Mészöly Ágnes: Márta evangéliuma

Nincs már időnk rá, hogy együtt visszamenjünk a koszorúért, szóval Gitta kiugrik Levával a virágbolt előtt, amíg megpróbálok parkolóhelyet keresni. Néha hátrasandítok apámra, a tekintete most szokatlanul eleven, hol a járókelőket figyeli, hol az autó műszerfalát. Nahát, nem is kormányzol parkolás közben, jegyzi meg, míg a kocsi befarol egy üres helyre, ez ilyen önműködő, magyarázom neki. Jó drága lehetett, hümmög, hogy miket ki nem találnak mostanában.

Kisegítem a hátsó ülésről, belekarolok, és elindulunk a templom felé. Remélem, normális koszorút vesz a húgod, nem valami olcsó szart, mégiscsak a Kemenesi Laci temetése, dohog apám, már miért venne olcsó szart, mert mindig spórolós volt, emlékszel, amikor Londonban voltunk abban a kempingben, és elküldtük a boltba marhahúsért, milyen büszke volt magára, hogy fél fontért vett majdnem egy kilót, aztán a Kocsis Gézáék fia szó szerint bepisált a nevetéstől, amikor meglátta, hogy kutyakonzervből kellene anyádnak bográcsgulyást főzni.

Eszembe jut a kép. Állunk a Crystal Palace Camping tűzrakó helye körül, Kemenesiék, Kocsis Géza, aki a harmadik nagy haver volt, de tizenhat évesen lelépett Nyugatra, az angol felesége meg a három félig angol fia, az apák már túl néhány pálinkán, anyám nyitná a konzervet, hogy rátegye a húst, amit Gitta olyan olcsón vett, a megdinsztelt hagymára. Auntie Suzie szeme elkerekedik, és rémülten kiált valamit, Géza bácsi odaugrik anyuhoz, és kiveri kezéből a konzervet, aki erre reflexből fejbe vágja a fakanállal. A társaság egyik fele mozdulni sem tud a döbbenettől, a másik fele röhög, főleg a két angol kamasz fiú, dog food stew, dog food stew, hajtogatja az egyik megállás nélkül, a másik meg az apjára mutogat, „he was hit in the head with the fakkanál”. A kisöccsük nem mond semmit, csak ül a földön és dülöngél a nevetéstől, és csak fél óra múlva veszi észre valaki, hogy félméteres körben nedves alatta az endékás gumimatrac. Amin büntetésből Gitta aludt aznap éjjel.

Soha nem tudtam, mi volt annyira vicces a fakanálban, a két félangol srác egész nyaralás közben azt hajtogatta, de most leesik, és kuncogni kezdek. Apám is csendesen göcög, mintha tudná, mi jár a fejemben, aztán nevet, előbb szemérmesen, aztán egyre féktelenebbül, mintha a teste meg a hangszálai csak nehezen jönnének rá, mit is parancsol nekik az agy, ami mostanában semmi olyasmire nem utasította őket, ami nem tartozott a közvetlen létfenntartáshoz szükséges feladatok közé. Már menni sem tudunk, állunk összekapaszkodva a Liszt Ferenc tér sarkán, és dülöngélünk a nevetéstől, ugyanúgy, ahogy a kis Lucas dülöngélt a matracon ülve, harminc évvel ezelőtt, aztán amikor végre abbahagyjuk, apám sóhajt egyet, menjünk, kislányom, le ne késsük a temetést.

Alig kétszáz méter a templom, mire odaérünk, illendő szomorúságba fordul a kedvünk. A gyászoló gyülekezet az első négy-öt sornyi padot tölti csak meg, Gitta foglalt nekünk helyet, lelkesen integet a harmadik sor közepéről. A bejáratnál keresztet vetek, ahogy illik, de az apámnak esze ágában sincs még térdet hajtani se, templomba rakják ezt a szerencsétlent, dohogja, miközben méltóságteljes kimértséggel vonulunk Gittáék felé, pont őt, aki nemhogy nem hitt az istenben, de még csak nem is gondolkodott róla soha. Becsusszanunk a padba, a húgom rögtön sutyorogni kezd nekem, láttad, a Kislaci akkora lett, mint egy bálna, de itt van a Kocsis Géza bácsi legkisebb fia is, állítólag Bécsben dolgozik, tök jó fej, hogy eljött. És annyira jól néz ki, látod, az a magas fickó ott a második sor szélén, nem is hittem volna, hogy ez lesz belőle, amikor ült ott a gumimatracon.

Apámmal megint elkezdünk vihogni, hihetetlen, hogy Gittának is ez a sztori ugrott be, az egyetlen szerencsénk, hogy ha az ember a kezébe temeti az arcát, akkor a vihogást akár zokogásként is lehet értelmezni. Mi van már, normálisak vagytok?, csóválja a fejét a húgom, nem emlegetem fel neki a kutyakonzervet, csak elrontanám a kedvét, egyébként is, ő legalább azóta megtanult rendesen angolul, nekem meg nem sikerült túljutnom a „mit főztetek tegnap?” szintjén.

Kemenesi Laci bácsi, illetve a földi maradványai az oltár előtt felravatalozott ébenfekete urnában várják az örök nyugodalmat. Hamarosan megjelenik a pap, huszonéves, pattanásos arcú fiú, végignéz a gyászoló sokaságon és elpirul, mintha nem szokott volna ekkora tömeghez. Az atya, a fiú és a szentlélek nevében, mondja, kicsit vár, aztán hozzáteszi, ámen, az úr legyen veletek, és a te lelkeddel. A gyülekezetnek válaszolnia kellene, de senki nem ismeri a liturgia menetét, a pap jobb híján önmagának válaszolgat, Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz, Krisztus, kegyelmezz, Krisztus, kegyelmezz. Ez az Isten igéje, Istennek legyen hála.

