„Amiben van emberi gyarlóság, lélek, az mindig átérezhető lesz”

Pár hónapja jelent meg Herczeg Szonja Képzeletbeli ház című izgalmas kötete, amely minden túlzás nélkül megrázó erejű olvasmány. A könyvről, empátiáról, mentális betegségekről és egyéb érdekességekről is beszélgettünk vele.

A veled készült interjúkban ódzkodsz attól, hogy íróként definiáld magad. Miért, mik a paraméterei egy írónak, ha nem az, hogy rendszeresen publikál, könyvei jelennek meg, kikérik a véleményét?

Ennek több oka is van. Egyfelől maximalista családban nőttem fel, ami sok mindent megmagyaráz. Szüleim rengeteget olvasnak, főleg szépirodalmat, én szintén, így magasan van a léc. A felszínes és felgyorsult világban már mindenki író, fotográfus, modell, akármi a közösségi oldalakon, de én még mindig úgy tartom, hogy ezeket a jelzőket, titulusokat idővel kell kiérdemelni (és itt nem a díjakra gondolok). Nekem nem az írás az életem. Az életem fontos része, de sok minden más is az, nem rendelek alá semmit. A másik ok, hogy szeretném hobbi szinten megtartani ezt a szerelmet. Ez azt jelenti, hogy nem akarok rajta görcsölni, nem akarok vele bizonyítani. A munkámban a legtöbbet várom magamtól, és piszok nehezemre esik nemet mondani. Mivel az írást hobbiként kezelem, több felkérésre is nemet mondtam, ha úgy éreztem, nem áll hozzám közel, nem az én világom, erőltetett lenne. Akkor írok csak le egy történetet, ha az a fejemből előpattan, és olyannak hagyom meg, amilyen. Lényeges változtatásokat nem eszközölök benne utólag sem, mert a hibák, egyszerűségek, bonyolultságok az adott pillanatom, mentális állapotom termékei. És így szeretem őket.

A Képzeletbeli ház című kötetedben finoman szólva nem finomkodsz. Abszurd, ironikus, drámai hangvételű, képtelen, a lélek és az elme sötétségeibe bekukkantó szövegekből állt össze a kötet. Valóságtapasztalataid, a képzeletet az őrülettel összekötő folyosókon elcsípett vázlatos történetek teremtették meg a szövegeket? Az, hogy Magyarországon élsz, jó ihletforrásnak bizonyult?

Egy olyan országban élni, ahol a hatalom alapja a félelem és gyűlöletkeltés, mindenképp „jó ihletforrás” az ilyen történetekhez. Bár azt gondolom, hogy ez nemcsak itt probléma, hanem világszinten. Nem tanulunk a történelmi hibáinkból eleget, az emberek egymáshoz való viszonya pedig egyre csak rosszabb. A személyes tapasztalataim azonban sokkal többet számítanak az írásaimban még akkor is, ha közben a nagy képet is nézem. Még a Magyar Nemzetnél jöttem rá, mi az a téma, ami engem igazán érdekel az újságíráson belül, és úgy tudnám összegezni, hogy az emberi sorsok, gondok, örömök, siker- és akár kudarctörténetek. Nagyon érdekel a jó értelemben vett átlagember élete, és önző módon szeretek segíteni. A sötét és abszurd gondolatok pedig a sajátjaim is, tizenöt éves korom óta élek generalizált szorongással, pánikbetegséggel és időszakosan depresszióval.

Hogy látod, leélhetjük érdektelenül az életünket, vagy még a legfelületesebb, leghétköznapibb élet is tartogat meglepetést, önmagában egyszeri és megismételhetetlen érték, tehát nincs olyan, hogy átlagos?

Párom szokott nevetve rácsodálkozni arra, hogyan tudok a legkisebb marhaságnak is örülni. Ha hideg a dinnye, ha kijön egy olyan sorozat, amit nagyon vártam, vagy megveszem az egyik kedvenc íróm legújabb könyvét, majdnem akkora örömöt érzek, mint amikor azt mondják, elfogadjuk a kéziratodat, jön a következő könyv. Most pont nagyon sokat vagyok itthon, mert erős vérszegénységgel és vashiánnyal küzdök, ami csak felerősítette a pánikomat, és mire kezelést kaptam, már elég ramaty állapotban voltam. A forró, városi nyarakat amúgy is nehezen bírom, inkább ősszel vagyok elememben. De két hete nem fáj minden nap a fejem, nem szédülök felkeléstől lefekvésig, és nem ugrik ki folyamatosan a szívem. Még mindig sokat vagyok itthon, de nekem az, hogy a közérzetem nagyjából rendben van, már önmagában öröm. Lehet, ezt azért is mondom, mert rengeteg helyen jártam már, nincs annyira hiányérzetem tapasztalatokból. Mexikóban és Venezuelában éltem gyerekkoromban és fiatalkoromban, Európán belül is sokat utaztam, és Kínába is eljutottam. A mentális betegség fellángolásának egyik legnagyobb rákfenéje az, hogy elveszi a szeretett önállóságomat és időszakosan kevesebbet mászkálok, utazok, pedig nagyon szeretek új dolgokat tapasztalni. De, mint mondtam, nem panaszkodhatok, a legkisebb dolgokban is örömömet lelem. Harminchat éves vagyok, és egyre inkább arra jutok, hogy nekem a legfontosabb az, hogy akiket szeretek, egészségesek legyenek és minél tovább mellettem maradjanak.

