintha a női alak egy izolációs fólia takaróval lenne beterítve, a rajta megcsillanó fény a transzcendens hatást erősíti. Ezek a figurák olyan vonásokkal rendelkeznek, amelyek az ősképre, az archetípusra emlékeztetnek a kollektív tudattalan végtelen és megfoghatatlan tájairól.

A Natural Cross méltó párja a Stars in a Moorland (2015) című festménynek, ám az újabb képen még erősebb kontrasztot képez a fény és annak hiánya. Ehhez a képhez is lehetne számos mitológiai utalást kapcsolni, a keresztforma eleve előhív egy olvasatot, bár az csak leszűkítené az értelmezési lehetőségek körét. Mindenesetre egy biztos, hogy Szűcs Attila legújabb képei egy másik világ médiumaiként működnek és befogadóként nincs is más dolgunk, mint ráhangolódnunk e másik világ rendjére és áramlására.

A kiállítás július 30-ig látogatható. A galéria augusztusban zárva tart, azonban a kiállítás előzetes bejelentkezés után megtekinthető.