El nem tudom képzelni, miért választott Kemenesi néni katolikus szertartást, Laci bácsi tényleg megveszekedett ateista volt, súgom Gittának, szerintem mert ez volt legközelebb, mondja a húgom. Itt halt meg a Rókusban, itt laknak három utcányira, érted, sokkal kényelmesebb, mint kivillamosozni az Új Köztemetőbe. Közben a mise folytatódik, jön az áldozás, most mit csinál a bácsi?, kérdezi Levendula, varázsol, mondja neki a húgom, majd elmagyarázom, de most maradj csendben. Leva nem egy izgága gyerek, jól elvan, nézegeti a freskókat a mennyezeten, meg az oltárképeket, közben békésen harangozik a lábával.

Szerinted egyébként homokos, hajol hozzám Gitta, nem tudom eldönteni, hogy Kislacira gondol, a papra vagy Kocsis Géza bácsi legkisebb fiára, aki tízévesen összepisilte a gumimatracomat, de mostanára, be kell látnom, határozottan összeszedte magát, majdnem olyan jóképű, mint Péter, csak valahogy a kisugárzása nem olyan erős.

A gyászolók közül senki sem megy áldozni, egyetlen férfi járul az oltárhoz, középkorú, divatjamúlt trapéznadrág és piros pufidzseki van rajta, a feje tetején erősen kopaszodik, de a koponyája oldaláról egészen a válláig lóg le a haj. Amikor visszafele jön a padsorok között, látom, hogy átszellemült arccal szopogatja az ostyát. Tipikus sikertelen bölcsész pasi, jegyzi meg Gitta, maradj már, lököm oldalba, muszáj neked mindenkire beszólnod, olyan undok tudsz lenni. Közben a pap elpakolja a serleget meg a többi hóbelevancot, a templomszolga pedig meggyújt egy tömjénégetőt. Ez is varázslás, ugye?, kérdezi Levendula, az, kicsim, feleli az anyja, az egész egy hatalmas hókuszpókusz.

Igazából most kezdődik a tulajdonképpeni temetés, a fiatal pap felolvassa a megemlékezést, apát, Kocsis Géza bácsit külön kiemeli mint életre szóló barátságot. László testvérünk isten nélkül élt, folytatja a pap, de utolsó szavával, mikor összeesett, mégis az urat hívta, mert lehet isten nélkül élni, de meghalni csak istennel lehet. Apára nézek, talán megrendülést várok vagy szomorúságot, de visszasüppedt abba a reménytelen értetlenségbe, amiben a napjai legnagyobb részét tölti. Fogalma sincs, mit keresünk itt. Elkezd remegni a lába, ez elég rossz jel, a lábremegés után jön a lakásban fel-alá nyargalás, a kiabálás és a dolgok csapkodása, valamennyire talán hasonlít a régi dührohamokhoz, csak ennek sem oka, sem célja nincsen. Nem lehet csillapítani mással, mint az öt milligrammos Zerenével. Még jó, hogy havonta legfeljebb kétszer-háromszor tör rá apámra ez a roham, így nem szokhat hozzá a zaleplonhoz. Hülye vagyok, persze, hogy nem hoztam magammal a gyógyszert.

Kiviszem, jó?, súgom a húgomnak, te várd meg a végét. Ne menjek veletek?, dehogy, valakinek oda kell rakni a koszorút, meg részvétet nyilvánítani. A kocsinál találkozunk, az Akácfa utcában állok. Szelíd erőszakkal kirángatom apámat a padsorból, és elindítom a kijárat felé, a két vállát fogom, szinte tolom, a lábai engedelmesen követik a felsőtestét, mintha egy bábu lenne. Csak érjünk ki a templomból, ismételgetem magamban, érzem apámban a feszülést, a robbanás előtti fokozott tónust, aztán egyszer csak elernyed, Papó, tudod mit, kijövök veled, szólal meg mellettünk Levendula, egyáltalán nem érdekes ez a varázslás, és a füst is kaparja a torkomat.

A Márták köztünk élnek. Arról lehet őket megismerni, hogy láthatatlanok. De ott vannak, amikor vissza kell varrni egy leszakadt gombot, kezük nyomán kerül friss virág az asztalra, és ők simítják el a konfliktusokat. Odaadásuk nélkül semmi nem működik jól, mert náluk az ember előrébb való, mint az eszme. Így volt ez már a bibliai időkben is. Jézus és tanítványai élelmezéséről és elszállásolásáról nem Mária és Lázár, hanem testvérük, Márta gondoskodott. Ő is szívesen hallgatta volna a tanításokat, de akkor mindenki éhesen maradt volna.

Márta – akárhogy is hívják – Márta marad, mert minden korban szeretjük kisírni magunkat valakinek a vállán. A regény egyik szála a bibliai Márta története, amely összefonódik egy negyvenpluszos nőével a szomszédból. Ő az, akinél mindenkit sikeresebbnek látunk. „Csak” feleség, anyuka, barátnő, családösszetartó, kertész, szakácsnő, és persze még munkahelye is van. Meg titkai. Történetét és közös életük történetét a férjének meséli, a férfinak, akivel évtizedek óta együtt él.

Mészöly Ágnes könyve a megelevenedett élet, annak minden fájdalmával, örömével, könnyeivel és nevetésével.

A Márta evangéliuma című könyv a Prae Kiadó gondozásában jelent meg.