Nagyon aktuális kérdésekre, korjelenségekre térsz ki az írásaidban. Nem tartasz attól, hogy idővel ezek értelmezhetetlenné válnak? Majd száz év múlva úgy olvassák, mint egy korszak sajátságos jegyeit, amelyek felől a jelen időszak könnyebben megérthető?

Bár nem telt el annyi idő, de gondoljunk csak Örkény abszurdjaira. Tökéletesen megállják ma is a helyüket. De, ha száz éveket emlegetünk, egy Hamlet vagy Bűn és Bűnhődés ma is betalál. Nyilván az én írásaimat nem hasonlítom Shakespeare vagy Dosztojevszkij műveihez, de amiben van emberi gyarlóság, lélek, az mindig átérezhető lesz. Azt pedig nem gondolom, hogy a technológia visszafejlődne, legfeljebb úgy olvassák majd az influenszerekről szóló írásomat, mint ahogyan a mai fiatalok néznek a floppyra.

Kötelességednek érzed, hogy érzékeny és érzékenyítő témákkal foglalkozz, egy-egy jelenséget mindenkire tartozó ügyként kezelj?

Kötelességnek az írással kapcsolatban semmit nem érzek, de az igazságérzetem nagyon erős. Éppen ezért nem szeretem, ha valaki a béke megőrzése érdekében vagy a saját sikeréért neutrálisnak próbál látszani társadalmi kérdésekben. Sosem értettem, ha valaki azt mondja, hogy nem érdekli valami, ami több százezer vagy több millió embert érint, csak azért, mert őt nem érinti. Lehet, rossz példa, de nemrég láttam egy dokumentumfilmet O. J. Simpsonról (nagy dokufilm-rajongó vagyok), amiből kiderült, hogy bár a sportoló az amerikai polgárjogi mozgalom és Martin Luther King idején lett óriási sztár, sosem állt ki a sajátjaiért. „Én azt akarom, hogy úgy tekintsenek rám, mint O. J.-re, nem, mint feketére.” Eklatáns példa arra, hogy sokan még magukért sem állnak ki. Hogy lenne elvárható, hogy őket nem érintő kérdésekben is kiálljanak?

A magam részéről a novelláimon keresztül „üzenek”, de a Facebook-oldalamon is rendszeresen – nem megmondó módon – véleményt nyilvánítok. A mentális betegségemről pedig, annak ellenére, hogy támadás is ér miatta, rendszeresen beszélek.

Az Instagram-oldalad nagyon szórakoztató, egyben éles társadalomkritika. A tökéletesség utáni vágyunk uralna mindent, hibázni, esetlennek lenni bűn, amit, ha naiv módon elhiszünk, szégyenérzethez, az önelfogadás képtelenségéhez vezet? Hol van ebben a történetben a befogadó/a fogyasztó felelőssége?

Nagy vita szokott kerekedni ismerőseimmel, hogy a sajtónak mekkora felelőssége van abban, hogy az emberek „szemetet fogyasztanak”. A villantott, kihullott a gyereke tejfoga, elment a Balcsira XY celeb típusú cikkeket kifogásolják. Én pedig ilyenkor el szoktam mondani, hogy a piacból élő termékeknek valamiből ki kell fizetnie a munkatársakat. És kattintásból élünk. Hiába írunk hetven százalékban komoly, edukatív, informatív tartalmat, ha a szemét jobban fogy. Nem mondom, hogy a jó tartalom nem fogy, de nem annyira. És ez tény. Hogy miért van ez? Lehet, azért, mert az embereknek a bugyruk tele a politikával, az őket is érintő gondokkal, bajokkal, és inkább kukkolnának másokat kikapcsolódásként, vágyakoznának az ő életükre vagy örülnek annak, hogy nekik annyira mégsem szar. Tehát a felelősség kérdésére, azt hiszem, hogy választ adtam. Mindnyájunké. Enyém is, másoké is, kibújni nem lehet alóla.

Lassan négy éve csinálom a pőre valóságot bemutató, a tökéletességet kifigurázó Facebook- és Instagram-oldalamat, és látok egy ilyen irányba mozdulást. Nálam később kezdő magyar profilok már nagyon népszerűek lettek. Csak itt jön be a hitelesség kérdése. A népszerűségnél. Mert akkor jönnek a fotózások, interjúk, a fizetett együttműködések, a meghívások panzióba, hotelbe, nyaralásra, és itt szokott felborulni az egyensúly. Amit addig kifiguráztak, most ők is azt csinálják. Mert arra meg még több like-jön. Celeste Barbert, a komikát nagyon szerettem, de ő is elment ebbe az irányba. Félre ne érts, még mindig jókat nevetek rajta, de már nem ugyanaz. Az irigylésre méltó vagy végtelenül nyomorúságos történetek (katasztrófaturizmus) – vagyis a végletek – ebben a felgyorsult társadalomban mindig érdekfeszítőbbek lesznek az átlagosnál. Ez van.

Azt hiszem, nem légből kapott állítás, hogy korosztályunkban elég sokan szembe kell, hogy nézzünk a mentális betegségek enyhébb vagy súlyosabb formáival. Mik a túlélési stratégiáid? Van bevált, másoknál is használható módszered, vagy ez teljesen egyénfüggő?

Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a mentális betegségből ki lehet gyógyulni. Sokan ennek hirdetésével tettek szert nagy népszerűségre, de én egy kicsit átverésnek érzem. Nem mindegy, hogy valakinek van egy átmeneti, nehéz időszaka egy trauma után, vagy hogy szinte a semmiből is előjöhetnek a tünetek. Nekem többek között az segített, hogy elfogadtam, ez vagyok én, hozzám tartozik. Sokat jártam terápiára, megértettem, mire, miért reagálok úgy, ahogy, és ha fellángol a betegség, türelemmel viseltetek saját magam iránt amellett, hogy igyekszem mihamarabb újra kikecmeregni belőle. Gyűlölök mások terhére lenni, gyűlölöm, ha nincs meg az önállóságom. Emiatt egyébként sokszor a végletekig feszítem a húrt, nem állok le, ami baj.

Több olvasóm is kért tőlem tanácsot, de csak nagy általánosságban adok. Mert azt gondolom, veszélyes. Nem vagyok szakember, nem tudom megállapítani, a másik milyen állapotban van. Tehát rá- és lebeszélni sosem szoktam senkit semmiről, hanem arra bíztatom, kérjen szakembertől segítséget.

Ha jön a pánikroham, nekem az segít, hogy fel-alá járkálok (ha csak kicsit szédülök) és tapogatom, masszírozom a kezemet és a lábamat. A roham egyfajta megsemmisülés-érzéssel párosul, így ezzel a jelenbe rántom magamat, érzem, itt van, itt vagyok. Éveken át próbálkoztam a légzőgyakorlatokkal és jógával, de csak az utóbbi egy évben sikerült megszeretnem. Béna voltam, de találtam a Youtube-on egy olyan texasi lányt, aki a bénáknak is ad opciókat, hogy nem baj, ha nem vagy elég hajlékony, akkor csináld ezt és ezt. És azóta minden nap csinálom a légzőgyakorlatokkal együtt, amik fantasztikus hatásúak. A járvány előtt bokszolni kezdtem, most nemsokára, ha a vérszegénységem kicsit helyreáll, szeretnék visszatérni, mert nagyon megszerettem. A másik alapvető fontosságú dolog pedig az étkezés. Ha nincs étvágyunk, ha nagyon nem akarjuk, akkor is naponta többször enni kell, mert a bezuhant vércukorszint csak még jobban előhozhatja a rohamokat.

A szorongáson pedig csak az enyhít (egy kicsit), ha megszeretjük és elfogadjuk magunkat, ha nem hasonlítgatjuk magunkat folyamatosan másokhoz. Ez pedig nem megy egyik napról a másikra, nekem is hosszú út volt. A szorongásom legnagyobb része a szeretteimre irányul, ezen csak csillapítani tudtam, eltüntetni nem. De megtanultam együttélni vele, és esetleg újra szakember segítségét kérni, ha az élet úgy hozza.

Merre tovább, Szonja?

Mindig előre, nem? De, ha könyvileg kérdezed, arról is nemsokára be fogok tudni számolni.